A folyosó egy sötét lukban végződött, egy szál dróton lógott csupaszon egy izzó, az is csak pislákolt, amikor Harmadik Péter megnyomta a világítás- gombot. A baloldali lakásban nem nyitottak ajtót, a szemközti lakás tulajdonosa vidékre költözött, egy hónapban csak egyszer jött fel, megnézni a postát, szellőztetni, meg, hogy egyáltalán, nem törtek-e be.
Ezt, mint sok egyebet egy hatvan körüli, roppant agilis hölgytől tudta meg Harmadik. A hölgy a ház közös képviselője volt, igen bőbeszédű, de mindenkiről tudott mindent, még az üres lakások komfortfokozatát, beosztását, nagyságát négyzetméterre is nyilvántartotta, ami a népszámlálónak igen nagy segítséget jelentett. Az értékes információért cserébe végig kellett hallgatnia, ki mikor jár haza, melyik lakó nem fizeti a közös költséget, ki van börtönben és ki él feslett életet. „Valamit valamiért” – , gondolta Harmadik, aki már tűkön ült a háromszobás lakás régi, kopott bútorokkal berendezett nappalijában, nyugtalankodva a még lekérdezendő hetvennégy háztartás miatt.
A jobboldali ajtón erősen kopogott, mivel a hölgy felvilágosította, itt nem szól a csengő.
– Ki az? – kérdezte egy rekedt, öreges hang.
– Számlálóbiztos vagyok, a népszámlálás miatt jöttem.
A számlálóbiztosoknak kiadott tájékoztatóban volt egy hosszabb formula is a bemutatkozásra, de Harmadik úgy vélte, a csukott ajtó előtt a rövidebb fogalmazás célravezetőbb.
– Jöjjön be, nyitva van!.
Harmadik belépett a lakásba, ami két helyiségből állhatott, mert szemben még egy ajtót látott. „Nyilván a mosdó,” – gondolta. Tőle balra a fal mentén gáztűzhely, mosogató, a falon konyhaszekrény, a szoba közepén asztal, székekkel, majd ágy, fölötte kis fényerejű olvasólámpa világított, az ággyal szemben televízió, a képernyőn éppen majmok ugrándoztak a dzsungel fáin. Az asztal és az ágy között falépcső vezetett a galériára, ahol csak egy kockás pléddel letakart ágykeret fért el.
Harmadik közelebb lépett az ágyhoz, ahol a félhomályban egy vékony, kopasz, melegítőben lévő férfi emelkedett fel fektéből. Köszönt, készült bemutatkozni.
– Te vagy az, Peti? – meresztette rá nem látó szemeit a férfi. – Megismerem a hangod.
– Szervusz, Gál Bandi – köszönt Harmadik, akit csak kicsit lepett meg ez a találkozás:, egészen közel lakott a VIII. kerület emez legrosszabb hírű környékéhez, már több rég nem látott ismerősét megszimatolta.
– Hát mi van veled? Népszámláló lettél?
– Igen, de ez nem állás, csak afféle alkalmi munka.
– Jól fizetnek?
– Hagyjuk ezt! Veled mi van?
– Hát látod, Petikém… Azt tudod, a szememmel mindig baj volt, de hát látszik is, furcsán állnak, az agyvérzéstől lehet… Járni nem tudok, érszűkület, meg egy csomó nyavalya, le akarják vágni a lábam, de nem engedem. Hamarosan meghalok, de jobb is. Megy itt ez a tévé, inkább csak hallgatom, foltokat látok, az utcára nem megyek, az öcsém hoz föl nekem naponta mindent, amire szükségem van, itt lakik a Kálvária utcában… Kérsz egy sört?
– Nem, nem, dolgozom.
– Ne sérts már meg! Ismerlek, tudsz te dolgozni egy sörtől. Ne félj, mindjárt jön az öcsém, hozza a pótlást.
Harmadik elfogadta. Miközben meghúzta a dobozt arra gondolt, Gál Bandi már a második, aki múltjának ugyanazon szeletéből bukkan elő. Két napja Ferivel, azzal a pultossal találkozott, aki annak a tíz éve bezárt kocsmának volt a pultosa, ahova többek között Gál Bandival is jártak. Sokat beszélgettek, főleg politikáról, történelemről, hitről, ezek a dolgok mindkettőjüket érdekelték.
Gál Bandit erősen megtépázta a politika, apját kuláknak minősítették, padlósöprés, ÁVO…, Bandit nem vették fel származása miatt az egyetemre, nem lehetett gépészmérnök, csak mezőgazdasági gépész- technikus, – szóval nem tartozott azok közé, akik visszasírták az elmúlt időket. Harmadikat érdekelték ezek a dolgok, sokat beszélgettek, de a barátságuk megszakadt, amikor Harmadik kölcsön adta Gálnak a Kommunizmus fekete könyvét, amit sose kapott vissza.
– Essünk túl a formaságokon! – javasolta Harmadik.
A személyi kérdőív végén előírásszerűen figyelmeztette Gált, hogy a vallásiról és egészségi állapotával kapcsolatos kérdésekre nem köteles válaszolni.
– Nem szégyellem se azt, hogy református, se azt, hogy nyomorék vagyok.
Miután végeztek az interjúval, Harmadik még egyet kortyolt söréből: „.
Mindjárt nyolc óra, ma már úgysem megyek új címre”, – gondolta.
– Megszámoltam Benyó Ferit is, tudod, a pultost az Ökörben.
– Nahát, mi van vele?
– Csoportvezető az utcaseprőknél.
– És Vitéz? Hallottál róla?
– Találkoztam is vele. Még mindig csövezik, annak is valami baj van a lábával. Bádogos Lacinak meg egyenesen levágták mind a kettőt. Az egyik télen valami fűtetlen padláson aludt, aztán lefagytak neki.
– Hát a Görög, a kötéltáncos?
– Meghalt gégerákban.
Sorra vették ismerőseiket, a rég bezárt kocsma valamikori törzsközönségét, de nem mondhatni, hogy vidám kép kerekedett volna ki.
Harmadik fölhajtotta a maradék sörét.
– Várj csak! – mondta Gál, és kopott bőrpénztárcát vett elő az ágy melletti éjjeliszekrény fiókjából. Kivett belőle három ezerforintost, és Harmadik felé nyújtotta.
– Ezt tedd el!
– Meghülyültél?
– Nem. Ez tartozás. – Amiatt a könyv miatt.
– Ugyan már! Régen elfelejtettem.
– Ne vitatkozz! Nekem már nincs sok hátra, nem akarok úgy megjelenni az Úr színe előtt, hogy ez a bűn is nyomja a lelkemet. Ha már lehetőséget adott rá – már pedig adott –-, hogy jóvátegyem, akkor legyen meg az akarata!
– Ámen! – mondta némi tétovázás után Harmadik, aztán eltette a pénzt.
A sötét lépcsőházban arra gondolt, a következő népszámláláskor bárki is kopogtat majd azon az ajtón, Gált nem fogja ott találni, ő már odaát a régi cimborákkal folytatja a régi Ökörben mesélt történeteket.
