Szombat reggel van, indokolatlan
sietséggel szállok fel a 72-esre,
Isten tudja, akkor éppen miért,
de megint a Városligetbe
igyekszem.
Csak az első ajtó nyílik, Péter
mennyei irodáját képzelem pont
ilyennek, szinte a sofőr is az ő
szigorú tekintetével fogad,
az olasz turisták gyorsan
tovább jutnak gondosan
előkészített jegyeikkel,
De nekem meg kell állnom.
A troli is áll miattam, a tömött
hátizsákom legaljára csúszott
a tárcám, onnan kell kibányásznom
a bérletet. Kháron gőgös mosollyal
és némi elégedett ingerültséggel
Figyel, szilaj testtartással
markolja a kormányt és vár,
belül éppen azt érzi, hogy
megint sikerült elkapnia
egyet a magamfajtákból.
Két perc is eltelik, mire nagy
nehezen megtalálom a tárcám
és felmutatom a bérletet, izzad
a tenyerem, a kezem remeg.
A vezetőnk szomorúan int,
sajnos tovább mehetek,
utazhatok a dicsőségbe
indulókkal, nem sikerült
neki. Nekem igen.
Megint bejutottam.
Megmérettem.
Egész könnyű vagyok
szombatonként.
