– interjú dr. Kovárik Erzsébettel, a Szociális és Munkaügyi Minisztérium szociálpolitikai szakállamtitkárával –
A politikusok életéből általában a döntéseiket, és azok következményeit tartjuk vizsgálatra érdemesnek. Mi, egyszerű emberek, pártállásunktól függetlenül is hajlamosak vagyunk előre ítélkezni fölöttük. Persze ők vállalták, és különben is: közel vannak a tűzhöz, meg jól is keresnek, jobban, mint a nagy átlag, akikért munkálkodnak. Az államtitkár aszszonyt nem csupán a hajléktalanellátás jövőjéről kérdeztem.
– Tisztelt államtitkár asszony, hogyan lépett ön politikai pályára?
– Sosem gondoltam arra, hogy politikus leszek. Időközben változott meg a jogállása azoknak a vezetőknek, akiket mostanában szakállamtitkárokként ismerünk. A szakállamtitkári pozíció az adott kormányzat működéséhez kötődik. Egyébként azt gondolom, ez egy szakma. Közigazgatással foglalkoztam egész életemben. Amikor ennek a hivatásnak a gyakorlati oldalát is megpróbáltam, akkor elsősorban közigazgatási szakemberként vállaltam feladatokat.
– Egy időben ön közigazgatási államtitkár pozíciót is betöltött. Miért kellett váltania?
– Azért kellett, mert megszűnt a Göncz Kinga miniszter asszony által vezetett Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, ahol közigazgatási államtitkár voltam. A minisztériumot összevonták a Foglalkoztatási és Munkaügyi Minisztériummal. Itt szép feladatot kaptam: a gyerekszegénységgel kapcsolatos országgyűlési határozat és kormányzati cselekvési program előkészítésével foglalkoztam, és nagyon hálás vagyok érte. Ezután egy ideig a Miniszterelnöki Hivatalban dolgoztam ugyanezen a területen, politikai főtanácsadóként, és a Gyerekesély Iroda vezetőjeként. Tavaly nyáron jöttem vissza a Szociális és Munkaügyi Minisztériumba szakállamtitkárnak.
– Mennyire tudja ön ellátni a hivatalát egy – őszintén kimondom – szociálisan érzéketlen kormányzás idején?
– Elég régóta dolgozom ezen a területen. Úgy vélem, azt mondani, hogy ez a kormányzat szociálisan érzéketlen lenne, nem biztos, hogy pontos és helyes megállapítás. Nagyon sok minden történt az elmúlt nyolc évben, amióta a szocialisták kormányoznak, és ez pont az ellenkezőjét bizonyítja. Az már persze egy másik kérdés, hogy miként érzi magát az ember, amikor csökkennek a források, és ez a szociális területen is jelentősen érezteti hatását. Még akkor is, amikor ez a jelentős csökkenés a szociális ellátásban összesen hatmilliárd forint, de a teljes szociális ellátásra fordított összeg évente százötven milliárd forint körül mozog. Ebből hatmilliárd forint kivonása nagyon érzékenyen érinti a területet. A normatívákból levonták a járulékcsökkenést, és megszűnt a tételes egészségügyi hozzájárulás is.
A Szociális ágazatban nagyon sok embert foglalkoztatunk, és sokat fordítunk a benne foglalkoztatottak bérezésére. Nem azért költünk sokat, mert sokat keresnek, hanem azért, mert sokan vannak. Ezért a járulékcsökkenés sokat tesz ki a szociális szféra forrásaiban. Nem egyszerű átélni a válság következményeit. Sokan elvonásokról beszélnek, pedig arról van szó, hogy egyszerűen nincsen meg ez a forrás a költségvetésben. A minisztérium minden munkatársa, a miniszter úr és én magam is arra törekedtünk, hogy ezek a források onnan vonódjanak ki, ahol a legkevesebb kárt okozza a hiányuk. Nehéz volt megállapítani, hogy honnan vegyünk el, és iszonyatosan nehéz döntéseket kellett hozni.
– A hajléktalanellátás mennyire fontos a többi problémához képest?
– A többi probléma is hatalmas súllyal jelenik meg manapság. Nem lehet tagadni azt sem, hogy azok a társadalmi problémák, amelyek húsz-huszonöt éve, vagy még régebben velünk élnek, most, a pénzügyi-gazdasági válsággal felerősödtek. Amikor prioritást kell felállítani a sok nehéz probléma, és a nehéz társadalmi helyzetek között, akkor is azt mondom, hogy a hajléktalan ügy az egyik legnehezebb ügy a szociális ellátás területén belül. Hiszen itt már olyan emberekről próbálunk és kell is gondoskodnunk, akik majdnem minden kapcsolatukat elvesztették a társadalomhoz, és szinte kirekesztődnek. Tehát mindenképpen arra kell törekednünk, hogy megelőzzük a hajléktalansághoz vezető utakat.
– Melyik kap nagyobb hangsúlyt az önök politikájában: a hajléktalanellátó rendszer fönntartása, vagy a hajléktalanságból való kiléptetés?
– A legfontosabb feladat a hajléktalanellátás kiépítése volt. Mára látható, hogy ez az intézményrendszer nem tudja a problémát kezelni, időlegesen sem megoldani, mert feltöltődik. Újabb férőhelyek létesítése helyett ezért a megelőzésre kell összpontosítanunk. Ezzel együtt nyilván segítséget kell nyújtani azoknak, akik mégis ebbe a helyzetbe kerültek, nem csak a lakhatásukban, de a társadalomba való visszailleszkedésükben is. Vagyis, hogy munkához jussanak, biztos megélhetésük legyen, hogy a családjukkal együtt tudjanak élni abban a keretben, amit egy lakás biztosít számukra.
Én a hajléktalan ügyet és szakmát kiváló szakemberektől tanultam, többek között Vecsei Miklóstól, akitől nagyon sok fejmosást kaptam, hogy ne a szállásra költsünk, hanem olyan kivezető utakat keressünk, ami a lakhatást biztosítja. Hiszen szállást adni arra jó, hogy télen ne fagyjon meg senki az utcán. De a szállásokról nincsenek visszavezető utak a társadalomba.
– Szorult-e már ön segítségre – bármilyen szempontból is – az élete során?
– Igazából nagyon szerencsés körülmények között éltem. Egy kétezer lakosú kistelepülésen éltünk, szegények voltunk, de ezt gyakorlatilag nem éreztük. Körülöttünk mindenki hasonló helyzetben volt. A szüleimtől rengeteg segítséget kaptam a továbbtanulásban is, és ez akkoriban nem volt olyan elérhetetlen vágy.
– Hajléktalan emberekkel nap mint nap találkozik az utcán. Gondolta volna, hogy egyszer ön lesz hivatott rajtuk segíteni?
– Folyamatosan nehéz helyzet elé állít bennünket az, hogy tudjunk segíteni a hajléktalan embereken. Van egy személyes élményem is ezzel kapcsolatban. Akkoriban a Rendőrtiszti Főiskolán tanítottam, és közigazgatási kutatásokkal foglalkoztam. Eszem ágában sem volt a szociális területre jönni. Karácsony környékén történt, iszonyatosan hideg volt. Odajött hozzám egy hajléktalan ember, és pénzt kért tőlem. Meglehetősen részeg volt, ezért úgy döntöttem, hogy nem adok neki pénzt. A mai napig szégyellem ezt a döntésemet. Pár perc múlva rohantam vissza, hogy megkeressem. Ekkor tanultam meg, hogy nem biztos, hogy így kell segíteni valakit, de akkor sem tehetem meg azt, hogy ítélkezzem fölötte, miközben nem ismerem sem az életét, sem az okokat, amelyek idáig juttatták.
– Mindenhol halljuk és olvassuk, hogy látszik az alagút vége a pénzügyi válságból. Ha majd kiérünk végre a fényre, mennyire lesz ez érzékelhető az emberek, a hajléktalanok, a nagy családok számára?
– Múlt év óta igen súlyos társadalmi problémákkal kell szembenéznünk, amit a pénzügyi válság tovább erősített. De a válság kezelésére adott válaszok kizárólag a pénzügyi válságra adott válaszok. Ezek nem az alapvető társadalmi problémákra adott válaszokat jelentik. Azt gondolom, hogyha elmúlik a válság, és egy kicsit javul a gazdaság, több forrást biztosíthatunk a társadalom alapproblémáinak megoldására, ami érzékelhető lesz mindazok számára, akik szegénységben, kirekesztett élethelyzetben élnek. Tehát az alagút vége, csak arra ad majd lehetőséget, hogy a nagyon súlyos problémákat számba vegyük, és ezekre keressük a megoldásokat.
Jól tudjuk, hogy ezekre a problémákra nem létezik olyan megoldás, mint amilyet Monokon kitaláltak a szociális kártyával. Nagyon könnyű szegénységbe zuhanni, de munkahelyet találni, visszakapaszkodni a társadalomba, hatalmas erőfeszítéseket kívánnak. Nem csak azoktól az emberektől, akik ilyen helyzetbe kerültek, hanem az államtól is. Hiszem, hogy aktív állami szerepvállalás kell ahhoz, hogy segítsünk ezeknek az embereknek.
– Ön szerint a Monokon bevezetett szociális kártya ütközik-e az alkotmánnyal, vagy bármilyen más emberi joggal?
– Először is, ahogy Monokon csinálják, az abszolút alkotmánysértő.
A probléma az, hogyha úgy csinálták volna, ahogyan azt a szociális törvény lehetővé tenné, akkor nem érné meg a szociális kártyát bevezetni, mert ahhoz nagyon drága ez a módszer. Mi, itt a minisztériumban – és ezt mondhatom a miniszter úr nevében is – nem tartjuk megoldásnak a szociális kártyát. Félrevezető is, mert a látszatát kelti annak, hogy a számtalan problémára, amellyel mi, és az egész világ is nagyon régóta küszködik, és amelyeket még sehol sem sikerült megoldani, egy ilyen szociális kártya megoldást tud nyújtani. Harmadrészt hazug, mert azt sugalmazza, hogy abból a szociális segélyből, amelyeket az államtól kapnak az emberek, el lehet tartani egy családot. És azért nem tudják „ezek” az emberek beosztani a segélyt, mert felelőtlenek. A szegénység Magyarországon mindjárt felelőtlenséget is jelent, nem pedig azt, hogy az egy főre jutó huszonötezer forintból életben lehet-e tartani egy családot.
– Beszélt a hajléktalanná válás megelőzéséről. Ugyanakkor tudjuk, hogy ma, Magyarországon három és félmillió ember a létminimumon, vagy az alatt él. Sokan a számláikat sem képesek kifizetni. Ugyanakkor nincsen moratórium hirdetve a kilakoltatásokra és a közműtartozásokra.
– A közműtartozásokra kihirdették a moratóriumot, ami azt jelenti, hogy a téli hónapokban nem kapcsolják ki sem az áram-, sem pedig a gázszolgáltatást. Vecsei Miklóssal állandó vitáink forrása volt az, hogy ez jó, vagy nem jó? Miklós szerint ez nagyon veszélyes, mert ez azt jelenti, hogy olyan nagymértékű adósságok halmozódnak fel, amelyek következtében az utcára kerülhet egy család. Viszont a közműadósságok kezelése óriási probléma. A lakásfenntartási támogatásokra évente mintegy tizenhárom milliárd forintot költ az állam. Ennyivel tudja támogatni azt a több mint kétszázhetvenezer családot, akik nem tudják fizetni a lakásszámláikat. Itt az a probléma, hogy ezek az adóságok újratermelődnek. Az állam pedig nem tud mást tenni, mint újra és újra megfinanszírozza ezeket az adósságokat. Szerintem ezen akkor lehetne pozitívan változtatni, ha ezeknél a családoknál egy előre fizetős mérőórát szerelnének fel. Ez először is takarékosabb fogyasztásra ösztönözné őket, másodszor megakadályozná a nagy adósságok fölhalmozását, harmadszor nem kerülne sor az órák le és visszaszerelésére, ami többe kerül, mint a család adóssága, ami miatt az órát leszerelték. A téli kilakoltatásra vonatkozó moratórium teljesen más kérdés. Ez nagyon fontos, és úgy gondolom, hogy ezt nem szükséges jogi formába önteni.
Másfelőle pedig, létezik egy hallgatólagos megállapodás, hogy télen kilakoltatási moratórium lesz.
– Lesznek-e új források jövőre a hajléktalanellátás finanszírozására? Menynyiben tekinthető ez kivezető útnak?
– A hajléktalanellátó rendszerre jövőre ugyanannyit tudunk fordítani, mint idén. A jövő évi költségvetés 3,5%-os inflációval tervez. Ezt az inflációt azonban egyetlen egy normatívánál sem tudjuk beszámítani. Megpróbáltuk a forrásokat a jelenlegi szinten tartani a hajléktalanellátásban, mínusz járulékcsökkenés és tételes egészségügyi hozzájárulás, amit jövőre nem kell befizetni az itt foglalkoztatottak után. A válság nem a fejlesztésekről szól, és nem arról, hogy mit szeretnénk tenni.
– Úgy tudom, létezik egy alap, amely a szociális lakások építését, fejlesztését és fenntartását finanszírozza.
– Nehéz kérdés, hogy hogyan jutottunk el ideáig, miért ilyen a mi lakástámogatási rendszerünk? Úgy teszünk, mint Norvégia, ahol az elsődleges célkitűzés az, hogy mindenkinek saját lakása legyen. Nálunk, a kilencvenes évek elején mindenkinél azt segítették elő, hogy tulajdont szerezzen. Létezett egy nagy, önkormányzati lakásállomány, amelyet kényszerprivatizációval kellett a lakóknak megvásárolniuk. Nagyon olcsón kerültek az új tulajdonosokhoz a lakások, ugyanakkor a fenntartásuk hatalmas terheket ró rájuk. Addig ezeket a terheket az állam vagy a tanácsok fizették. Na, már most, Norvégiában 500%-al nőtt az elmúlt tíz esztendőben a nemzeti össztermék. A négy és fél millió lakosukra mintegy ötezer hajléktalan jut. Ők többnyire bevándorlók. Mi pedig úgy viselkedünk, mintha nagyon gazdag ország lennénk, mintha norvégok volnánk. Elképesztő tragédiák várhatóak abból, hogy ezeket a bérlakásokat nem tudják karbantartani és finanszírozni. Újra és újra az állam vállaira fog nehezedni ez a teher, miközben ezekben a lakásokban tulajdonosok laknak. Teljesen leállt a mobilitás az országban. A szegénység kezelésének egyik legnagyobb akadálya az, hogy olyan magántulajdonú lakásokkal rendelkeznek az emberek, amit nem képesek eladni. Ha pedig mégis eladják, abból nem tudnak új lakást vásárolni maguknak az ország másik felében. Ma, Magyarországon azt látjuk, hogy a lakás egy élet munkája. Jó esetben csak a sajátunké, és nem a szüleinké is. A lakhatást kell támogatni, és nem az önálló tulajdonhoz jutást. A jelenlegi lakáspolitika beszorítja az emberek mozgásterét, röghöz köti őket. Arról már nem is szólva, hogy sokkal olcsóbb volna, mint a tulajdonszerzés. A lakástámogatási rendszer nem a mi tárcánkhoz tartozik, hanem az Önkormányzati Minisztériumhoz, holott nagyon fontos eszköze a szegénység elleni küzdelemnek. A közüzemi tartozások pedig azt jelzik, hogy ma az emberek jövedelmük nagy részét fordítják arra, hogy a lakhatásukat biztosítani tudják.
Úgy tudom, elkezdődött a lakástámogatási rendszer átalakítása. A lakáspiacon a bérlakásoknak ma borzalmas ára van. Az emberek ésszerűen fognak viselkedni, ha olcsó bérlakásokhoz juthatnak, ha látják, hogy kevesebb megy el a jövedelmükből egy bérelt lakásra, mint a sajátjukra. Abban a pillanatban, amint van választási lehetőség, az emberek tudnak jól dönteni. Az önkormányzatoknak most még nincsenek olyan eszközeik, hogy szociális bérlakásokat vásárolhassanak, vagy építsenek. Elsősorban a segélyezéssel és a lakásfönntartási támogatással tudnak segíteni az embereken. Ha ezek a szociális juttatásoknak nem léteznének, akkor legalább háromszor annyian volnának szegények ebben az országban, mint ahányan most vannak.
A szociális kiadásaink nagyon alacsonyak, és azt sem jól költjük. Nem gondolom azt, hogy ezeket a társadalmi problémákat rövid időn belül meg lehetne oldani. Azt gondolom, hogy nincsen olyan épeszű kormány, amelyik ezt a zászlajára tűzné, és meg tudná valósítani. Ellenben mindenképpen szembe kell szállnunk azzal a nézettel, hogy túl sok az inaktív ember, és túl sokba kerül az ő ellátásuk. Ez bizony kőkemény politika, még akkor is, ha én nem érzem magam politikusnak. Kiváló kollégáim vannak és voltak, így Vecsei Miklós is, aki miniszteri biztosként kezelte ezt a területet. Megnyugvás volt számomra, hogy az ő kezében jó helyen van. Sajnálom, hogy elment a minisztériumból.
