Kilencszázhétben vívtuk meg a Pozsonyi csatát,
ott dőlt el, hogy sírunk lesz vagy hazánk!
Ránk törtek az európai hadak,
válogatott vitézek egyesült zászló alatt!
Százhúsz ezer harcos, a legjobb fegyverekkel
s szemben velük negyvenezer magyar ember!
De a negyvenezret Árpád vezette,
s a dolgát, a legjobban tette!
Nem hátulról diktálta a csatát,
halálosan sérült, s elvesztette három fiát.
De oly bölcs volt, hogy eszét máig tisztelik,
ki katonának tanul, azt mondja rá – zseni!
Mert dicső tettének híre ment a világban,
csak itt nem ünnepeljük, e megmentett hazában.
Mert ha akkor ő ott nem véd meg minket,
írmagja se marad a magyar népnek.
Gondoljunk hát eme hősi tettre,
és véssük örökké eszünkbe!
Hajoljunk meg mélyen őseink előtt,
s köszönjük meg nékik, hogy miénk e föld!
