Szimpatikus évek óta, de ennyi volt talán minden, néha hallottam felőle anyámtól, akkor a helyzetnek megfelelően reagáltam, hogy hű vagy ha, de nem voltak különös érzéseim. Először egy telefonnál éreztem, hogy ej, de jó vele beszélgetni. Hogy úgy teszem le, hogy de kár, hogy letettük. De miután mindenki más felé volt elköteleződve, meg amúgy is, vitt az élet mindkettőnket, visszasoroltam a hű vagy ha sávba. Aztán amikor anya tavaly előrukkolt az agydaganattal már éreztem, hogy itt nem csak a daganat jóindulatú a környéken. Hogy ez a férfi a néha ijesztő és nyers mondatai mögött, jobban és érzékenyebben érzi a világot, mint bárki, akit ismerek. Szóval van valami szikra, aztán kiderül. Erdőtüzet tudnék csinálni pillanatokon belül magamban, de annyiszor égettem meg magam, hogy várok inkább a fújtatóval. 🙂 Az idei sessionben már többet beszélünk, de csak óvatosan közeledve, fene tudja mi lesz ebből, mindenesetre megint érzem, hogy néha csak úgy mosolyogni kell kifelé a buszablakon, hogy a probléma nem csak visz, hanem jé, hozhat is, ahogy uradalmi csere van a barátságaimban is, hogy a rák elvitt párat, de kétszer annyit hozott is. És a mérleg így pluszban van.
Ezt meséltem el tegnap egy családtagom lagziján a Dürerben egy szerettemnek, na. muti képet, mutattam, nevettünk, ja, hátha lesz valami, mindenesetre jó kezdet, ilyeneket mondtunk a lagzin. Meg hogy ahogy az életemben, úgy az otthonomban is áthuzalozás folyik, a villanyvezetékek cseréje, elhúzódik, mert ez el szokott. Olyan igazságok ezek, mármint, hogy a felújítás az ad hoc helyzetek fesztiválja, mint az mondjuk, hogy a kisgyerekes létbe random nénik szólnak bele és mondják meg ismeretlenül, mit kéne tenni a gyerekemmel. Kellemetlen mindkettő, de ha elmarad riadtan bámulok, hogy nem mehet ez ilyen könnyen, lesz csattanó a végén. Na ezt, a szó szerint csattanó és lángoló véget akartam kikerülni és egy konnektor szikrázása és elolvadása után, na nem azonnal, hanem amikor a pénz összejött, eldöntöttük, hogy kicseréltetjük a villanyvezetéket. Jó móka, pláne panelban. Anyu betegsége és a villanyász autója miatt az időpont húzódott rendesen, aztán volt egy majdnem fix, de akkor az autó megint belázadt és állt. Az ügy is meg a kocsi is. És akkor hívott anyu, hogy akkor csütörtökön indul a kemó. Aztán pár óra múlva a villanyszerelő, hogy szerdán a lakásom szétbaszása. Betonfúrás, kedves szomszédok-cetli, a gyerek költöztette a macskát, én meg egy adott ponton elbőgtem magam, hogy na itt a vége, el akarok futni véle, lehetőleg a Jupiterig, kikapcsolt telefonnal. És másnap reggel egyszercsak belémhasított isteni szikraként, hogy hát mindkettő kurva nagy szopás, a kemó és a villanyhálózat aluból rézzé varázslása is, de életveszélyt hárít el mindkettő. És utána jobb lesz minden. Nem kell majd félni. Amióta átkereteztem ezt így, egészen jól kibírom, hogy ne merüljek szügyig az önsajnálatba.
Aztán a lagzi után álltam a megállóban és odajött egy huncut tekintetű fiatalabb férfi, hogy a testvéreivel utcára került és kajára és a többi. Amúgy nincs ezzel bajom, néha igaz is a sztori, meg aztán, az tuti, hogy ők nem jómódban élnek, másokat meg egyenesen megszavaztunk (mondjuk én nem) és bőségesen megfizetünk a hazugságokért és még lopnak is tőlünk, szóval türelmesen meghallgattam, de jeleztem, hogy nem tudok pénzt adni, de amúgy szocmunkás vagyok, szóval szállócímeket és ilyeneket annál inkább. Rámnézett és annyit mondott: – Jaj, akkor te is csóró vagy. Bocs.
És a szemében csak úgy szikrázott a sajnálat.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
