A volt férjem a testvéreivel túrázott, nem is értettem, fos idő, köd és pára, de hát az ő dolguk, az enyém meg az, hogy elfogadjam, mindenki máshogy van jól. Hozzáteszem, hogy én egy pár évvel ezelőtti felsőlégúti betegség maradványtüneteként asztmás lettem, szóval nem is az én utam a párában bolyongás, olyankor mindig eszembe jut rég meghalt dédanyám, akivel mentünk fel egy réges-régi kórház réges-régi lépcsőjén és minden fordulóban megállt. Anyut mentünk meglátogatni az intenzíven, dolgozott, de semmire nem emlékszem, csak arra, ahogy a gondosan befűzött magasszárú bőrcipőjét figyelem a Nanának és tudom, még két megállás a korlátba kapaszkodva és ott a mama a köpenyében, mindjárt. Én is meg-megállok a párában, a mama épp nincs itt, de rajta kívül mindenkiét emlegetem, amikor elegem van a tempómból.
Egyszer csak jött egy üzenet a volt férjemtől, hogy az erdő közepén, a legközelebbi falutól is vagy 5 km-re találtak egy kölyökmacskát. Nyilvánvaló volt, hogy nem kóborolhatott el ennyire, valaki úgy gondolta, a dzsungelre bízza, de leginkább hagyja nem szem előtt elpusztulni, magát nyilván nyugtatva, hogy az erdőben csak feltalálja magát. Feltalálta amúgy, soványan és fázva, de éktelen miákolásba kezdett meghallva az emberhangot, ami a bizalom új etalonja lesz számomra egyébként. Immár Pilis névre hallgatva egy fotelben dorombol és le sem lehet szakítani a megmentőiről. Happy end. Utálom egyébként az állat-ember összehasonlítást, a facebook-kommentek egyik fő csataterét, de óhatatlanul eszembe jutott, hogy hát igen. Simán kirakunk így embereket is, ki a …csába a dzsungelbe, aztán vagy mer jelezni, vagy nem, vagy bízik még, vagy már előre támad, boys don’t cry, ahogy a The Cure is megénekelte, ki ne mondd, ha fáj, katonadolog, pláne, ha férfi vagy, és a külön kedvencem, ha esetleg nevet a gyerek, hogy sírás lesz a vége. És akkor a férfiak, akiknek fáj, némán vagy nem, de a fájdalmukról nem beszélve bemennek a szállóra és csak onnan tudni, hogy ma van a gyerekük szülinapja, hogy tiszta hülyék beengedéskor, aztán valahogy kimondják, hogy bocs, de ma van. Nem keresik meg őket, mert mindenki azt hiszi, hogy a másik azt hiszi.
Volt egy kedvenc emberem a szállón. Cowboynak hívtam, mert látszott még az arcán az a régi sárm, a férfi, aki két gyermeket nemzett, de úgy gondolta, hogy nem terhelné magával őket. Szerette őket, nekem mondta, de átütni a falat, hogy nekik is mondja, nem sikerült. Sokszor meséltem róla itt-ott név és cím nélkül persze (utóbbiban nem volt nehéz dolgom), mert ő volt az, aki kapott valami nyugdíjat és melózott is közel a hetvenhez, de azt felmérte, hogy ebből albérlet vagy bármi össze nem jön, ha meggebed sem. Vagy akkor éhenhal. És akkor ő azt csinálta, hogy minden hónapban elment 3 napra egy panzióba, ahol evett, sőt, ivott és senki nem baszta le, hogy ejj, mennyit ivott, belemerült a kád habos vízbe, nézte a tv-t, majd vasárnap este visszatért a szállóra. És azt mondta, hogy erre van pénzem, hogy havi 3 napot embernek érezzem magam, és ebből nem is engedett. Három nap a fotelben, aztán vissza a dzsungelbe.
Pár napja mondták, hogy meghalt. Rengetegszer eszembe jut, és ilyenkor annyira akarok hinni a túlvilágban. Hogy hátha nem csak három nap ott a jóvilág, hanem végre ember lehet mindörökké.
Vagy angyal. Vagy tudomisén. Boldog.
szeretettel,
Nuszer Mirjam
