A remény hónapja volt nekem sokáig. Februárban ugyan már rendszerint felsandítottam a téli önsajnálatomból és mivel csak szökőévente egyszer hosszabb ez a hónap, ami elválaszt a tavasztól – és akkor is rövidebb az összes többinél – így elkezdtem elhinni, hogy megint eljön, de az még csak ígéret volt és általában vissza is csókolt még egyet a tél. Aztán március elsején már a túlélők mosolyával hallgattam Cserhátitól a „Szerdán tavasz lesz” című életköszöntő dalomat, ha esett, ha fújt, ha péntekre esett, ha kedden fújtam vele együtt. A fiam is márciusban született, mese nincs, a legszebb hónap. Mostanra, ahogy öregszem, már viszonylag megszerettem a telet is, vagyis, inkább azt mondanám, hogy becsülöm azt, hogy viszonylag békében, melegben, biztonságban szerethetem kevésbé, mint mondjuk a májust. És hát versenybe szállt a szenvedésbe a nyár is az utóbbi években, bár a meleget még mindig jobban bírom, mint a hideget. Szóval fontos hónap, de szelídültem én is a téllel együtt.
Ami azonban vitathatatlan, hogy márciusban mindig van valami a levegőben. A bátrak hónapja is, a forradalom, a nők, a lekerülő télikabátok, az első pokrócos kültéri kávék hava, amitől mindig tartanak azok, akiknek jó okuk van félni. Márciusban ébredünk. Lázadónak tartottak mindig, pedig szerintem sosem voltam igazán az. Fekete bárány, az igen. Évszázados családi mintákkal néztem farkasszemet és elkezdtem megszeretni hajdanvolt elnyúló kamaszságom botrányos tetteit, felfedezve bennük az eszmélést és szándékot a másra, ami – mint forradalmaknál szokás – járt némi fájdalommal is. De igazán nagy tettekre nem látom magam alkalmasnak, komfortforradalmár vagyok talán és csak bízni tudok, hogy nem kell az ellenkezőjét megmutatnom majd a történelem folyamán. Hogy hátha győz egyszer a józan ész, fegyverek nélkül. Persze beleállok dolgokba, bele én, sőt, egyenesen imádom a karcos-harcos klienseket is, akik mernek mások lenni és kifejezni a mainstreamtől eltérő álláspontjukat és tettem már mások szerint bátor dolgokat, de valahogy mindig van egy pont, ami mögé nem merészkedik a fantáziám és az önismeretem. Ha rajtam múlik, nem biztos lejutunk a fáról, annyi szent.
Pedig a bátrak viszik előre a világot. Nélkülük én sem pötyögném ezeket a sorokat önöknek, mert a nagyapámnál megszakadt volna a családi magántörténelmünk, hogy mélyebbre ne is ássak. Voltak bátrak, akik bújtatták. Dédapám így is tömegsírban végezte, Radnótival egy menetben.
És azt látom, hogy egyre több bátorságra lesz szükségünk, pusztán csak kifejezni azt, hogy esetleg máshogy szeretünk, mint az előírt. Vagy szimplán ahhoz, hogy máshogy szeretünk élni. Nem kamukatolikusként, (hatvan)pusztán politikai okokból és kifizetődő érdekből. Hanem a saját szánk íze szerint. Kokárdát régóta nem hordok, pedig réges-régen hetykén viseltem, lássa meg ország-világ, hogy oda tartozom, ahol a rockkocsmákban az István a királyra nagyobb pogo megy, mint bármire a világon. De mást jelent ma már, máshova tartozást, mint akkor, amikor még nem sajátította ki egy olyan irányzat és párt, ahova nem tartozom.
Itt van tehát a tavasz, szerelmesen, kiábrándultan, teli reménnyel és csalódással.
Legyen önöknek nagyon szép, szeressenek bátran és igyanak egy jó kávét valahol kint a szabadban!
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
