Börtönlátogatás Röhrig Gézával
Amikor interjút kértem Röhrig Gézától, arra gondoltam, leülünk majd egy kávéra, én kérdezek, ő meg válaszol, beszélgetünk. Igencsak meglepődtem, amikor azzal hívott vissza, ne szokásos interjú legyen, inkább kísérjem őt el Baracskára, egy börtönlátogatásra.
Szénási Jonathán Sándor börtönlelkész, aki rendszeresen szervez programokat a fogvatartottaknak, szeptember 7-én a Saul fia című Oscar-díjas magyar film vetítésére invitálta őket, melyet egy közönségtalálkozó követ majd a főszereplő Röhrig Gézával.
A vetítőteremmé átalakított ebédlőben a kétszáz rab csendben, feszült figyelemmel nézte végig a filmet. Röhrig a film utolsó kockáinál lépett a terembe. A börtön könyvtárosa nagyvonalakban ismertette társaival Géza életrajzát, majd arról kérdezte – utalva annak egy nyilatkozatára – vajon sikerült-e eddig elkerülnie, hogy „elkurvuljon”.
Röhrig megköszönte a meghívást, s elmondta mennyire becsüli a börtönlelkészek munkáját. Tegeződésre kérte a fogvatartottakat, akik erre rábólintottak.
Nem fogadtam el egy nagyobb szerepet az új Pókemberben, s pár más hasonló szintű marhaságban. Kaptam viszont olyan forgatókönyvet is, amelyik tetszik. Meglátjuk lesz-e belőle valami.
A házigazda kalandos életéről faggatta Gézát, aki ezt hárította.
Korántsem olyan egyedi a sorsom. Ma is harmincezer gyermek nő fel állami gondozásban. Ez a szám évtizedek óta nem változik. Gond az is, hogy ennek a harmincezer gyermeknek ma sincs havonta jelentkező tévéműsora, amit várhatnának, sőt részben ők is készíthetnének, felelte. Ha ez nem a közszolgálati televízió dolga, akkor mi az? Én már a kilencvenes években kidolgoztam egy ilyen program kereteit.
Percek alatt élénk beszélgetés alakult ki.
A helyszín egyáltalán nem feszélyezte Röhriget.
A böri nem idegen környezet számomra. Közöm van hozzá, mondhatni, az anyatejjel szívtam azt magamba. Sokszor bevittek a zsaruk az előző rendszerben. Itt is voltam, Baracskán. Anyám, szegény, viszont ült is. Először Kecskeméten, ahonnan 1966 őszén szabadult. Kilenc hónapra rá születtem meg én. Egy év múlva megint visszakerült, ezúttal Kalocsára.
A rabok följebb húzódtak a székükön. Ez biz nem a szokásos kultúrprogram. Pedig akkor még csak nem is sejthették mindazt, ami ezután következett.
Egyszer, ez már New Yorkban történt, tizenkilenc napig voltam előzetesben, mert nem tudtam az óvadékot, 2000 dollárt kifizetni, hogy szabadlábon védekezhessek. A vádat végül ejtették, pedig a bíróság által kirendelt ügyvéd egy bakfittyre sem méltatott. Újságot olvasott mellettem a folyosón. Kissé meglepődött mikor közöltem vele bilincsben, hogy nyugodtan hazamehet, nem tartok igényt a szolgálatára.
Tudnék mesélni, na, hisz mint mindenkit, engem is megkóstolt már az élet. Biztos vagyok benne persze, hogy a ti sorsotok sem szűkölködik éles kanyarokban.
Röhrig olykor valósággal prédikált.
Ne hagyjátok, hogy erőt vegyen rajtatok a csüggedés. Tartsátok egymásban a lelket! Camus mondta, hogy „aki a világ boldogtalanságára keres gyógyírt, először neki magának kell boldognak lennie.”
Könnyen beszélek, tudom. A Gondviselés titeket fosztott meg a szabadságotoktól, és nem engem. Igaz. Ám a szabadság egy mélyebb rétegét, a gondolat, a beszéd, sőt az érzés szabadságát nem vehetik el tőletek még itt sem.
A házigazda rákérdezett, hogyan találta meg Géza a zsidó vallásban az igazit, s milyen hatással volt rá Saul szerepe.
Többször is megpróbáltak örökbefogadni. Ez rendszerint miattam nem sikerült. Tizenkét éves koromban az újlipótvárosi Rosenthal családhoz kerültem. Itt sem tudtam volna megtapadni, ha nem élt volna ott a cselédszobában velük egy féllábú bácsi, aki nekem pillanatok alatt a nagyapám lett. Hogyan? Egyszerű. Fúrt egy lukat a levegőbe, és azon keresztül meglátott engem. Fantasztikus élmény volt. Hogy engem lát valaki. Hisz akit nem látnak, az maga is vak marad. A szeretetet tudniillik tanulja az ember. Először mindig csak viszontszeretünk.
Nekem szerencsém volt. Első este, a lefekvés előtt azt mondta a Nagypaci, ébresszem föl nyugodtan, ha dumálni akarok. Ettől meggyógyultam. Kihorpasztott, hogy valakinek ennyire fontos lettem.
Néma csönd a teremben. Lelki szemeink előtt most tán mindegyikünknek megjelent egy arc, valakié, akinek anno mi is nagyon fontosak voltunk.
Nagypaci állandóan az eszemben volt a forgatáson. Neki odavesztek a szülei, várandós nővére a sógorával, és Misu, az öccse. Ő még a gettóban megígérte a szüleinek, hogy nem lesz baj, mert nagyon vigyáz majd a tizenegy éves kisöccsére. Végül mégsem tudta megtartani a szavát. Nem rajta múlott. Még a hatvanas években is kerestette az öccsét a Vöröskereszttel. A film során értettem csak meg, miért féltett engem annyira a Nagypaci. Nekem ugyanis még az egynapos osztálykirándulásokról is haza kellett telefonálnom, hogy minden rendben, nem siklott ki a vonat. Ezt senki mástól nem várta el a családja. Előkotortam a tőle kapott tantuszt, s tenyeremmel eltakarva a kagylót, hogy a fülke körül gúnyolodó fiúk ne hallják, fölhívtam. De persze meghallották.
Mikor meghalt, újra intézetben akartam élni. Így is lett. Aztán persze onnan is megszöktem, pedig ez egy igen jó hely volt a budai hegyekben. A gimiből kirúgtak, elvesztettem a talajt. És ez a pillanat eltartott vagy három évig. Kékre festettem a séróm, punkzenekart csináltam, egy barátommal TNT-t szereztünk, föl akartuk robbantani a gellérthegyi Szabadság-szobrot.
Kezek szökkennek a magasba, a rabok tele vannak kérdésekkel. Röhrig türelmesen válaszol. Egy német fogvatartott afelől érdeklődik angolul, járt-e Géza Auschwitzban.
A lágerbe is a Nagypaci hiánya vezetett. Tizenkilenc éves voltam, és csak ücsörögtem ott a hóesésben. Meglepetésemre, imádkoztam is. Nem mintha ez szándékomban állt volna. Inkább csak azon kaptam magam, hogy imádkozódom. Ezek szerint, állapítottam meg, Isten túlélte. Ám valamiért itt hagyták. Nem kellett senkinek. Biztos arra gondoltak, minek vigyék magukkal, ha egyszer úgyis mindenütt ott van. Nekem viszont megesett a szívem rajta. Elhozni persze én se tudtam.
Sokan úgy vélik, Isten Auschwitzban megmérettetett és könnyűnek találtatott. Én viszont azt mondom, a hitet a mai ember olyan nehéznek találja, hogy az Úr már el sem jut a megmérettetésig. Nekem sem volt még egyetlen olyan napom sem, amelyet szakadatlanul végig tudtam volna hinni.
A lágerből Isten utolsó bejelentett lakcímére, Jeruzsálembe vitt az utam. Körülmetélésemkor természetesen a Nagypaci héber nevét vettem föl. Két évig éltem Izraelben. Éltem és tanultam.
Giccsesen: ott lettem ember.
A közönségtalálkozó itt különös fordulatot vett. Röhrig fölállt, előrelépett néhányat, majd halkan, de szigorúan bejelentette:
Fontos, hogy tudjátok, a Biblia ellenzi a börtönt. A Bibliában csak a pogányoknak vannak tömlőceik. A fáraónak például, ahová Józsefet vetik. A zsidó hagyományban a gyors ítélethirdetésig ugyan elkülönítik a vádlottakat, hogy azok ne tudják a vallomásaikat egyeztetni, ám az ítélet maga sohasem volt elzárás. Soha. Tudjátok miért? Mert a börtönnél kegyetlenebb, butább és embertelenebb dolog nincs is. Két okból. Egyrészt, a vad, ártalmas, helyzetét csak tovább rontó környezet miatt, amibe a rabokat taszítják. Másrészt, az elítélt nője, gyermekei, esetleg idős szülei miatt, akik ártatlanok, s akiket ő most hosszú évekre hátrahagy, figyelmét és fizetését egyaránt megvonva tőlük. Ez sajnos könnyen rossz útra térítheti a szeretteit.
A teremben a helyeslés, a düh mély moraja futott végig.
Botswanában az agyarukért kiirtották a felnőtt elefántok hímeinek 90 százalékát. Az apa nélkül maradt csapatok kevésbé tartottak össze, borjaik agresszívebbek, magányosabbak lettek, hamarabb elpusztultak. Nem véletlen, hogy a Szentírás ellenzi a börtönt. Ahogy szükségünk van a Mennyei Atyára, úgy itt a földön is jár nekünk egy apa.
A fal mellett álló gumibotos őrök tanácstalanul néznek egymásra. Szerencsére Géza is érzi a feszültséget.
Nem lázítani akarok. Ám Isten igéjét nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Vegyük észre, a dutyi csak arra jó, hogy a társadalom ideig-óráig megvédje önmagát. Az elkövető iránt azonban miért nem érez felelősséget az ország? Őróla miért mondunk le? A teljességhez mindenkire szükség van. Ráadásul mindenkinek a legeslegjobb változatára. Ebben a börtön nyilvánvalóan nem segít.
Egy roma férfi azt szerette volna megtudni, igaz-e, hogy cigányokat is vittek a koncentrációs táborokba.
Igaz, felelte Röhrig. Magyarországról is vittek el romákat. A cigányok a lágerekben ellenálltak úgy a kényszermunkának, mint annak, hogy a nácik elválasszák őket a családjuktól. A sorsukat azonban sajnos ők sem kerülhették el. Ugyanúgy a gázkamrákban végezték ők is.
Egy másik fogvatartott arról faggatta Gézát, milyen tanácsot adna a szabadulóknak.
Ez személyre szabott. Nem tudom hallottatok-e Feldmár András pszichológusról. Az ő anyukája Auschwitz-túlélő. András pedig az egyetlen gyermeke. Vélnénk, egy lágert megjárt anya mindennél jobban szereti egyetlen kisfiát. András azonban egy interjúban elmondta, anyja csak akarja, de nem tudja őt szeretni. Nem tudja szeretni, mert nem ismerte meg jól. Ő nevelte föl, mégsem ismeri. A szülinapjára mindig olyan inget vesz, amit András soha föl nem venne. Olyan könyvet, amit fia sosem olvasna. Azt tudjuk csak szeretni, akit helyesen ismerünk. Én viszont nincs egy órája sem, hogy veletek először találkoztam. Felelőtlenség lenne tehát részemről tanácsokat osztogatni.
Aztán mégis meggondolta magát.
De tudjátok mit? Legyen. Hallgassatok meg tőlem egy mesét, állt föl újra Röhrig.
De tudjátok mit? Legyen. Hallgassatok meg tőlem egy mesét, állt föl újra Röhrig.
Címe:
Igor, a harmadik festő
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Aggastyán volt, és igen beteg is már. Öröklődött a családban egy hagyomány, amit a király apja, nagyapja és összes őse is már hosszú évszázadok óta követett, hogy tudnillik lefestettették magukat az utókor számára. Ott lógtak e képek mind a trónteremben. A vén király mindeddig halogatta ezt. Talán mert félszeműnek és púposnak született. Közelgő halálát érezve azonban rádöbbent, nem halaszthatja tovább a dolgot, ezért azonnal kihirdettette: aki olyan portrét készít, amely őfelsége tetszését elnyeri, egy nagy zsák tűzben próbált színaranyat kap. Ám ha a kép a királynak nem tetszik, azt a festőt irgalmatlanul deresre húzzák.
Jöttek is a piktorok a birodalom minden sarkából szerencsét próbálni. Az első pályázó kerek három napig dolgozott. Sudár termetűvé és kétszeművé szépítette meg a királyt, amint két lábra állt aranypej lován ül. A király egy pillanatig sem habozott. Rögvest deresre huzatta. – Ez nem művészet, ez hazugság – dohogta.
A második piktor szintén kerek három napig dolgozott. Ő már, tanulva az első festő sorsából, olyannak festette meg a királyt, amilyen. Púposra és félszeműre. Ám az uralkodó őt is rögvest deresre huzatta. – Száz botütést rá! Ez nem művészet, ez tükör – dühöngött. Hogy hagyhatnék ilyen rút képet az utókorra?
Megijedtek a művészek. El is porzottak a szélrózsa minden irányába. Ennek a királynak nem lehet a kedvére tenni. Ekkor állt elő Igor, a harmadik festő. Próbálták őt pedig lebeszélni az udvaroncok, de hiába súgták meg neki, hogy ennek egész biztosan deres lesz a vége, Igor csak elvállalta a munkát. Kifeszítette a hatalmas állványra a vásznat, és három álló napig pingált ő is. Midőn föllebbentette a képről a fátylat, a láztól gyönge király elégedetten kurjantott fel: – Tömjétek meg a palota legnagyobb zsákját arannyal! Ez a művész zseni.
Röhrig leült s várt. Hatásszünet. Mi volt a képen? – kiáltottak be többen is végül a rabok közül.
Hát ez az, pattant föl ismét Géza. Mi volt a képen? A festmény féltérdre ereszkedve, puskával ábrázolta a királyt, lövéshez felhúzott vállakkal, a célzáshoz fél szemét becsukva. A kép így valósághű volt, anélkül hogy ez a valóság mindent leleplezett volna.
Azért meséltem el épp ezt a sztorit, mert amikor szabadultok, minden azon múlik majd, ti miképp tekintetek saját magatokra. Semmiképp nem szabad megmásítani az igazságot: félszeműek vagyunk és púposak. Ám azt egy percig se higgyétek soha, hogy rusnyák, hogy bűnözők, hogy szerethetetlenek is vagytok. Meg kell találnunk azt a pontot, ahonnan Igor látta a királyt.
A látogatás végéhez közeledve, mielőtt a fogvatartottak fegyelmezetten, vezényszóra kivonultak volna a teremből, Géza elénekelt nekünk egy dalt, először héberül, aztán magyarul is. A hajlítgatós, lassú dallamot lehetetlen egy újságcikkben visszaadni, de a szövegét mindkét nyelven ideírjuk:
כלל
לפחד לא
והעיקר
מאוד
צר
גשר כולו
העולם
כל
כלל
לפחד לא
והעיקר
מאוד
צר
גשר כולו
העולם
כל
A világ egy nagyon, nagyon keskeny híd.
A legfontosabb mégis az, hogy sose félj.
A rabok sorbaálltak egy gyors ölelésre Gézával. Szívesen megkérdeztem volna tőle, mire gondol, mit érez Saul a film utolsó kockáin? Erre azonban nem jutott idő. Sebaj, így is örök élmény marad ez a két óra. Hisz az, hogy Röhrig verseiből, meséiből és dalaiból mennyit fogadunk be, az éppúgy rajtunk múlik csupán a procc, híres-neves színpadokon, mint itt a baracskai börtönebédlőben.
