Reggel, kávé, adsz egy cigit? Á, bocs mégse kell, inkább az elektromos. Mit főzzünk ma? Játszunk valamit? Aha, betűtornyot, mondjuk úgyis szarrá versz.
Húsvét vasárnap reggel, anyánál. A fiam még alszik, később is jött, mint én, én az öcsémmel már pénteken, akivel az anyánk nem közös, sőt. Kötelessége lenne utálni az anyámat, az anyatejjel szívta magába. Hazahoz és feljön velem az anyu otthonába, egyszer látták csupán egymást, annak is van 35 éve. Adhatok sütit? Nagyon finom! De otthonos ez a lakás! Maradnék még, de várnak otthon. Persze menj csak, hát tudom milyen öröm, ha végre hazajön a gyerek, legyen szép az ünnepetek és bármikor szeretettel látlak. És a szemem láttára alakul ki az új, álmodni sem mert családom, ahol a testvérem búcsúzóul megöleli az anyámat és azt mondja, jövünk még így. És tudom, hogy nem hazudik. Senki nem akar több lenni a maga szerepében, mint aki, nem lesz pótgyerek vagy pótanya, minek is, hát van mindenből eredeti, csak épp tudja szeretni a másikban azt, aki: az apja első választását, akitől a nővére van. A gyereke apja másik gyerekét, aki az unokája nagybátyja.
GYŰLÖL. Minden betűm megvan hozzá, kirakom, legalább megszabadulok a gy és ű betűktől és sokat ér. Alakul a pókháló a szavakból, MEGVEZET, ejj de szép, jó sokat írsz vele, kiszámolni sem tudom, ja, mázli, de legalább vezetek, nálam a hatalom. BITOROL. Ezért sem jár kevés. Egy idő múlva észreveszem, hogy csupa negatív kifejezés, onnantól arra hajtok, hogy átírjam. Fura kis misszió, kevesebbek is fölözök vele az biztos, de jobb ránézni. A szomszéd ház kertjében kisgyerek sikongása, a nyuszi hozott valami nagyon vágyottat, kikandikált a tavaszi virágok alól a játék, jó fej volt ez a nyúl, épp csak annyira rejtette el, hogy az izgalmat még ne váltsa le a csalódás. Aztán elkezdenek zúgni a harangok, rémlik, hogy gyerekként ilyenkor tényleg hittem, hogy Rómából jönnek vissza, jaj, nagyon izgatott, hiszen akkor még nekem Rómába egy út sem vezetett, nemhogy az összes. Miért adtak Jézusnak ecetes szivacsot? – szegezem anyámnak a kérdést. Szerintem valamivel keverve volt, talán valami kis drog, hogy ne élje meg a szenvedést. Ezt mondja. Vérbeli intenzíves, mi mást vártam. És tényleg, van egy ilyen verzió is, elolvasok gyorsan egy cikket. Persze arra is van magyarázat a neten, hogy ezzel kínozni akarták. Magyarázat mindenre van. De fura. A drog mindig a szenvedést volt hivatott megszüntetni, a keresztfa óta. Miért nem a szenvedést akarjuk megszüntetni? Miért volt egyszerűbb mindig a szenvedőt büntetni? Mi lenne, ha nem basztatnánk a szenvedőt, hogy még jobban szenvedjen, mi meg megrészegülve ennen hatamunktól, nem néznénk a vergődést a keresztfán, amit mi ácsoltunk? Beütött ez az ünnep, érzem a filozófus énemet, pedig Isten bizony, csak két kávét ittam.
BALEK. Jár az agyam, rendezem át a betűket a sínen, de annyira körbeöleli az összes többi szó, hogy képtelen vagyok átírni. Nem hiszem el, hát nem hiszem el, a gyűlölettáblának ez az egy hibája, körötte egész szép már minden, a cs betűm is elkelt, jól jött az egyik szabad Á, kiraktam, hogy ÁCS, került rá kalap is, erre vagyok a legbüszkébb, sarló nincs és a balek sem írható át. Milyen jó lenne ezt nem a szerencsére bízni, erre gondolok. Összerakni a betűinket és együtt átírni.
Úgy biztosan sikerülne.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
