Az én csendem nem hallja más,
pedig bennem már régen háborog,
a szememet hiába nézed, nem látod,
ahogy könnyem lelkemre csorog.
Az én csendem magányom tükre lett,
olyan szürke, mint a novemberi felhő,
megvénült fejemben keresem a gyereket,
kiért az ég zokog, és bánja már, hogy felnőtt.
Az én csendem olyan fényes fátyol,
mi eltakarja igazi arcomat,
ahogy a hosszú út éles rögei
szétvágják vándorbocskoromat.
Az én csendem olyan halk,
hogy néha még én sem hallom,
mikor a sötét éjszaka párnájára
megfáradt fejemet lehajtom.
