Jártam a világot, látni akartam mindent.
A Földet, a városokat és a remetelakokat.
Zubogó vízesést, tengert, hegyeket, havakat,
sivatagot és oroszlánt.
Meg akartam ölelni a fényeket,
dobozba zárni a hangokat, szférák zenéjét,
szúnyog zizzenését és a fák, virágok énekét.
Madártollal szerettem volna levelet írni minden
csodának, ami kivirágzott a Földön és az égen.
De leginkább látni szerettem volna az embereket.
A boldogokat és boldogtalanokat,
a kicsi mezítlábas gyerekeket.
Az embereket körülvevő színes aurákat,
a szerelmeket és a halált.
Látni szerettem volna.
De ma már tudom,
hogy elég egy kicsi domb, egy patak,
egy barát, egy gyermek, egy asszony,
egy tekintet a napkeltére és a csillagos, holdas égre,
és mindent láttam, ami fontos.
A belőlük sugárzó energiában ott ragyog
a harmatos mező, a havas hegycsúcs,
sejtjeik nedvében a sós tenger,
sóhajaikban a világ fájdalma és boldogsága..
mindent láttam és éreztem.
A világ olyan nagy, és mégis oly kicsi.
Benne úgy tűnik, én vagyok a középpont,
pedig csak egy gondolattöredéknyi létező,
ami nem volt mindig, és elmúlik hamar.