Suhajda Szilárd az idén lett 40 éves. 20 éve járja a hegyeket, a hazai középhegységektől a Himalájáig. 10 éve expedíciós hegymászó. Ez idő alatt, saját erejéből, plusz oxigén és serpák segítsége nélkül, három 8000-es csúcsot ért el, köztük egyedüli magyarként jutott fel a K2- re, a legnehezebben mászható hegy 8611 méter magas csúcsára. Szilárddal a gyönyörű és hihetetlenül kemény sport nehézségeiről, örömeiről beszélgettünk.
Hogyan látod az elmúlt éveket, a hegymászó karrieredet?
Az egész hegymászó karrieremre jellemző egyfajta fokozatosság, viszont az utóbbi tíz évben leginkább a 8000-es hegyekre fókuszálok. Mégis, mászóként “mindenevő” vagyok, szeretek sziklát és jeget mászni, nagyon szeretem a klasszikus alpinizmust, de a mesterséges mászást is. Imádom a Magas-Tátrát, de a Börzsöny és hazánk szép tájai is megunhatatlanok.
Pont az idei évben, a Lhoce expedíció kapcsán kicsit úgy érzem, hogy egy korszak lezárult, egy új pedig kezdetét vette. Hat éven keresztül Klein Dáviddal alkottunk nagyszerű mászópárost, de a tavaszi expedícióra újra egyedül indultam el.
Az elmúlt évtized olyan volt, mint egy hullámvasút. Volt sok váratlan nehézség, voltak küzdelmek és örömök, kudarcok és sikerek. Azonban egyértelműen kimondhatom, hogy semmit sem bánok. A K2-n elért sikerhez – amire csapatsikerként tekintek – kellett minden korábbi kudarcom is. A nehézségekből és rossz élményekből is rengeteget tanulhatunk, ha kellőképpen odafigyelünk.
Idén tavasszal, amikor Földünk negyedik legmagasabb csúcsán, a Lhoce-n álltam, úgy éreztem, hogy beérett a tízévnyi expedíciózás minden tapasztalata. Minden tökéletes volt. Elememben éreztem magam fizikailag, és szakmailag is ez a legjobban sikerült expedícióm. Nyilván az is kellett, hogy szerencsém legyen a körülményekkel, az időjárással.
Miért indultál most egyedül? Nem nehezebb egy ekkora hegyen magányosan mászni?
A hegymászásban valóban fontos a társ, a csapat egysége. Valahol a bajtársiasságról szól, amikor kötélpárban egy társsal mászol, vagy kötélpartiban egy egész csapat együtt mozog. Fontos elem a közös köldökzsinór, hogy egymásért felelünk, egymástól függünk és egymásra vigyázunk. Az, hogy mégis egyedül indultam el tavasszal, összefügg azzal, hogy ezeken a népszerű csúcsokra vezető útvonalakon rengeteg az olyan kuncsaft – saját bevallásuk szerint sem hegymászók – akik magashegyi teherhordók segítségével és sok-sok oxigénnel másznak, valóságos tumultust okozva a hegyen. Az önálló, palack nélküli mászó helyzete ellehetetlenedik, könnyen életveszélyessé is válhat. Én nem tudok várni extrém magasságban, mert néhány órán belül megfagyok. A palackos mászók várakozás közben is jól érzik magukat.
Előnye viszont a sokaságnak, hogy folyamatosan kijárt az útvonal, nem egyedül kell kitaposni, és fix kötelek mentén tudok mozogni, persze mindig csak éjszaka, amikor a többiek sátraikban pihennek. Tehát egyedül is lehetséges a mozgás, ráadásul kifejezetten hatékony tud lenni az ember. Így nem éreztem hátrányát az egyedüllétnek.
Miért fontos, hogy plusz oxigén nélkül érd el a csúcsokat? Hiszen a legtöbben oxigénnel másznak.
Az Everest esetében a sikeres megmászások 2,8 %-a történik palack nélkül. Azt gondolom, hogy ha egyszer lesznek olyan helikopterek, amik képesek utasokat vinni az Everest csúcsára, sokaknak megfelel majd így feljutni. Készítenek egy fotót és szépen visszarepülnek a völgybe.
Számomra nem az a fontos, hogy bármi áron feljussak, hanem hogy a saját erőmre, a saját felkészültségemre, tudásomra, tapasztalatomra támaszkodva érjem el a csúcsot. Az Everestnek és a Lhocének azonos az alaptábora, az útvonal is sokáig közös. Tavasszal nagyjából ezer ember volt ott a hegy lábánál, és magamat is beleértve kettő emberről tudok, akik biztosan palack és serpa segítség nélkül mozogtunk. Az összes többi mászó ki lett szolgálva valamilyen módon, nem kellett cipekedniük és sátrat állítani, sátorhelyet kiásni, főzéssel bajlódni, havat olvasztani, egészen a csúcsig és vissza. Én teljesen egyedül voltam, függetlenül mindenkitől, mindent én vittem fel és én hoztam le a hegyről, amit használtam.
Milyen érzés volt az egyedüllét, különösen a csúcs közelében? Hiszen bizonyos magasság fölött a mentés is lehetetlen.
Kellő akklimatizálódás után, ha az idő is jó, eljön a várva várt pillanat, el lehet indulni a csúcs felé, az olyan érzés, mint űrsétára menni, elszakadva a biztonságot jelentő utolsó ponttól. Ijesztő az a bizonytalanság, ami a 7800 méter fölötti magasságban vár a csúcsmászás 24-48 órájában. Lehet, hogy jártam már ilyen magasan, de ez nem garancia arra, hogy most is minden rendben lesz, hogy most is jól fogom magam érezni. Nem lehet tudni, hogy a testem mikor adja fel az oxigénszegény környezetben. Egyrészt végtelen szabadságot éreztem, ahogy körülvett a hatalmas tér, ugyanakkor be is voltam zárva ebbe az óriási űrbe. Valóban nincs lehetőség mentésre, és ha valami balul üt ki, könnyen kérdésessé válhat a visszatérés a földi világba.
Az, hogy eddig hál’ istennek mindig sikerült a visszatérés, azt jelenti, hogy sosem hibáztál? Gondolom nagyon könnyű rossz döntést hozni. Mi volt a legfélelmetesebb?
Hoztam hibás döntéseket, de nem olyan mértékűt, ami az életembe került volna. Ebben a környezetben minden lelassul, de minden hatalmas erőfeszítést igényel, annak ellenére, hogy a feladatok nagyon leegyszerűsödnek. Lépkedni kell, tenni az egyik lábunkat a másik elé, lélegezni kell, sátrat állítani, lapátolni, havat vagy jeget olvasztani, főzni.
Az alaptábor magasságában, 5000 méter felett, a szakirodalom szerint fele annyi oxigént lélegzünk be a tüdőnkbe minden egyes lélegzetvételre, mint itt lenn, 8000 méter fölött pedig harmad annyit. A palack nélkül mászó folyamatosan álmatag. Kialvatlan, mert a legmagasabban lévő táborokban nem nagyon lehetséges az alvás. Hiába vagyok álmos, elgyötört és kimerült, nem tudok elaludni, annyira kalapál a szívem. A kimerültség és álmosság veszélyes kombináció. Tavasszal a Lhoce-n felfelé tartva a csúcsmászás tizenhét órájában az egyik legijesztőbb tényező az volt, hogy mennyire könnyű lenne elaludni. Abban a hidegben, egyedül, aligha tudtam volna felébredni.
Ebben az állapotban mennyire lehet teljes az élmény?
Az expedíció két hónapja egy komplex élménycsomag. Nem csak a sportteljesítményről, a fizikai igénybevételről szól, hanem nagyon érdekes kulturális élmény is. Ott vagyunk egy különleges országban, legyen az Pakisztán vagy Nepál, különleges vallási környezetben, különleges gasztronómiai élmények között. Az európai méretek után a hegyeknek is új dimenzióját ismerhetjük meg. Mindent a jelenben élek meg, minden nagyon eleven, viszont a legnagyobb magasságban eltöltött időben, az oxigén hiány miatt, nem tudok olyan éberen érzékelni, ahogy azt várnám. Leginkább utólag leszek képes megemészteni, ami ott történt.
Szerencsés vagyok, mert 2014-ben a 8051 méter magas Broad Peak-en, 2019-ben 8611 méteren a K2-n és most a Lhoce-n, 8516 méteren is meg tudtam élni az örömöt a csúcson. Ez nem mindenkinek sikerül. Adottság, hogy annak ellenére, hogy az Alföld szülötte vagyok, úgy tűnik, könnyen tudok alkalmazkodni a ritka levegőhöz, és az átlagnál jobban tudom érezni magam extrém magasságban is. Ha nem is eufórikus érzés volt, de kifejezetten emlékszem minden csúcsélményemre és az örömre. Ami egészen bizonyosan eufórikus élmény az az, amikor a Ferihegyi repülőtéren szétnyílik az a bizonyos fotocellás ajtó, és meglátom a családomat, mindazokat, akik a két hónap alatt izgultak értem és hazavártak.
A születésnapodat a Mátrában ünnepeltétek. Jól láttam a képeken, hogy a kisfiad Soma is mászik?
Valóban Soma is mászik már négyévesen. Majdhogynem azt mondhatom, hogy már évek óta mászik. Egyáltalán nem erőltetjük rá, bár kétségtelen, hogy belenevelődik. A feleségem is mászik, valójában a hegyek hoztak össze minket. A mi családunkban olyan természetes, hogy együtt rójuk a hegyeket, mint normális családokban a biciklizés. Azt, hogy Soma hosszútávon, fiatal felnőttként vagy akármikor, milyen szinten szeretne mászni, majd ő dönti el, de nagyon bízom benne, hogy amíg együtt indulunk ilyen túrákra, addig élvezni fogja. Most egyértelműen élvezi, sőt sokszor kifejezetten ő indítványozza, hogy menjünk túrázni, sziklát vagy falat mászni, de biciklizni is szeret, vagy persze játszani a kis tűzoltóautójával.
Gondolom, hogy pici korától kezdve leginkább tőled tanulhatja meg a hegymászás fortélyait, de szülőként mit érzel, ha arra gondolsz, hogy Soma egyszer elinduhat az Everestre?
Vegyes érzés, nem tudom egyértelműen azt mondani, hogy “hű de szuper”, hogy teljesen nyugodtan engedném el. Inkább azt mondom, hogy nagyon bízom abban, hogy sokáig el tudom kísérni.
A következő években a Big Five elnevezésű kihívásodat tervezed teljesíteni, ami a bolygónk öt legmagasabb csúcsának elérését célozza. Az ötből kettőt már telejsítettél, a K2-t és a Lhocet. Hátra van a Kancsendzönga, a Makalu és az Everest. Melyik a következő cél?
A legközelebbi célom – és a legutóbbi eredményeim után úgy érzem, jó esélyeim vannak a sikerre – hogy feljussak palack nélkül az Everestre. Most minden erről szól az életemben. Az expedíció megvalósítása nem egyszerű, sem logisztikailag, sem a források előteremtése miatt. Az Everest a legdrágább nyolcezres hegy, a csúcsengedély sokszorosába kerül, minden más 8000-es csúcsnak. Olyan időszak ez, akár a járvány, a gazdasági helyzet vagy az ukrán válság miatt, hogy támogató partnereket találni is komoly kihívás.
Ugyanakkor úgy hiszem, ha eljutok odáig, hogy elindulhassak a csúcs felé, és a szerencse is mellém szegődik, jó időjárás, jó egészség formájában, akkor rajtam nem fog múlni a csúcssiker.
Hogyan készülsz?
A folyamatos fizikai felkészülés, heti öt napos edzést jelent. A terepfutás a legfontosabb része a munkának. Szeretek hazánk középhegységeiben futni, a Pilisben, a Börzsönyben, de az utcánk végén kezdődő Gödöllői dombságban is. Sokat kerékpározom, az úszás, a vízalatti úszás szintén része az edzésnek, csakúgy mint a saját testsúlyos gyakorlatok és a CrossFit. Amikor csak lehet, a szabadban edzek, de van otthon egy kis sportszobánk, ami kiváltja az edzőterembe járást.
A családod hogyan viseli az extrém expedíciókat?
Mondhatnám, hogy egyre rutinosabb a családom, de fontos kimondani, hogy a legnehezebb dolguk mégiscsak nekik van, a feleségemnek, és a szüleimnek. Timi, ilyenkor itthon marad a gyermekünkkel, közben dolgozik, nekem is sokat segít mindenben, a kommunikációban, a támogató partnerekkel való kapcsolattartásban. Egészen emberfeletti és nagyon hálás vagyok neki mindenért. A nagymamám, amíg élt sokszor kísért a reptérre, és amikor már becsekkoltam a nagy zsákjaimat, akkor is azt mondta, hogy még most is meggondolhatom magam. Szerencsém van, mert mindig támogattak, hogy elérjem a céljaimat, de valahol biztosan annak örültek volna jobban, ha mégis itthon maradok.
Nem könnyű itthon tartani a frontot és várni. Timi szerint az a legnehezebb, amikor nincs hír rólam, ha napokig nem tudok jelentkezni.
Hogyan hat rád egy expedíció? Megváltoztat?
Leginkább egy zarándokúthoz tudnám hasonlítani. Annyi élmény hat ránk: a fizikai kihívás, az emberek, a kudarc vagy a siker megélése. Sajnos az is előfordul, hogy tragédiával szembesülünk. Elkerülhetetlen, hogy más szemmel térjünk vissza. Annyiféle ember jön a világ minden tájáról ezekre a hatalmas hegyekre, de a végén senki sem tudja megjátszani magát. Az ember levedli minden álarcát, tíz körömmel fog kapaszkodni az életbe, örül, kétségei vannak vagy fél, rácsodálkozik a világra. Egyszerűen lecsupaszodik mindenki. Ez egy fantasztikus lehetőség az önmegismerésre. Néha azt gondolom, hogy hazatérve – legalábbis egy ideig – jobb emberré válok, figyelmesebb, érzékenyebb leszek, jobban tudok örülni a legapróbb dolgoknak is. Remete alkatom ellenére nagyon is vágyom emberi kapcsolatokra, még jobban értékelem, hogy szeretet vesz körül. Hónapok múlva, persze halványulnak ezek az intenzív érzések, de mindig erőt tudok meríteni belőlük. Aztán egyszercsak újra elindulok a hegyekbe. Örök körforgás.
Fridrich Piroska
fotó: Suhajda Szilárd
