A „Széljegyzetek” Sárosi Péter, a Drogriporter oldal szerkesztőjének gondolatait osztja meg a világról. Napi közéleti eseményekre éppúgy reflektál, ahogy új perspektívába helyez örök kérdéseket életről és halálról. Elérhető podcast formában is, a következő szolgáltatóknál: Apple Podcast, Spotify, iHeart Radio, Google Podcasts, Amazon Music/Audible, Castbox, Deezer, Podcast Addict, Podchaser, JioSaavn.
Self-help guruk, boldogság-iparosok és a valódi út
Dan Harrisnek, a 10%-al boldogabb (10% Happier) podcast műsorvezetőjének egyszer megjegyezték: „Elég sokat idegeskedsz ahhoz képest, hogy boldogság-szakértő vagy.”
„Haver, rosszul látod az oksági kapcsolat irányát,” válaszolta Harris. „Pont azért kezdtem el foglalkozni ezzel a témával, mert sokat szorongok.”
Azt hiszem, én is így vagyok ezzel. Azért írok ilyen sokat arról, hogy miként lehet az életünk öröm- és jelentés-telibb – mert gyakran saját magam is küzdök azzal, hogy megtaláljam a saját életemben az örömet és a jelentést. Még akkor is, ha ez a küzdelem egyébként nem lépte át soha azt a küszöböt, amitől „betegségnek” minősítenék – nem tartom magam különbnek azoknál sem, akiknél igen.
Mondhatni, bensőséges és intim kapcsolat fűz össze azokkal a szorongásokkal és téveszmékkel, amik elválasztanak bennünket az örömtől. És ezt nem szégyellem bevallani. Mindig is gyanakvással és szkepszissel viszonyultam azon self-help gurukhoz és boldogság-iparosokhoz, akik fertelmes magabiztossággal kicsattanóan idilli és tökéletes képet festenek magukról.
Az egyik fontos dolog, amit megtanultam, hogy a perfekcionizmus – a tökéletességre való görcsös törekvés – az egyik legnagyobb akadály, amit magunk elé gördíthetünk az önismeret útján.
És a másik fontos dolog, amit szintén megtanultam (az érme másik oldala): hogy a tökéletlenségünkben is hihetetlenül fejlődőképes lények vagyunk. Az agyunk evolúciósan arra van kialakítva, hogy alkalmazkodjunk akár a legmostohább körülményekhez is. De nem egyedül: szociális lényekként, csoportban, együttműködve. Az emberek, ha gondoskodó környezetben, közösségben érzik magukat, akkor rettenetes csapásokat is képesek kiállni.
Ha szétnézek magam körül, látok embereket, akik elképesztően sokat változtak javukra rövid idő alatt. És látok olyan embereket is, akik megrekedtek ugyanabban a saját maguk által kialakított mocsárban – már évek, évtizedek óta. Ha az utóbbi csoport tagjait megkérdezed, hogy mi különbözteti meg őket az előbbi csoport tagjaitól, akkor valószínűleg saját képességeik hiányosságát, selejtességét, a másik ember jobb képességeit fogják felhozni. És persze külső körülményekre fognak hivatkozni, amiket nem változtathatnak meg.
De a valódi különbség az, amit Carol S. Dweck pszichológus találóan a zárt és a gyarapodó hozzáállásként (fixed and growth mindset) jellemzett. Aki a zárt mindset-ben van, annak minden akadály áthatolhatatlan, minden kihívás kerülendő, minden kritika támadás, mindenki más sikere fenyegetés, minden erőfeszítés hiábavaló.
Aki a gyarapodásra orientálta az elméjét, az nem feltétlenül rendelkezik jobb készségekkel vagy jellemmel, sem pedig szerencsésebb külső körülményekkel. De megtanult másként hozzáállni a kényelmetlenséghez: nem csak az akadályt látja benne, hanem a lehetőséget a gyarapodásra. Megtanulta, hogy a kritikából lehet épülni. Hogy ha mások sikerének örülünk, ha azt elősegítjük – akkor saját magunk is sikeresebbek leszünk.
Hogy valaki a zártból a gyarapodásra orientált mindset-re álljon át, ahhoz nem elég az akarat. Nem elég ezt elolvasni, hogy az ember a fejéhez kapjon: „jaj, de hülye voltam, most már inkább átállok a gyarapodás mindset-re!” Mindenki más csomagot cipel magával a gyermekkorából. Más egzisztenciális, szociális lehetőségekkel és akadályokkal rendelkezik. De nincs reménytelen ember – és nincs reménytelen helyzet. Még azokkal a krónikus nyavalyákkal is meg lehet tanulni együtt élni, amelyek végigkísérnek a sírig.
Mégis, miért ilyen nehéz? – kérdezhetik sokan. Talán azért, mert a bármiből való felépüléshez egy kifinomult egyensúly kell: gondoskodó, inspiráló és stimuláló közösség, de egyben az is, hogy az egyén felismerje a saját helyzetét és elfogadja a támogatást.
Senki sem fogja Münchausen-báróként kihúzni magát a mocsárból a saját hajánál fogva. Kell hozzá a segítő kéz – de kell az is, hogy az ember kinyúljon és megragadja.
Ha egyszer tartósan ráálltál valami rossz szokásra, ha tartósan belehúztad magad valamilyen lefelé vezető örvénylő lelki spirálba, akkor onnan nagyon nehéz kikerülni. De ha egyszer megtanítottad az összességében felfelé, a fény felé vezet az út.
