egy bóbita, pár apró
nem tudom, milyen virág,
guggolt a fűbe’,
és nyikorgott alattam a hintaágy,
ahogy ültem rajta magamba merülve.
lóbázva a lábam,
bámultam ott fenn a kéket,
és láttam lehullni a levélpilléket,
talán meghalni szálltak
rozsdás halomba a kertkapu elé.
itt van ez a ház, ahol élek,
akkor is, ha nincs,
apám kiszáradt mandulafái,
rajtuk penészes hajtincs a pókfonál,
köd kezd szöszmötölni, ami van, az sincs.
már Istent játszik az est,
mert a szürkületnek
meleg kenyérfalatkákat osztogat,
és a csillagok éhes szájként lebegnek,
elnyelve, ami a csendből megmaradt.
szép volt ez az ősz,
egyszer tán én is így múlok el,
ha menni kell, nem rejtőzhetek tovább,
mert nincs ostobább annál, ki élni akar,
mint hó alatt a szuszogó avar,
bár tavasszal belőle buggyan ki
az első, nem tudom, milyen virág.
2025 február, első díj
