Németh Gábor író, forgatókönyvíró, szerkesztő, dramaturg és egyetemi oktató. Rengeteg dologgal foglalkozik. „Nézelődik, ír, olvas, beszél.” Irodalom, képzőművészet, film- és fotóművészet vagy akár a foci, bármiről lenyűgözően tud írni, beszélgetni, műsort készíteni.
Németh Gáborral a Bambi presszóban beszélgettünk.
Édesapja legendás sportújságíró volt. Ön pedig író, és újságíróként is többnyire irodalmi folyóiratoknál dolgozik. Édesapja próbálta a sportújságírás felé terelni?
Apám részéről valóban volt egy gyengéd nyomás, ami egyrészt abból állt, hogy ha csak tehette, magával vitt a meccsekre. A gyermekkorom – a hatvanas években – egybeesett a magyar foci ezüstkorával. A legemlékezetesebbek a Népstadionban rendezett kettős rangadók voltak, a Fradi, a Honvéd, a Dózsa és a Vasas részvételével, általában 40-60000 néző előtt. Hihetetlen hangulat volt. Másrészt hazahozta a Népsportot és fölolvasott belőle mondatokat, amelyekkel az ő szigorú mércéje szerint volt valamilyen probléma. Megkérdezte, hogy mit gondolok róla, hol van bennük hiba. Vizsgáztatott. De a Népsport szerkesztősége olyan volt, mint egy hatalmas méhkas, iszonyatos nyüzsgéssel, ahol nagyhangú emberek üvöltöztek egymással gyakorlatilag állandóan, olyan volt légköre, ahová egy kisgyerek nem igazán kívánkozik. Sokat nevettünk később ezen, mert minden berzenkedésem ellenére végül aztán újságoknál dolgoztam. Először, mint korrektor, majd tördelőszerkesztő lettem a napi Világgazdaságnál. Később dolgoztam mindenféle sajtóterméknél, hetilap, kéthetilap, folyóirat, negyedéves kiadvány, végül 13 évet töltöttem a Magyar Rádió irodalmi szerkesztőségében. Végigjártam az utat az újságkihordástól a főszerkesztőségig. Végül mégis azt csináltam, amit Apám szeretett volna.
Miért lett újságkihordó?
Az újságkihordás a legfantasztikusabb élményeim egyike volt. Az előző diktatúrában létrejött egy szürke zóna azok számára, akik nem akartak beépülni a rendszer hierarchiájába. Választhattak néhány munka közül, melyekből szerényen meg lehetett élni, ugyanakkor valami fura, zárványszerű szabadságot élhettek át, mert maradt rá idejük. Ezért egészen fantasztikus volt az újságkihordók társadalma. Volt közöttünk egyetemista, ötgyermekes teológusprofesszor, festőművész, a legkülönbözőbb emberek, a társadalomnak egy nagyon színes és érdekes rétege.
Manapság nincs arra esély, hogy valaki önszántából csak napi néhány órát törődjön a megélhetésével, aztán pedig szabad lehessen. Az embernek vagy nincs munkája, és akkor az a baj, vagy van munkája, akkor viszont tíz-tizenkét órán át dolgoznia kell.
2016-ban jelent meg az Egy mormota nyara című regénye, amit kritikusai a legjelentősebb művének tartanak. Főhőse helyszínvadász, aki naplót ír a fiának, miközben beutazza a világot. Az ideális forgatási helyszínt keresi, történetekre talál és emlékeket idéz.
Kerestem, hogy ki lehet az a figura, akinek a lézengés a munkája. És mindig nagyon imponált ez a foglalkozás, – mert ez valójában a csavargás legitim formája. Szabadságot enged meg a regény alakításában, ugyanakkor mégis van egy kiválasztott erős fókusz, egy mások által kitalált, eleve adott történet, amihez alkalmazkodni kell. A jó helyszínnek a mindig van sugallata, visszahat a történetre. Érdekelt, hogy milyen az, ha feltételezzük, hogy ez az ember a munkáját nem tudja függetleníteni a véletlen által felkínált tapasztalatoktól, illetve az az elgondolása, hogy egy hely történetek csíráit rejti. Nem történhet meg mindig mindenhol minden, bizonyos helyekhez mintegy végzetszerűen tartoznak hozzá bizonyos események lehetőségei.
A regény egyik érdekes mondata „ha figyelek, minden megtörténik”.
Sajnos, ez egy Garaczi mondat, tőle loptam, mert nagyon szeretem. Ez a szemlélődő, megfigyelő attitűd tulajdonképpen az írói alkat sajátja. A kívülállás, ugyanakkor a koncentrált figyelem, valamilyen éppen zajlónak a partján lenni, erősen figyelni rá, ám részt nem venni benne. Ott vagyok, de mindig egy kicsit távolságot kell tartanom, mert csak akkor tudok róla beszélni. Ebben a tekintetben az írói és a fotográfusi attitűd nagyon hasonló.
A regény viszonylag hosszú idő – 10 év – alatt készült el. Ezalatt sok változás történhetett a világban és az író életében. Hogyan hatottak ezek az esetleges változások a műre?
Nem vagyok a mindennapok robotosa. Éreztem, hogy az élet hozza majd ezeket a történeteket, de nem szállítja futószalagon. Várni kell, hogy megtörténjenek. Emiatt is szakaszokban készült a szöveg. Minden alkalommal, amikor hozzáfértem, vagy történt velem valami a könyv szempontjából érdekes, akkor az elejétől írtam újra, revízió alá véve az összes addigi bekezdést. Hasonlóan – ez a szelíd hasonlat – ahhoz, amikor számtalanszor kinyújtjuk a tésztát, és újra összegyúrjuk. Harciasabb metaforaként adódik szamurájkard, amit úgy kovácsolnak, hogy a pengét egészen hosszúra lapítják, majd visszahajtják, sokszor ismételve ezt az eljárást. Folyamatosan változott a szöveg, de volt olyan is, hogy arrébb került egy bekezdés, majd mégis vissza, az eredeti helyére.
Az elbeszélő a fiának írja ezeket a történeteket. Az Ön fia elolvasta?
Elolvasta, igen. A fiam is ír, slammel. A Mormota a nagyon személyes történetünkkel indul. Amikor nagyon kicsi volt, neki is, és a nővérének is volt egy-egy húsvéti nyuszija. Az az első éjszakára egy közös dobozba helyeztük el őket – az erősebb elette a gyengébb elől az összes zöldet. A másik ettől reggelre válságos állapotba került. Átvittem Pomázra, az állatorvoshoz (akit teljesen komolyan dr. Brenner Józsefnek hívtak, ami azért érdekes, mert Csáth Gézának volt ez az igazi neve). A doktor úr megállapította, hogy a kisállat menthetetlen, és egy injekcióval elaltatta. Közben a gyerekek iskolában, illetve óvodában voltak. Adódott a lehetőség, hogy „gyengéden” kezeljük az ügyet, hogy azt mondjuk, hogy elmentek a nyuszikák, majd jönnek jövőre, hiszen a húsvéti nyúl valahol a valóság és a nem valóság közt tartózkodik. Hirtelen azt éreztem, hogy ez egy szimbolikus választás hazugság és őszinteség között. Megmondani vagy nem megmondani, hogy mi történt a nyúllal. Ha megmondom az igazságot, az nagyon kemény lehet egy négyéves gyereknek. Végül amikor hazajött, megmondtam neki az igazat. Együtt temettük el a nyulat a kertünkben. Azt érzem, hogy így az ő viszonya a halálhoz örökre meglett, hogy igen, a létezés része, hogy a véges lények elpusztulnak, és ilyenkor arra törekszünk, hogy a távozásuk méltóságteljes legyen. Döbbenetes komolysággal vett részt ebben. Neki is és nekem is ez egy nagyon erős közös élményünk. A könyvben a legfontosabb történetek valóban megtörténtek velem. El vannak ugyan rajzolva valamennyire, de lényegüket tekintve „igazak”.
2007-től a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója volt. Hogyan érintette mindaz, ami az egyetemen, az egyetemmel történt?
Abszolút váratlanul. Azt hittem addig, hogy engem már nem érhet meglepetés az úgynevezett társadalmi viszonyokat és eseményeket, és a rájuk adható reakciókat tekintve. Arra, hogy a diákok, ebben a helyzetben ilyen fantasztikus méltósággal, bátorsággal, nagylelkűséggel és humorral viselkedjenek, arra egyáltalán nem voltam felkészülve. Ebben az országban általában az az alapélményünk, hogy némi zsörtölődés után a dolgok elsimulnak. A rezignáció mocsara nagyjából elnyel mindent. Most nem ez történt. A diákok a jövőjüket kockáztatták, hiszen olyan szakmára készülnek, amely nagyon ki van szolgáltatva az állami finanszírozásnak. Kockáztatták a diplomájukat, hiszen nem sejthették, hogy csodák csodájára majd lesz egy diplomamentő program. Volt egy pillanat, amikor a Magyar Rádióban, valaki, akit leginkább mikrofonállványnak tudnék csak nevezni, egy ún. biztonságpolitikai szakértőt, amúgy egykori ügynököt faggatott arról fölháborodva, hogy nem kellene-e rendőri erőszakkal fellépni a diákok ellen, felböfögve azt a hatalom által sugallt narratívát, hogy valójában nemzetközi ügynökök aknamunkája áll a tiltakozás mögött. Ennek már fele sem volt tréfa. Mi tanárok, akik részt vettünk a közös ellenállásban, szintén kockáztattunk, de mégsem a teljes életünket. Főleg a diákok kreativitása, szellemessége és méltósága volt az, ami elbűvölt, közben természetesen egy pillanatig sem gondoltam, hogy az ügyünk sikerre vihető. Ez volt benne a legérdekesebb. A diákok életkoruknál fogva jobban bíztak a sikerben. Voltak igazán katartikus pillanatok, például október 23-án, amikor 30-40000 ember tüntetett békésen, méltósággal, és a Független Zeneakadémisták Zenekara úgy játszotta el az Egmont nyitányt, ahogy még soha nem hallottam, és valószínűleg soha többé nem is fogom hallani. Csodálatos volt.
Többet feltételeztem viszont az egyetemek szolidaritásáról. Reméltem, hogy országszerte megértik, hogy az autonómia elvesztése nem csak az SZFE problémája. Főleg a nagyságos Rektori Konferencia viselkedett gyalázatosan, úgy, mintha az autonómia védelme helyett az volna a dolga, hogy közvetítsen a „korszerű” hatalom és a „retrográd” művészek között. Rettenetesen cinikus attitűd volt az övék.
Hogyan működik most az oktatás, milyen a Freeszfe Egyesület helyzete?
A Freeszfe él, de hogy virul, az nem mondhatom. Nehéz helyzetben van, de a legfontosabb most, hogy az Emergency Exit nevű diplomamentő program működik. Nemrég hat osztály vehette át a diplomáját, öt európai egyetem összefogása révén. Ezek az egyetemek ezt a támogatást bármeddig megadnák, de nyilván nem tudnak finanszírozni egy magyarországi alternatív egyetem működését. Az államtól független hazai források lényegében nincsenek. A monetáris diktatúra okán még az úgynevezett független források sem függetlenek a NER-től. Az egyesületet nem lehet egyetemi szintű képzésre akkreditálni, ezért úgynevezett felnőttoktatás folyik, teljes önkizsákmányolás mellett. A tanárok ugyanis az elmúlt két évben nem kaptak fizetést, az egészet működtető szervezők juttatása minimális, a diákok tandíjat fizetnek, ami nem túl magas. Meg kell találni azokat a képzési formákat, amik csak ránk jellemzők. Ilyen például a színházcsináló szak, ami inkább a független színházi létre készít fel.
Mivel foglalkozik most, készül új regénye?
Egy nagyon-nagyon szeretett volt hallgatónk, Horváth János Antal, aki forgatókönyvíró, de folyamatosan dolgozik színházakban szerzőként, dramaturgként, rendezőként, Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéből rendez a dunaújvárosi színházban színpadi adaptációt, és megkért, hogy legyek a dramaturgja. Tegnap Csalog Zsoltra emlékeztünk a Bura Galériában, az írásaiból olvastunk fel stafétában. Szerkesztettem az Európa kiadónak Bódis Kriszta Kisasszonyképző című regényét, a Magvetőnek Esterházy Miklós második könyvét. Megnyitottam Szilágyi Lenke kiállítását az Art Departmentben. Rövidebb alkalmi szövegeket írtam az elmúlt időszakban. Jövőre megpróbálok visszatérni két nyitottan maradt hosszabb prózához. Az egyik egy regény, a Véglegesítő volt és lesz a címe, az ÉS-ben pár éve már megjelent belőle tizenhárom fejezet. Szilasi Lászlóval húsz évvel ezelőtt írtunk egy négykezes levélregényt, amely egy a harmincas években játszódó fiktív barátság története. Most újra megjelenne, de a két barát egy-egy naplót is ír hozzá. És persze olvasok. Nyáron olvastam el életemben először a Moby Dicket, azzal az önfeledtséggel, ahogy utoljára talán gyerekkoromban olvastam. Kortársak közül legutóbb Vonnák Diána Látlak című novelláskötete volt nagyon erős élmény. Nagyon kíváncsi vagyok Garaczi László Weszteg című regényére. Azt hiszem, olvasni jobban szeretek, mint írni. Azért a végére legyen itt egy szmájli. 🙂
Fridrich Piroska
fotó: Csanádi Gábor
