743. szám Vers

Szégyen

Szerző:

„…S kezén fogná mindenki földiét.”

/József Attila: Tél/

 

Mindenképpen le akartam írni, hogy szerintem ezt olyan dolgokkal kapcsolatban érzi az ember, amikről nem tehet, amelyekre nincs befolyása, mint amikor valakinek elengedi a kezét az anyja kiskorában, és ő úgy érzi valamit hibázott, talán mert nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, vagy nagyon is olyan, elviselhetetlenül, ezért tarthatatlan, nem tartható az az állapot, hogy ő meg az anyja, nem férnek egy világba, amit a nagy teljesen betölt, a kicsi meg kiszorul, és akkor elszakad a kezük, örökre, mert a szégyen odaférkőzik és görcsbe szorítja, és az a görcs megfagy, így válik tartóssá, örökre, ezért jut eszembe a hideg napokon, nem az ünnepek miatt, csak valahogy a hideg napokra esnek az ünnepek, vagy az ünnepekkor mindig hideg van, nem is tudom, de a szégyen olyan, mint a fázás, hiszen a megszégyenített ember ugyanúgy remeg, mint az utcán átfagyott, akinek szégyen ül az arcán, nem megkülönböztethető és nem lehet tenni ellene, az egyszerűen van és az ember részévé válik úgy ősztől tavaszig, aztán már tavasztól őszig is, megtartja egész évben, nincs az a kályha, az a tűz, nincs az a belső gondolat, hiába mantrázza végig a kamaszkorát József Attilával, az úgyis csak egy nyomorult költői kép vagy egy könyörgés marad, amit azóta sem hallott meg senki vagy mert valóban nincs ember, akinek befolyása lehetne rá, hogyan bírjam ki mégis a hidegben ácsorgást.

Kapcsolódó írások