Év Alkotása – 2023

A Fedél Nélkül minden évben átadja az Év Verse, Év Képe és Év Prózája-díjakat az előző évben pályázók legjobbjainak.

A felkért szakmai zsűri által megítélt fődíjak mellett most a közönségkedvencet is keressük!

Akár egy, akár mindhárom kategóriában leadhatod a voksod 2024. április 15. és május 15. között!

Az Év Alkotása Díjátadó 2024. május 25-én 15:00-től a Pinceszínházban kerül megrendezésre.

A nyertes alkotásokat a LOUPE Színházi Társulás színészei adják elő.

Várunk minden érdeklődőt szeretettel, a belépés ingyenes!

A részletekről tájékozódj a Facebook-on!

AZ ALÁBBI ALKOTÁSOKRA SZAVAZHATSZ:

Képek

Prózák

Persze, nagyon hozzáértőnek próbálnék tűnni. A hátitáskámban könnyű bor, friss zöldségek, finom húsok, és fejsze a favágáshoz. Nagyon szeretnélek elvarázsolni, körbezsongani. Beszélnék a gombákról, hogy mennyit jártunk gombászni, horgászni gyerekkoromban. Mesélnék a gyógynövénygyűjtésről, és arról kérdeznélek, hogy te hogyan lettél gyógyító. Persze néha csak elfeledkeznék a hangodban, vagy abban, hogy milyen gyönyörű vagy. Megölelnénk néhány fát, s ahogy ölelnénk, megérinteném a kezed, és csak élveznénk az erdő, és kettőnk csöndjét. Csak néznék a szemedbe, és sosem látott fények tündökölnének benne.
Ahogy sétálnánk a hegytető felé, újra és újra rádpillantanék. Itt vagy mellettem. Álmaim asszonya? A képzeletem nem tudott volna téged megteremteni. Gyönyörködnénk egy-egy virágban, s te megérintenéd a kezem. Emlékszem, egyszer megsimogattad, és annyira zavarba ejtett a gyengédséged, hogy mindenfélét hadováltam – nem tudtam mit kezdjek hirtelen a kedvességeddel. Elkezdeném megrakni a tüzet, fát vágnék, nyársnak valót, s megkérnélek, hogy te a kajával foglalatoskodj – egy kézzel nem az igazi az erdőben. Ugratnálak, hogy ez úgy is az asszony dolga…
A tűz mellett ülnénk, és csak élveznénk ahogy a lángnyelvek dalolnak, és jó lenne csak úgy ülni. A füst persze mindig ránk szállna, s megnevettetnélek, mert hiába mész arrébb, gyönyörű vagy s a füst elől nem menekülhetsz. Ahogy lassan feljönnének a csillagok, feküdnénk a földön, és te a mellkasomon nyugtatnád a kezed. Beburkolna az illatod. Kérdeznélek az asztrológiáról, hogy hogyan, és miért ejtettek rabul a csillagok. Mesélnél róluk, érthetően. Én a füledbe súgnám, hogy nekem mindig rólad mesél az ég, amióta szeretlek, és tudom, hogy téged vonz a csillagjóslás. Nevetnél. Ahogy egyre később lenne, csak feküdnénk egymás mellett. Cirógatnálak, és nem tudnám elmondani, hogy mit érzek. Nem lennének rá szavak.

Titkokat kiabáltam süket fülekbe

bénákat erőszakoltam meg

cicit mutattam vakoknak

s némákat biztattam imamormolásra

 

Indul a nap, szokás szerint kínkeservesen, egy jó ideje már. A telefon kijelzőjén mutatott idő és dátum néma rettegéssel töltenek el – ha az idő közeledik a hajnali 4 órához, egy vasmarok kezdi szorítani a torkomat, szemeim kipattannak, esélyem sincsen már visszaaludni, kivet az ágy, aztán rohanok kávét csinálni. Ilyenkor szinte remegek a kávéért, mert azzal tudom elnyomni egyre nyomasztóbb és zavarosabb rémálmaimat, meg ugye kompenzálni is kell vele ezt-azt. Egy ideje már nem állok befeszülve és toporogva a közeli sétálóutca hajnalban nyitó péksége és trafikja előtt űzötten, félelemben, éhségben felajzva – mint 7-8 éve a késdobáló előtt, verítékezve, remegve noch dazu – piálni már nincs gusztusom egy ideje, ahogy a piásan viselkedő önmagamhoz sem. Amikor nagy ritkán izomból próbáltam leinni magam a közeli vietnami boltok szédítő választékából, menekülve kibírhatatlan érzéseim elől, akkor is inkább nem vállaltam volna a felelősséget magamért. Már nem a bolt környékén téblábolva várom az egyre sötétebb és komorabb, néhol vészjóslóan esős hajnali 6 órát, mint az Előd és Bánya utcák tétován előtántorgó homeless-ei, hanem a lelakott szobám falát kaparva a Cserkesz szállón. (Igen, már nem a szultáni háremek legelőkelőbb helyeit is meghódító Cherkes/Circassian lányok, hölgyek kecses bájait, és néma, visszafogott szenvedéllyel járt táncaikat nézem a JewTube-on, sem a szaltózó azeri lezginkásokat.)

Reggel 6 vagy nagyon max. fél nyolcnál tovább nem tudok sivár, lepukkant, megdzsankult szobámban megmaradni – legkésőbb a folyosón csordaként végigdübörgő, üvöltöző irokéz építőipari munkások adják a kulcsingert –, mert valami megfoghatatlan és megfellebezhetetlen erő hajt ki onnan a sötét, ősz végi hajnalba. A közeli bezárt, lelakott, vagy még mindig kitartóan zakatoló üzemek bizony tényleg a komor feltámadás titkát őrzik, ahogy a költő mondja. Űzöm, hajszolom magamat is, el innen, el önmagamtól, a ki tudja hová, vagy a már megint oda, vagy a jobb híján oda nyomorúságába. A munkásszállón egy jó ideje már önmagam terhére vagyok, a török srác vagy indul kebabhúsokat fűzni a Keletihez, vagy a Kakaós fogja be valami piszkos melóra. Nincsen se tévém, se rádióm, az okostelefonom szokás szerint az araboknál landolt, így hát végzetesen magamra vagyok hagyva, utalva és maradva, össze vagyok zárva legsötétebb félelmeimmel, fájdalmaimmal, szégyentitkaimmal (pedig ez utóbbiakat már „meggyóntam”, csak a penitencia kurva sok lett), amire még rájönnek a zavaros és nyomasztó közelmúlt feldolgozatlan emlékei, amik alattomosan kínozva villannnak az agyamba. Ilyenkor a legszívesebben a párnámat tartó fal mögé bújnék ez elől a kegyetlen felállás elől – ezt még kávéval, sőt semmivel sem lehet elnyomni – a fal mögött nem a Párnakönyv lapjaira dzsalnám, csorgatnám rá a szeszélyesen ébredező libidómat, hanem a fal mögött lakik Suburtyán, legújabb képzelt barátom, a mumus, akivel megosztom az ágyamat.

 

Rémálom egyfelől

zörgő hűtőgépmotor

másfelől

 

falszigetelést

rágcsáló Suburtyán

hangját kell elviselnem

 

húgyfoltos tapéta

fogak csikorgása a fejem körül

hisztériámban vidám jövőre vadászva

 

Már az internettől is félek, vagy csömöröm van egy ideje, főleg miután harmadszor égettem meg magam a faszbúkon, sokszor elég kinyitnom egy ablakot a böngészőben, és már ver is le a víz, szorul össze a gyomrom, hogy milyen különféle módokon elnyomott, vagy elnyomni próbált, netán újra elszabadult érzések fognak rám törni, mint például:

„Legbelső félelme olyan hirtelen kegyetlenséggel és nyers brutalitással sújtott le rá, mint egy rántott húsba klopfolt agyvelő.”

A kezem bénultan markolássza az egeret ilyenkor, olvasni meg sem próbálok, videókból, filmekből is csak max. 15 perceket bírok egy huzamban megnézni. Sötét álmaimat már elrabolták a szkipetárok, zakatoló agyamban az álom-bakók fejszéinek csattogása visszhangzik már. Égeti lelkem sok-sok cigarettám, de én sajnos egy másfajta, könyörtelen, de annál hatalmasabb Úrnak a vendége, vagy inkább raportra rángatott alattvalója vagyok. Öngyógyító, önképző bejegyzéseimet elnyelte a metaverzum, újabb, súlyos tétellel gyarapítva az amúgy is terjedelmes veszteséglistámat.

Hajnali négy óra van, ilyenkor csak az öreg alkeszek matatnak, botorkálnak a munkásszálló folyosóján, amúgy kínos csend, a ritka és hirtelen zajok pengeéles hangon vágnak bele felajzott idegeimbe. Megyek ki az udvarra, majd a sivár utcába, mintha a kivégzésemre vinnének, vagy elrángatnának minden nap egy kicsit meghalni, vagy legalábbis megőrülni. Tudatosul bennem, hogy sarokba vagyok szorítva egy megfellebbezhetetlen, kegyetlen és ijesztően könyörtelen erő által, ami már kezdi is szorítani a torkomat. A sarokba szórva apám levedlett ruhái, amikkel még mindig pelenkáz, mint egy magatehetetlen óriáscsecsemőt. Néha a Freddy Krueger-csíkos pulcsimról a Paul and Shark cápa köröz a fuldokló nyomorúságom körül

 

„Fogatlan cápa vagyok

gerinctelen és varázslatos”

 

Ha kimerészkedek az emberek közé, és gyanakodva, friss húsra-zsákmányra éhesen kezdenek méregetni a közeli szállókból kiebrudalt hajlékonyak, egyre csak elfog a pánik, hogy ez a kegyetlen erő, ez a szorító felállás valami bunkósbottal vagy acéldoronggal brutálisan le fog rám sújtani és a prédája leszek a …. ki tudja minek is már …..

Három és fél éves koromra megedződtem a lépcsőzésben. Mivel tíz éven aluli gyerek nem kezelhette a liftet önállóan, ezért akár egyedül, akár a nálam két évvel idősebb testvéremmel voltam, fölfelé és lefelé gyalog kellett járnom. Nyár volt, a nővéremtől örökölt kék alapon fehér virágos kartonruhácskámban voltam. Kora délelőtt lent játszottunk a Kocka téren a ház előtt. Valamiért sürgősen föl akartam menni a lakásunkba. Nem jutottam tovább az első emeletnél.

Apám jött lefelé és legnagyobb döbbenetemre a karjába vett, közölte, hogy most elmegyünk kocsikázni. Annyira meglepődtem a szokatlan viselkedésén, hogy tiltakozni is elfelejtettem. Egy bútorokkal telepakolt nyitott teherautó platóján beleültettek egy fotelba.(Gondolom, valami haverjának segített költözni a jó édes apám). Már elindult a kocsi, amikor fölrémlett bennem, hogy ez így nincs rendben. Nem tudtam miért, csak éreztem, hogy ez a kirándulás nekem nagyon rossz lesz. Hiszen a faterom szinte soha nem törődött velem. Jó esetben teljesen figyelmen kívül hagyott, rossz esetben bántott. Egész úton kegyetlenül tűzött a Nap, a fotelból semerre se tudtam mozdulni az egymásra pakolt holmiktól. Nagyon-nagyon sokára Miskolcon állt meg a teherautó. Bőven eljött az ebédidő. Éhes voltam, pisilnem kellett, szomjas is lettem. A déli forróságban a karom és lábam szépen leégett, fájt minden érintésre. Apám édesanyám húgához vitt. Azt megoldotta nagynéném, hogy pisilhessek, de azt megtagadta, hogy ebédet adjon nekem. Valószínűleg Évikét, a velem egyidős unokatestvéremet már megebédeltette. Minket, gyerekeket kiküldtek az udvarra játszani. Évike, mint udvarias vendéglátó, több játékötlettel is előállt, de én mindent mogorván elutasítottam. A bentről kihallatszó veszekedést hallgattam. Mert nagynéném igencsak felemelte a hangját, ahogy elmagyarázta apámnak: nem hagyhat ott engem. Ő maga se venné a nyakába a nővére kölykét, de az biztos, hogy a férje, ha este fáradtan hazajön a munkából, nagyon haragudna a váratlan szaporulatért. Nehezen tudta meggyőzni apámat, hogy magával kell vinnie engem. Azt hiszem, rendőrrel fenyegette meg, de ebben már nem vagyok biztos.

A fejlemény az lett, hogy egy ház elé leparkoltak engem is a teherautó mellé. Éhes voltam, unatkoztam, tűzött a nap a fájó bürkémre (sehol egy árnyék) rettentően bőgtem. Senki nem foglalkozott velem, apám és még néhány férfi szorgalmasan hordták a bútorokat a házba. Nagyon sokára egy idősebb néni odajött hozzám, és megkérdezte, van-e zsebkendőm. Nem volt. Erre fölemelte a ruhám alját és azzal törölte le a taknyomat és a könnyeimet, majd utasított, hogy fújjam ki az orrom. Nagyon elkeserített, hogy a szép ruhámmal így bánnak, még jobban bőgtem, ha egyáltalán lehetett még fokozni a bánatomat. Egyszer csak kiürült a teherkocsi. Fölcsillant bennem a remény, hogy végre haza megyünk. Nem úgy lett. A kora délutánból késő délután lett. Apám nem került elő alkonyatig. Már kezdett szürkülni az est, mire hulla részegen kilépett (inkább tántorgott) a kapun a sofőrrel együtt. Aki szintén piás volt, de talán nem annyira. Fater mintha bosszankodott volna azon, hogy ott talál, de végül beemelt a kocsi fülkéjébe. Alig hagytuk el a várost, apám szólt a sofőrnek, hogy álljon meg. Velem pedig közölte, hogy ki kell szállnom. Ott az út nem messze, ha azon végig megyek, eljutok nagyapámékhoz. Utólag visszagondolva, meglepőnek tartom, hogy a végkimerülés határán még volt erőm belekapaszkodni a gépkocsit vezető ember karjába. Csak annyit mondtam, nem megyek. Ráadásul csak az egyre sötétedő eget, meg egy hatalmas, szinte végtelen búzamezőt láttam, utat nem, amin eljuthattam volna a faluba. És persze a falu sem látszott. Apám megpróbálta letépni a kezeimet a sofőr karjáról, közben egyfolytában magyarázta, hogy milyen jó lesz nekem a nagyapámnál, különben is késő van, sokára érünk Pestre, nekem már aludnom kéne. Fogalmam sincs, hogy jöhetnek egy nem egészen négyéves gyerek szájára ilyen szavak, de azt mondtam: nem szabadulsz meg tőlem. A gépkocsi vezetője talán már kezdett józanodni, mert a pártomat fogta. „Ne hülyéskedj, Laci! Baja eshet a gyereknek késő este egyedül”. Gonosz fényt láttam megvillanni apám szemében. Vagy úgy! Ezért hozott magával. Azt remélte, bajom lesz, elveszek, meghalok, megszűnök a gondja lenni. Csak hát eddig se igen okoztam neki gondot, minden anyámra hárult velem kapcsolatban. A teherautó tovább indult. Kicsit féltem, hogy fater a mozgó kocsiból akar majd kidobni, ezért továbbra is két kézzel kapaszkodtam a vezető karjába. Nem mertem elaludni, bár rettenetesen fáradt voltam.

Arra már nem emlékszem, hogyan értünk haza, de az beégett az agyamba, hogy anyám életében talán először és feltehetően utoljára, nagyon kiabált apámmal. Nem tudom, hogy kaptam-e vacsorát, de az biztos, hogy koszosan, hálóing nélkül raktak ágyba. Másnap a testvérem mosott le hideg vízzel és egész nap borogatta a felhólyagzott bőrömet. Valószínűleg napszúrást kaptam, mert szó nélkül tűrtem a gondoskodását.

 

azonosulok veled a cselekménnyel érzelmeim elragadnak zokog a lelkem mosolyog a

konkurencia a néző kiröhög nem a filmen röhög csak rajtam a filmet unja sőt gyűlöli nem

csak a filmet a rendezőt is a színészt is nem vagyok koldus nem könyörgök nem alázkodom

meg a cég a stúdió tönkrement már csak a járdaszigeteken nyaralhatok telelhetek villámat

eliszom pályaudvaron kukákban lépcsőházban alszom fő programom a vizelés gatyába vagy

lélekbe szívügyem a napi 6 liter olcsó rozé ave sajtócézár kritikusok párbajsegédjei te

salutant bonus homerus már nem ír nem rendez nem játszik nem szaval nem énekel

tolókocsi kerekesszék megtántorodék segélyem nyugdíjam szilárd létalap megszilárdult a nő

illata a bableves szaga agyam pátosza hitem korlátja nyárspolgár voltam világpolgár

lehetnék nyomorult világtalan nyomorék vagyok ödémámon bicegek csúfnevem púpos nem

a meleg zsan máré tököt loptam lopótöknek virágot könyvet nem bűn szövetkezeti paraszt

lenin mgtsz napszám jellem jelmez díszlet parafrázis 3 műnem kistotál nagytotál premier

plán anita ekberg marcello vittorio ugo alain jean-paul felmondó a színészkirály cipolla látens

meleg venezia venezia venezia négy nap étlen szomjan álmatlan mennyország…

Nézek egy fényképet. Már nyolcvan fölött járt nagymamám, amikor készült, s mikor elment, meghaladta a kilencvenet. Nehéz elhinni, hogy megtörténhetett. Bíztunk benne, hogy megünnepelhetjük vele a százat, és megérjük mellette a végtelent… Csak nézem nevető szemeit, a szája szegletében bujkáló mosolyt – és ismerve az életét – nem tudom, hogyan lehetett ő ilyen. Meg kellett volna törnie sokkal korábban, feladnia régen, de nem, ő dacolt minden kínnal és fájdalommal, és addig viselte földi köntösét, míg szét nem foszlott gyönyörű lelke körül teljesen.

Egész életében talán egyetlen szerencse érte. Szülei kivették az elemi iskolából, és a tanítóékhoz adták gyereklánynak. Nem tudom, ki volt az a család Cegléden, de hálás vagyok nekik az értelemért és emberségért, amivel megáldotta őket az ég! Hatalmas könyvtárszobájuk ajtaja nyitva állt a nagymamám – akkor még kislány előtt, és válaszoltak is kérdéseire, ha nem értette az olvasottakat. Az első könyveket még ők adták kezébe, és elindították egy nehéz, de nemes úton. Amikor a tanító gyereke felnőtt, akkor is maradhatott cselédnek, és azt hiszem, maradt is, míg el nem olvasott minden könyvet náluk…

Később nagyon jól ment férjhez, nagyapám kőműves volt. Akár jól is élhettek volna, hisz az iparosok akkoriban nagy tekintélynek örvendhettek. Ő végül nem tartozott közéjük… A II. világháború előtti időkről keveset mesélt a család. Nagymamám ikreket szült először, két kislányt a kecskeméti kórházban. A babák koraszülöttek voltak, pici súlyúak, és éhesek… Nagymamám teje nem volt elég a kicsiknek, s egyikük apró teste feladta a küzdelmet, talán, hogy megmentse testvére életét.

Azután jöttek sorra a gyerekek, még egy ikerpár is érkezett. Mire anyám nyolcadikként világra jött, a harmadik nővérét temették el, ő nem is találkozhatott velük. Öt és nyolcévesen nem tudták legyőzni a fertőző betegségeket, mert a hideg-meleg borogatás és a kamilla nem oldhat meg mindent… Elképzelésim vannak a gyötrelmekről, amin szegény nagymamám keresztül mehetett, de ő sosem mesélt ezekről az időkről. Nem hiszem, hogy elfelejtette, inkább csak nem akart terhelni minket vele.

Azt is csak anyámtól tudom – aki a háború idején született, – hogy nagyapám elvállalta az alakuló csemői TSZ-ben a disznóólak építését. Aztán valahogy ott ragadt a sárban, és a rá osztott férfimunkát is nagyanyám végezte el, hogy megkapja a család a beígért fizetséget és terményt. Papáról nem sok történet maradt ránk, mama csak azt mesélte el, amikor Ildikó, az unokatesóm rázárta az udvari vécét, majd megfeledkezve róla, belemélyedt a játékba az udvar másik felében. Órák múlva előbotorkáló nagyapámat látva csak ennyit kérdezett: „Hogy jöttél ki, papa?” Hát igen, az embernek sokszor csak később jutnak eszébe dolgok, mikor már szinte mindegy… És persze minden Borbála napon elhangzottak papa szavai: „Neked van a világon a legszebb neved, Boris! Benne van minden, amire egy férfinak szüksége lehet – a bor, a bál meg a nő!”

Néhány családi történetet leírok ide, hátha nagyim is elmosolyodik, amikor felolvassa az angyaloknak őket! Mert biztos vagyok ám benne, hogy most is olvas! Engem is!

Az egyik kedvencem az, amikor Pista bá’, az akkor még kamasz nagybátyám a tanya mögött mindkét lábát a nyakába rakta, ne lássa senki első ügyetlen próbálkozásait. No, nem is látta – sőt, hallani is csak nagy sokára hallották meg kétségbeesett segélykiáltásait. A gyakorlat sikere nem volt felhőtlen teljesen… Egyszer Manyika nagynéném (akkor még csak Mari), egy szelet kenyérrel mászott fel reggelizni az eperfára, hogy ne az udvar homokjából szedje a gyümölcsöt. Nem tudott lejönni, este nagyanyám egyenként hajtogatta ki görcsbe szorult ujjait a faág körül, amiben kapaszkodott. Hiába, az más világ volt akkor! Ma feljutni nehéz, s mire észbe kapsz, már bizony lent vagy, és sajog a feneked…

– Szabóné! – rikkantott be a szomszéd a tanya kis ablakán egy vasárnapi hajnalon. – A fiai a síneken alszanak!

Rohant a család, hogy Jóskát meg Pistát felköltsék, akik a vágányon ágyaztak meg maguknak a szombat éjszakai bál után, elfáradva a hosszú gyaloglástól. Szépen összehajtott ruháik szolgáltak párnául a zúzott kövön, cipőik rendben sorakoztak egymás mellett. Ahogy tanulták otthon! No lám, a ritka vonatforgalomnak is megvannak az előnyei!

Persze édesanyámnak is akad saját története! A nyuszi himlőt hozott neki azon a tavaszon, s nagymami ágyba fektette. A nagyokat kérte, vigyázzanak a kicsire, míg elintézi a dolgát a városban. A mindig cserfes, örökmozgó kislány csak a fejét dugta ki a keskeny ablakrácson, hogy láthassa a fal tövében játszó testvéreit.

– Jön anyuka! – kiáltotta el magát valamelyik, de anyám feje felakadt formás fülecskéin menekülés közben. Okozott némi riadalmat ezzel, mire a környékből áthívott férfiak szétfeszítették a rácsot!

Legidősebb nagynénémről nem maradtak vicces történetek. Az elemi iskola után a városba ment takarítónőnek, hogy segítse a családját. Babika az első karácsonyon egy szem narancsot hozott a testvéreinek! No, akkor még bizony, hogy volt értéke a narancsnak! Én azt mondom, most is kevesebb kellene belőle! Akkor tán én is örülnék egy-egy szeletnek, de így? Olcsóbb, mint a magyar eper, s sokan inkább a narancsot viszik a piacról, pedig, ha jól meggondolom, az a drága, ami ránk rohad… Én maradnék a pirosló magyar epernél, ami nagyanyám kertjében édesebb volt a méznél, és jutott mindenkinek belőle a családban! Ő bölcsebb volt sok mai államférfinál, tudta, hogy tanulni kell, mert a nyomorból csak így lehet kimászni! Gyermekei mindegyikének adott szakmát a kezébe. Babika is takarítás mellet tanult szülésznek, és ceglédi babák százait segítette a világra – engem is! A sors fintora, hogy idős korában nem küldték el időben citológiai vizsgálatra, pedig járta az orvosokat. Hiába no, idős ember már nem hajt hasznot a társadalomnak, csak viszi a pénzt, meg a baj van vele. Legalább egy évig hagyták szenvedni, mire elment vastagbélrákban…

Bizony, nehéz keresztje volt nagyimnak, de csak cipelte szó nélkül, már hozzá tartozott, mint a fekete ruha, amiben járt, mióta az eszemet tudom. Anyám is csak így, kendős öregasszonyként látta mindig. Minden átkozott évben akadt a családban halott, s mire ritkult a sor, nagyanyám már nem is gondolt világosabb színekre. Volt már hetven is, mikorra rá tudtuk beszélni sötétbordóra, kékre, zöldre, barnára. Elszálltak lassan fölötte az évek, de az olvasásról soha nem mondott le! Régebben nagyapám veszekedett vele, oltsa már el a lámpát, mert drága a petróleum, de akár kis trükkökhöz is folyamodott, csak ne kelljen letennie a könyvet.

– Jól van, na, Jóska, tanul még a gyerek! – nyugtatta meg az öreget, és anyámmal együtt böngészték az olcsó könyvtár apró betűit a pislákoló fénynél.

Kirepültek a gyerekek, de ő csak ragaszkodott a kis tanyához, a virágaihoz a ház előtti kertben. Egyszer aztán jött a szomszéd – Nem látom anyátokat napok óta! – s szaladtak a gyerekei Ereklyésbe. Nagyanyám ugyan ragaszkodott volna hozzá, hogy hagyják meghalni ott, a virágai között, de soha többé nem költözhetett vissza a tanyára. A városban is lett kertje, ahová elhozhatta kedvenceit. Egy pici meggyfát is magával cipelt. Nem, nem a legerősebbet választotta, amit ő ültetett nemrég, hanem azt a kis satnyát, amit kidobott. Azt én ültettem el nála, míg ő a többivel bíbelődött… A kis fa aztán egyszer csak virágba borult az új kertben, és minden évben bő terméssel hálálta meg a gondoskodást. Egyszer épp meggyet szedett nagymamám, amikor mentem hozzá.

– Nagyika! Mit keresel a létra tetején? – vontam kérdőre ijedten.

– Látod, kislányom, már csak így tudok szüretelni! Nem is tudom, mi lesz velem, ha megöregszem… – ingatta fejét, komor képet erőltetve arcára, de nevetett rám a szeme.

Aztán egy napsütéses tavaszon megmutatta anyámnak, hol, milyen virág van a földben, elmondta neki, melyik mikor bújik majd elő, és hogyan kell gondozni – aztán hosszú, mély álomba szenderült. Mindig mellette volt valamelyik lánya, eljött az immár egyetlen fia, és mentünk hozzá mi is, unokák, vittük a gyermekeinket magunkkal. Nem akartuk elengedni, és ő nem sietett. Hagyta, legyen időnk megérteni, hogy neki menni kell. Csak aludt békésen, mélyen szuszogva. Arca kisimult, piros rózsákat festettek rá az angyalok, és a világ legszebb öregasszonyát láttam ott az ágyban, amikor utoljára megfogtam a kezét, és elbúcsúztam tőle…

𝙉𝙚́𝙢𝙚𝙩𝙝 𝘼𝙣𝙞𝙠𝙤́ 𝙆𝙤̈𝙙𝙢𝙖𝙙𝙖́𝙧: 𝙉𝙖𝙜𝙮𝙞𝙢𝙣𝙖𝙠, 𝙀𝙘𝙨𝙚𝙧𝙞 𝘽𝙤𝙧𝙗𝙖́𝙡𝙖́𝙣𝙖𝙠 című novellájának részletét Földes Eszter előadásában itt is meghallgathatod.

/Antoine de Saint-Exupéry emlékének/

 

A róka most is ott ült a szokott helyen.

– Szervusz – köszönt neki a kis herceg.

– Szervusz – válaszolta a róka.

– Haragszol?

– Nem haragszom, de szomorú vagyok.

– Sajnálom…

– Vártalak. Nagyon vártalak – mondta a róka. – Tegnap is, meg tegnapelőtt is.

– Nem ígértem biztosra, hogy jönni fogok – mentegetőzött a kis herceg.

– Ez igaz – ismerte el a róka.

– Akkor miért vártál?

– Titokban azt reméltem, ezentúl minden nap találkozhatunk.

– Pedig mondtam neked, az embereket keresem, hogy barátokra találjak.

– Én már a barátod vagyok. Akkor lettem a barátod, amikor megszelídítettél. Te pedig egyszer és mindenkorra felelős lettél értem. És én is felelős lettem érted. Ez a barátság. Vagy te nem így gondolod?

– Így gondolom – válaszolt a kis herceg eltűnődve. – De találkoztam az emberekkel és közöttük is sok új barátra találtam.

– Értem – bólintott a róka. – És most hány barátod van?

– Talán tíz. Veled együtt.

– Velem együtt – ismételte a róka.

– Ez most baj? – lepődött meg a kis herceg.

– Nem baj – felelte a róka egészen halkan, olyan halkan, hogy hallani is alig lehetett. – Tudod, amióta megszelídítettél és barátok lettünk, gyakran gondolok rád. Ha valami szépet látok, mindig eszembe jutsz. Ha valamit gondolok, azonnal szeretném tőled megkérdezni, te mit gondolsz róla. Ha valamilyen kérdésem támad, kíváncsi vagyok a véleményedre, a válaszodra. De ha nem találkozhatunk rendszeresen, akkor nem oszthatom meg veled a szépséget, egyedül maradok a gondolataimmal, nem cserélhetjük ki a véleményünket.

– Ez igaz – ismerte be a kis herceg. – De nem korlátozhatsz, nem sajátíthatsz ki. Ezt igazán meg kell értened.

Másnap a róka hiába várta a kis herceget, és harmadnap is hiába várta. A róka minden délután díszbe öltöztette a szívét, minden alkalommal lelkesen és izgatottan várta a barátját, de a kis herceg csak a hatodik nap érkezett meg.

– Sietnem kell – mondta gyorsan. – Egy óra múlva a faluban kell lennem. Vadászni megyünk a barátaimmal.

– Rókára fogtok vadászni? – kérdezte a róka.

– Nem tudom – pirult el a kis herceg. – Azt nem mondták…

– Az emberek rókára szoktak vadászni. De ez most nem érdekes. Tudod, hogy minden nap vártalak? Csillogó szemmel, repeső szívvel, nyitott lélekkel. De hiába vártalak, nem jöttél. Biztosan elfoglalt voltál.

– Igen – mondta a kis herceg. – Elfoglalt voltam.

– Értem én – mondta a róka. – Ki is dolgoztam egy elméletet erről. Érdekel?

– Persze, hogy érdekel – válaszolta a kis herceg, és titkon az órájára nézett.

– Az elméletem magyarázatot ad arra, miért érzek olyan sok keserűséget, miért szenvedek én ebben a barátságban.

– Szenvedsz? – kérdezte a kis herceg.

– Neked, ugye, tíz barátod van…

– Már húsz – javította ki a kis herceg.

– Szóval húsz barátod van, nekem meg te vagy az egyetlen barátom. Neked az összes szeretetedet, figyelmedet és idődet, amit a barátságra tudsz fordítani, húsz barátod között kell megosztanod, hiszen te is tudod, hogy a barátságot ápolni kell. Ebből a húsz barátból én vagyok az egyik, aki a szereteted öt százalékát kapja. Én viszont a szeretetem, a figyelmem, a barátságom száz százalékát zúdítom rád, ami ellen te kézzel–lábbal kapálózol, hiszen tudod, hogy nem vagy képes viszonozni. Mivel én a száz százaléknak egy töredékét, a rám eső morzsáját kapom, egyre szomorúbb leszek, egyre jobban szenvedek. Megértesz engem?

A kis herceg csak most vette észre, hogy a róka hangtalanul sír, teste időnként megrándul a néma zokogástól.

– Megértelek – próbálta vigasztalni a kis herceg. – De mondtam már neked, hogy engem nem lehet kisajátítani.

– Nem akarlak kisajátítani. Én csak azt próbálom elmagyarázni, miért szenvedek.

A kis herceg újra az órájára nézett.

– Sajnos mennem kell.

– Persze – sóhajtott a róka. – Mikor jössz legközelebb?

– Nem tudom. Ezen a héten már nem valószínű… Azért mondom, hogy ne várj rám hiába.

– De én várni foglak. Hátha mégis…

A róka minden nap várta a kis herceget, de a kis herceg csak a tizedik napon tűnt fel a tisztás szélén.

– Mi történt? – nézett döbbenten a rókára.

– Semmi – válaszolta a róka fakó hangon.

– Lefogytál. Csont és bőr vagy…

– Nem ettem.

– Miért nem?

– Ahhoz, hogy ehessek, tyúkot kellett volna lopnom. A barátaid azért vadásznak a rókákra, mert a rókák tyúkokat lopnak. Én csak… szóval nem akartam, hogy a barátaid okkal vadászhassanak rám.

– A szemed is vörös…

– Sokat sírtam. Nagyon hiányoztál. És nekem fáj a hiányod, szenvedek attól, hogy hosszú napokon át csak gondolhatok rád. Ilyenkor fáj a bizonytalanság és kínoz a magány.

Sokáig hallgattak, egyikük sem szólt egy árva szót sem.

– Lassan mennem kell – mondta a kis herceg. – Várnak.

– Én is várlak – mondta a róka. – Mikor jössz legközelebb?

– Holnap – felelte a kis herceg halk, de határozott hangon.

– Megígéred?

– Megígérem. És talán elhozom a megoldást is.

– Az jó lesz – bólintott a róka. – Azt hiszem, ugyanarra gondolunk.

Másnap a kis herceg pontosan érkezett.

– Látom, elhoztad a megoldást – nézett rá a róka, és ezúttal nem szomorúnak, inkább vidámnak látszott. – Én is gondoltam már rá, csak én, ugye, nem mertem mondani…

– Búcsúzzunk el? – kérdezte a kis herceg.

– Ne – vágta rá határozottan a róka. – A beszéd csak félreértések forrása.

– Igen – bólintott a kis herceg. – Emlékszem, mire tanítottál. Jól csak a szívével lát az ember, és ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

– Úgy van – bólintott a róka. – Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

A kis herceg erre már nem mondott semmit. Lassú, de határozott mozdulattal emelte le válláról a puskát, megtöltötte, és a fejére célozva egyetlen, nagyon pontos lövéssel terítette le a rókát. A sírt annak a fának a tövében ásta meg, ahol először pillantotta őt meg. A földhányás tetejére virágot tett, egy nagyon szép, lángvörös rózsaszálat.

És ekkor a kis herceg szeméből is kigördült egy nagy, kövér könnycsepp, mivel – bár kimutatni mindig is szégyellte – a lelke mélyén nagyon megkedvelte a rókát.

Elvégre barátok voltak.

A gyufásdoboz az asztal sarkán éppen olyan volt, mint a többi ilyen doboz. Még új, egyetlen szál sem hiányzott belőle. Az oldalán nem voltak a használat okozta karcolások, érintetlenül virított, tetején a fölirattal: Biztonsági gyufa. Átlag negyven szál. A doboz belsejében egymás mellett álltak a gyufaszálak, fejükön a foszforsapkával, szolgálatra készen. Negyvenen voltak, testvérek, hajszálpontosan ugyanolyanok, akár az ikrek. De nézz csak oda! Ott szoronkodik egy gyufaszál a szélen, ami vékonykább, mint a többi, a foszfor a tetején kicsit kevesebb a többiekénél.

– Mit keres itt ez a satnya? – kérdezte a hozzá legközelebbi gyufaszál.

– Csak szégyent hoz ránk – így a másik.

– Ez egy minőségi doboz, és itt semmi keresnivalója nincs!

– Különben is! Elegen vagyunk…

Addig-addig veszekedtek, míg az asztal sarkáról leesett a doboz. Bejött a szoba gazdája, és észrevette a földön.

– Na végre! Rád vadásztam, már mióta!

Kinyitotta. A gyufaszálak mozdulatlanná merevedtek, hogy szolgálni tudják az embert. De közben a vékonyka gyufaszál a sok lökdösődéstől kihullott az asztal alá. Ott feküdt a csupasz padlón, nézegetett körbe-körbe! Most aztán mi legyen tovább? Egyedül volt, az asztal alatti sötétségben. Félt is. Akkor valami kaparászás, surrogás kélt a csöndben. Egy cirokseprű közeledett felé, feltoloncolta a hideg, fémlapátra! Repülés, és hopp! Mély zsákban találta magát. Mi lehet ez? Itt a világvége, gondolta a gyufaszálunk.

Egy kis ringatózás után kinyílt a zsák szája, és a gyufácska halált megvető bátorsággal kiugrott a fényre.

– Nocsak! – hajolt le az öregember a járdaszegély mellé – egy gyufaszál! Milyen jókor! Úgyis csak egyetlen szál maradt a skatulyában, ez meg jó lesz tartaléknak!

Rágyújtott a dobozban lévő utolsó szál gyufájával ütött-kopott pipájára, kisgyufa pedig kinyújtózkodhatott abban a tudatban, hogy lám, mégiscsak jó Ő is valamire! Ő a tartalék. Akire számítani lehet!

 

Táncolok a halállal.

Táncolok a halállal, muszáj, mert különben megesz. Bizony mondom Néktek, mindenevő az a beste lélek. Fű, fa, virág, amőba vagy giliszta, kis nyuszi avagy oroszlán, előbb-utóbb mind felfalja. Kedvenc eledele azonban az ember. Imádja nézni, hogyan siratják a kétlábúak az elhunyt hozzátartozóikat, barátaikat.

Első alkalommal vastagbél rák volt az előőrse. Aztán jött ő, és bekapott. Le akart nyelni. Csakhogy én nem hagytam magam, foggal körömmel küzdöttem, meg a bugylibicskámmal. Kegyetlen harc volt, fájt nekem ott bent lenni, de holtbiztos, hogy neki is nagyon, ahogy lépcsőfokokat vágtam a gigájába, fájt neki, mert egyre ritkábban nyeldekelt, így sikerült feljutnom a nyelvére. Mit tagadjam, nagy kő esett le a szívemről, illetve inkább egy sziklahegy. Örömömben táncra perdültem. Közben azon morfondíroztam, miként juthatnék ki a szájából. Üssem ki valamelyik hólapát nagyságú fogát, aztán vágjak rést az ajkán? Csiklandozzam a szájpadlását, amíg el nem tüsszenti magát? Vagy inkább irritáljam, hogy köhögni kezdjen? Na ja, ha tudnám hol, hogyan birizgáljam, hogy kiköhögjön engem. Talán le kéne hugyoznom a rusnya nyelvét, akkor egyszerűen kiköpne a rossz ízű vizelettel együtt. Míg ezeken a dolgokon gondolkodtam, táncikáltam tovább.

Aztán meglepő dolog történt, hirtelen kinyitotta a száját, és kidugta a nyelvét. Erre én örömömben, a hatalmas meglepetés ellenére még vadabbul roptam. Csűrdöngölőst. Óriási tükör előtt voltunk. Észrevettem, tetszik neki a dolog, szeme sugárzott a gyönyörűségtől. Kis idővel később nyakon csípett, letett a földre. És hirtelen ember nagyságúra zsugorodott. Mert a halál roppant nagy ám, tíz embernek kellene egymás vállára állnia, hogy a legfelső a szemébe nézhessen. Az a normál állapota, amikor bazi nagy. Viszont képes törpévé, vagy bármi mássá változni. Annyiféle alakot tud magára ölteni, annyiféle változata van, mint égen a csillag, földön a fű, tengerben a vízmolekula.

Szóval letett a földre, ember nagyságúra törpült, és megszólalt. Táncoljunk, azt a vad táncot, amit az előbb roptál, én majd utánozlak, szólj, ha valamit rosszul csinálok, ki fogom javítani a hibáimat. Órákon keresztül táncoltunk. Egyre jobban elfáradtam, többször is meg akartam állni, olyankor rám ripakodott, ne hagyd abba, mert akkor megeszlek. Végül elájultam a fáradságtól. Arra ocsúdtam fel, hogy a padlón fekszem. A halál akkorra eltűnt. Bizonyára valami sürgős dolga akadt, hiszen nem evett meg.

Második alkalommal a covidot küldte előre. Lélegeztető gépre kerültem, azonkívül kómába. Így tehát semmi emlékem sincs a harcról, ami által kikerültem a halál torkából, mert amikor magamhoz tértem tizenhat napnyi eszméletlenség után, már a nyelvén ücsörögtem. Örömömben nyomban táncra perdültem. Néhány perc után a történtek ismételték önmagukat. Dettó ugyanaz történt, mint először. Táncoltunk kifulladásig, illetve az én ájulásomig. Azóta időről időre meglátogat. Mindig táncolunk, kénytelen vagyok, mert amilyen szavatartó, ha nem, akkor sajnos képes megenni.

Mindig is tudtam, nehéz az élet. De hogy ennyire!

 

Versek

Mélyfekete éjben születtem,

végtelen generációra visszamenőleg sebzetten.

„Átkozott” volt a ragadványneve minden ősömnek,

s én vagyok, akinek sorsot kell váltania,

hisz halni próbáltam már annyiszor,

mégis létre szánt

minden Isten.

Szűkölök a fájdalom miatt,

kivert, fekete kutyaként vonyítva a szeretetlenség miatt.

Mintha végtelen vétkek várnának feloldozásra,

s én nem tudom lehunyni a szemem, mást nézni.

Miértek üvöltenek, s hiába értek egyre több mindent,

a csonkok csonkok maradnak,

a nyomok, jelek rajtam meghasadtak.

Fáj,

és én menetelek,

mint valami elit katona,

mert harcosnak lettem teremtve,

de csak feküdnék, mindent feledve.

I.

 

A vasútnál lakom éppen,

Túl hontalan házon,

Elveszett képen,

Túl meghasadt vágyon,

Meztelen ebéden.

Kőbánya-alsó közelében,

Hol dermedt lóagy fő

Mandarin zselében.

 

A vasútnál lakom,

Hasztalan rágom

Tékozolt abrakom

A semmibe nyílik

Szétlőtt ablakom.

 

A vasútnál lakom éppen,

Apadt agyam az nincsen már középen

Hasztalan

Mi épen maradt még benn,

Inamba tépem

Émelygés lépcsein koppan a léptem

Mert hiába téptem,

Önmagam rossz helyen keresgéltem.

 

II.

 

Ott, ahol csak álmaidban jártál,

Xanadun túl, az ópium-barikádnál,

Nyögdécselő, mongol-verte hadnál

Tátong egy rés, nagyobb önmagadnál.

Ott gondod könnyebb tündér-lepte habnál

 

Ott, ahol csak álmaidban jártál,

Reszket egy lidérc, szebb a maláriádnál

Ő a történtek álmodban folytatója,

Rèmálmaid aljas bitorlója,

Nyáladzó csömöröd mappába iktatója,

Elhullt lovaid poshadt itatója,

Rommá lett életed konok gyóntatója.

 

III.

 

A vasútnál lakok,

Hol holdra néznek hallgatag rabok

Az Orczy-ig űznek néma kipcsakok,

Konok miértek, tétova csakok

Öblöm rejtekénél esznek a habok.

 

Vannak rossz napok,

mikor a pénz elfogyott,

hideg tűzhely, üres tál,

ami vár.

És vannak hangulatok,

mikor kibírhatatlan vagyok,

rezgő nyárfaként rezonál

minden korcs idegszál.

De elmúlik egyszer,

ahogy elmúlt már százszor,

ezerszer.

A fizetésnap rám ragyog.

keresünk keressük

egymást utcákon

tereken folyón

tengeren szívekben

agyakban kocsikban

és üres alvó vonatokon

kajtatunk hogy legyen

valaki akit akarunk

kajtatunk napsütés

mögött holdfényben

eltévedtünk? merre?

merre vagy? hol vagyok?

tévedünk???

lukács 9:3

keresünk

keressük egymást

A verset ide kattintva is meghallgathatod Márk Wettstein előadásában.

Azt kéne most!

Széttépni mindent,

és szikrát vetni rá!

Csodálni még a lángot,

mit őrizgettem eddig!

 

Azt kéne most!

Lábbal tiporni szét

az elmúlt perceket!

Megölni minden

csalfa ölelést,

a hazug csókokat!

 

Azt kéne most!

Törölni minden

szót, mosolyt,

hogy dögöljön meg

a kétszínűség!

Ki ez a

Fura,

Igen furcsa

Kisebbség?

Kire abszolút nincs szükség.

Csak úgy van:

Nem más, mint a láthatatlan

Hajléktalan

Néma

Raja.

S piciny látható hangos habja.

E kisebbség jelvénye:

Piros körszegélybe fehér háttér,

Benne házikó áthúzva.

Ha nem hordja,

Akkor is csak láthatatlan rajta,

Tőle hiába szabadulna,

Nem lehet, mert a

Többség által rátestálva

E jelvény kiközösítő bélyege.

Viselése nem szégyen,

Csak kellemetlen.

Mindenképpen …

Mindig szembesít,

Csak nyűg vagy itt,

Hogy nyűg vagyok nektek

Ti, többségiek,

Tudjátok meg:

Erről nem csak én tehetek,

Hanem a körülmények …

Többség(!),

SEGÍTSÉG(!),

Én is ember lennék,

Sőt, vagyok,

Lám, a porban is ragyogok(!),

Kisebbség,

Fura egy kisebbség:

Mindünk másképp

Tartozik épp ide

E Kisebbségbe.

Ami közös, csak egy:

Nincs hol lenned.

Lenni,

Ennyi(!)

/vészterhes időkre/

 

Mikor a csend

lázongva zeng,

és utólag tűnik fel,

kérdéseidre csakugyan felel;

Mikor az est

tele-sötétet fest,

és minden árny, minden sarokból

tág szemeket mereszt

Rád, –

öltsd fel legtisztább ruhád,

így indulj, ha ismerős, ha ismeretlen a terep,

mert jól tudod: a legtöbb ember

(akárcsak te), egy-egy szerep

színészei…

célom a végem

tartok felé

és tőle:

nem szaladok

itt maradok

várakozok