Édes vagyok, mint az élet!
Mézet nyalva téged nézlek.
Ujjam hegyén arany cseppen,
tarka blúzomra pettyentem.
Ami maradt az ujjamon,
ajkaidon maszatolom.
Bajúszod szélén megáll,
bozótosba bekandikál.
„Most a mézet hová rejtsem?
Barna szálak közé kenjem?
Egye fene! Én nem félek!
Amíg hagyod, bizgeréllek!”
Ő meg hagyta, míg akartam,
én is mézes lettem lassan.
Bajúszáról a hasamra,
minden apró hajlatomra
jutott arany, jutott édes
– de a végén, én szemérmes –
véget vetettem a szónak,
mert ki olvas, belesápad.