Mint egy kecses kőoroszlán,
esténként a kerítésen
mozdulatlan várakoztál.
Sokszor szélfútta fűszálak
simultak puha öledre,
s az égbolton hízó holdfény
utánad csordult sietve.
Lépted úgy olvadt a tájba,
mintha te lettél volna fák
lakta földek méltósága,
és ha összegömbölyödött
hamuszürke, bolyhos tested,
a mosolygó jóllakottság
békésen dorombolt benned.
A kertben most virág és kő.
Oly nehéz és szokatlan még
ez a bús nélküled-idő.
Mintha ülnél a szobában:
játszik velünk a képzelet.
Hiányod néma könnyeit
zokogják most a mécsesek.
Somi cica (2011-2019) emlékére
