Az angyalokba vetett hitem nem újkeletű, felekezetileg (is) sokszínű családomban talán ez volt az egyik konszenzus, jelesül, hogy van egy óvó-védő láthatatlan lény, aki ugrik, ha baj van. Nem utolsó gyermekcsitítónak sem a dolog, hiszen ugye „mindent lát”, meg ül a vállunkon, persze ezeket leginkább ünnepek környékén vetették be az ősök, hátha legalább akkor lecsitul a bennem lakó kisördög – aki bizonyos hitrendszerekben egykor maga is angyal volt. Ha már ősök, abban például megingathatatlanul hiszek, hogy eltávozott szeretteink néha menedzselik a dolgainkat odafentről, én legalábbis elég sokszor megszólítom őket, mégiscsak jobban fekszenek az Úrnál, vagy legalábbis közelebb hozzá. Az egyszerűbb, mondjuk úgy falusi (imádom a falvakat és a józan paraszti eszet, félreértés ne essék) angyal-hiedelmek azért okoztak pár nehéz percet, az egyik fülembe a „jó” angyal, míg a másikba a „rossz” angyal suttogása a Rézi néni elmondása alapján megijesztett, és túl nagynak tűnő felelősséget varrt a nyakamba, szó szerint. Mi van, ha be van rekedve a jó angyal, vagy a rossz eljátssza a jót? Nekem kell eldöntenem, melyik az egyik és másik? Hiszen néha egymásnak tűnnek… De azt, hogy lógtam a suliból, sejtem melyik súgta. Azt meg, hogy lógás időben menjek be a templomba, öltsek ministráns ruhát és mikrofonba celebráljak a remek akusztikában egy misét az üres székesegyháznak? A mai napig nem tudom, melyik volt. (Szegény, idős sekrestyésnek bekamuztam, hogy szénszünet van a suliban. A kifejezést egy régi családi sztoriban hallottam, bejött.) A család másik ágában sokat emlegetett Lilith sem távoli tőlem, bár kapcsolatunk már nem szoros. Szóval, bár azt már nem hiszem és gondolom, hogy a vállainkon egyensúlyozó lények felelőssége minden jó, de leginkább rossz döntésünk, azt töretlenül gondolom, hogy van egy lény, aki segít az úton, aki által sok olyan izzasztó helyzetből jövök ki szárazon, amibe akár belehalni sem lenne meglepő. Az én őrangyalom elég vagányan vállalta be a munkáját, az biztos. De tolja keményen, én meg igyekszem neki egyre kevesebb melót adni, megöregedtünk, neki is jár a pihenés. Néha azért megkérem, hogy erősítse az épp szükségben szenvedő valamelyik szerettem angyalkáját, én aztán tudom, hogy milyen remek munkaerő és hát ahogy a saját rendszergazdánk, kőművesünk, hentesünk számunkra a legtutibb, akit ajánlunk, úgy én nyilván a szerintem legjobbat kérem meg a nekem legfontosabbak mellé fusizni. Embert nem terhelnék azzal, hogy leangyalozom, folyamatosan jónak, üdvösnek meg tudja Isten (és tényleg!) milyennek lenni nagyon fárasztó lehet. Az ember legyen csak ember, de az nem baj, ha tanul az angyalkájától. Mondjuk, hogy ott van a bajban, nem öncélú, nem ver át, nem ítélkezik…, sorolhatnám.
Egy időben gyűjtögettem az angyalos dolgokat, pici szobrok, képek, ékszerek formájában. Volt egy angyalkás medálom, amit egy vékony ezüstláncon hordtam a nyakamban. Bejött egy férfi a szállóra, nehéz, karcos ember volt, külső és belső jegyek alapján egyaránt. Vizslatott, majd annyit mondott:
– Szép a medálja. Angyal?
– Igen.
– Szereti az angyalokat?
– Igen, sőt gyűjtöm is őket.
– Akkor vigyen haza!
szeretettel,
Nuszer Mirjam
