„Ezzel az egyszerű módszerrel letagadhat 10 évet”
Ezt a remek ajánlatot láttam internetes ámokfutásom közben. Így hívom azt a nem különösebben előrevivő, de annál időrablóbb tevékenységemet, amikor reggel meditáció és/vagy napüdvözlő pozitív gondolatok és a sorsom helyett én a telefont veszem a kezembe, hogy aztán gazdagodjak valami hülyeséggel. Lehet, hogy nem szó szerinti amúgy a reklámszöveg, de a lényege ez volt. Rögvest eldöntöttem, akkor én a 14 éves koromtól 24 éves koromig tartó időszakot fogom választani. Azt simán letagadnám. Nem csak, hogy rettenetes kamasz voltam, hanem csoda, hogy élek. Persze szociális szakemberként, aki a pszichológust kötelezővé tenné minden ember számára, nyilván tudom, hogy egy gyerek sem lesz teljesen magától kezelhetetlen, de azért én ki tudtam maxolni a dolgokat rendesen.
Most, hogy van egy 16 éves fiam, néha egészen elcsodálkozom, mitől lett ő ennyire normális? Nem úgy, normális a többi is persze, de hogy mitől ennyire könnyű vele az, aminek hivatalból pokolinak kéne lennie? Vannak csörték nem tagadom, kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak olyan döngéssel, hogy beleremeg a panel, de alapjáraton szuper kölök. És most is hozzáteszem, hogy a többi is, ebből ne legyen félreértés. Csak hogy valahogy áldottan találkozott az ő jelleme az enyémmel, vagy az életszakaszaink jókor jó helyen, nem tudom, mindenesetre misztikus az egész. Pedig ez a 16, ez rettegett szám volt nekem. Semmi. Néha egy kis „anya, de miért hívjalak” önállósági törekvések, aztán hív két másodpercre és mindenki megnyugszik. Másszor meg beszélgetünk sokat, tényleg nagyon tisztelem a gyerekemet és ámulok, hogy micsoda gondolatai vannak.
Nagyon érdemes beszélgetni a kamaszokkal, ultra jó fejek és olyan humoruk van – igaz általában a mi kontónkra, de sebaj –, hogy csak ámulok és bámulok.
A gyerekem öltönyre vágyott és a szülinapjára annak árát kapta anyukámtól. Tegnap volt a napja, hogy elindultunk a történelmi vásárlásra, az első öltönyt megvenni.
Ott figyelni az embereket, maga volt a kikapcsolódás. Ballagók, rutinos üzletemberek meg az örömapa, aki utálta a pocakját meg azt, hogy elveszik a lányát. Elégedetlenül nézte magát a tükörben, a felesége meg töretlen türelemmel és derűvel kezelte a helyzetet, mígnem aztán a férj is elmosolyodott abban a tükörben, amit a párja tartott neki. Én meg csak álltam, kapkodtam a fejem, hogy a negyvennyolcas öltönyméret az új szám, amit meg kell, jegyezzek. Valahol a 86-os rugdalózó rögzült bennem. Ideje átírni és tudomásul venni, hogy más a szám. Hamarosan, mire az ember kettőt pislog, az esküvői öltönyét vesszük majd. Talán, ha a Jóisten is úgy akarja, az örömapásba is be tudok szállni majd. Tudom persze, hogy másnak ez nem nagy szám. De nekem a minden. Misztika. 🙂
Nuszer Mirjam Johanna
