Lelkem terméskő bástya volt.
Körötte sötétlő, mély vizesárok.
Hasztalan ostromolták volna
török hadak, vad krími tatárok.
Csak a magány mállasztotta
a vastag kőfalat.
A kapun ott rozsdállott
az irdatlan lakat.
De a szerelem szökőárja
mindent romba dönt!
Az érzelmek féktelen áradása
iszappal elönt;
zúgó folyóként elsodor most
falat és fedélszéket.
A tört lélek tégláiból raksz-e
élhető házat, szelíd menedéket?
Megjelent a szerző Lélek és test című kötetében.
