Persze, az idő telik, halad, de vannak pillanatok, érzések, amik a messzi távolból is ugyanakkora hatást képesek gyakorolni ránk. Belénk ivódtak, s minden alkalommal ugyanolyan intenzíven törnek fel egy- egy visszaemlékezéskor:
Émivel decemberben ültünk le beszélgetni arról, mi zajlott benne az őszi adománygyűjtő kampányunk ideje alatt, és még ott, akkor is zsizsgett a levegőben az a rengeteg jóság, ami ezt szeptemberben körülölelte.
Darabos Noémi 2025 őszén azt mondta: “merjünk nagyot álmodni” és adománygyűjtő követe lett a Menhely Alapítvány által gondozott “Lélek-emelő” programnak, amely lakhatási szegénységben élő és hajléktalan emberek számára kínál pszichológiai támogatást. Erről beszélgettünk.
De kicsoda Darabos Noémi, erről mesélsz nekünk?
Alapvetően két gyerek anyukája vagyok, ez a legszeretettebb munkaköröm. Emellett marketing területen dolgozom egy nagy multinál, ezt a munkámat is nagyon szenvedélyesen szeretem, most már lassan 11 éve, hogy ott vagyok. És nagyon szeretek alkotni is, egy nagyon kreatív embernek tartom magam, varrok, kötök, horgolok, Waldorf babákat készítek.
Segíts egy picit, hátha az olvasók sem ismerik a Waldorf babákat, nekem ismeretlenek, ezek oktatási célra készülnek?
Gyapjúból készülő, kézzel készített babák, amin az arcvonások nem látszódnak, pont azért, hogy bármilyen szerepet el lehessen velük játszani, attól függően, hogy a gyerekkel való foglalkozás éppen mit kíván. Egyrészt nagyon szeretem a gyapjút, mert nagyon meleg, nagyon jó odabújni hozzá, és tudom, hogy akik használják ezeket a babákat, azok nagyon ragaszkodnak is hozzájuk, pont emiatt, mert van egy ilyen megnyugtató hatásuk a lélekre – engem is százszázalékban kikapcsol mindentől.
Akartam készíteni ilyet a lányomnak, azért mentem el egy tanfolyamra, majd csináltam a barátoknak is – de alapvetően magát a tevékenységet szeretem, mert egy ilyen baba azért 12-16-20 óra, amíg elkészül, ha ebbe belevágsz, akkor leülsz és úgy tényleg ezzel foglalkozol.
A mozgást is nagyon szeretem, és azt sem lehet félvállról csinálni, ha gyalog indulsz munkába, gyalog is térj haza – szeretek biciklizni is, és igen, rengeteget gyalogoltam a kampány idején.
Merthogy azt vállaltad követként, hogy a kampány alatt kapott adományokat “ledolgozod” – azaz letekered kétkeréken, s lesétálod két lábon – gesztus a gesztusért – ez többszázezer lépés, amire vállalkoztál – jársz gyalog munkába, azóta is?
Így télen, amikor nagyon szmötyis, azért nem, de, ha száraz idő van, akkor azért az szoktam, igen. És tök jó, hogy negyed óra után érzem, hogy úgy megy ki belőlem a feszültség. A telefonomon szépen látszik a kampány időszak, hogy azért ott kimagasló a lépésszám, de ez egy nagyon jó mozgásforma, nekem egy tök jó kísérlet is volt.
Érdekes kettősség az életedben, hogy a munkád a számok világához köt, a hobbijaid pedig a kreativitáshoz. Hogy fér meg ez a kettő egymás mellett?
Valóban, egy része kreatív, a másik része meg nagyon objektív, merthogy számokon, adatokon, elemzéseken alapszik. Én meg matek szakra jártam, úgyhogy azért azt gondolom, hogy ez úgyszintén fontos része a munkámnak, hogy ezeket az adatokat, számokat kezeljem, és hiányozna is, ha ez nem lenne. Talán pont ezért szeretem ennyire, mert így a kreativitás is benne van, meg a számok is.
Tudnál választani közülük? Mármint, hogy kreativitás vagy számok
Nem, ez így pont együtt jó. Matek szak ide, vagy oda, egy ilyen nagyon számokkal teli világban se érezném szerintem jól magam. Úgyhogy így tök jó, ez ilyen ideális kombó.
Igen, a számok. Egetrengető számokat értél el, támogatásokat tekintve, szemmel láthatóan szívvel-lélekkel dolgoztál azért, hogy elérje a kampány az elképzelt célösszeget. A Menhely Alapítvány és a követes lehetőség hogyan talált rád? Volt korábban bármilyen személyes kötődésed ehhez a területhez?
Hát ez egy nagyon érdekes dolog, amúgy igazából csak láttam egy Facebook posztot, és jelentkeztem rá.
Mi fogott meg?
Sok minden. Hogy kiálljak egy jó ügy mellé, és nagyon jó érzés, hogy gyakorlatilag tudtam segíteni, egyben megmozgatni más embereket, hogy mellénk álljanak. Sokat gondolkodtam az kitűzött összegen is, be merjem-e vállalni az egymilliót.
Bemerted! És milyen jól is tetted, hiszen el is érted a kitűzött célt, Émi. A teljes követes gyűjtés egyik kiemelkedő követe voltál, szenzációs hozzáállással. Pedig kérni nagyon nem egyszerű! Volt elképzelésed az induláskor? Hogy miképp szeretnéd ezt csinálni, hogy fogsz kommunikálni a jó ügyről? Látom, még most is elérzékenyülsz 🙂
Nehéz megfogalmazni… talán a feltétlen bizalom lehet a legjobb szó rá. Vannak olyan szervezetek, amelyeknek idézőjelben ’könnyű’ adományt gyűjteni, mert nagyon szerethető, kedves témákat képviselnek. Volt például olyan kezdeményezés, ahol árva babáknak lehetett babatakarót kötni – ez aranyos, szívmelengető, és könnyű hozzá érzelmileg kapcsolódni, engem is elsőre megfogott, kötöttem nekik takarót én is. Most viszont egy olyan ügy mellé állhattam, amely korántsem ilyen könnyű vagy ’cuki’. Két olyan terület van, amit különösen fontosnak tartok: a hajléktalan emberek támogatása és a szenvedélybetegségekkel küzdők segítése. Úgy gondolom, hogy mivel ezek kevésbé látványos vagy népszerű témák, sokkal inkább szükségük van arra, hogy valaki odafigyeljen rájuk és melléjük álljon
Milyen volt ebbe belekezdeni? Kilépni a porondra és hangosan bejelenteni: én emellett állok, gyere, segíts te is! Hogy csináltad?
Azon is gondolkodtam, hogy az ismerőseim esetleg hülyének néznek, mert nem szoktam posztolni, vagy csak nagyon ritkán. Meg aztán mindenkire, akire csak tudtam, egyesével üzentem rá. Úgyhogy ez mindenképp ilyen érdekes dolog, de a cél az sokkal inkább fontos volt, mint az, hogy átlépjek-e határokat. Én nagyon célorientált ember vagyok. És ha valamit kitűzök, akkor azt meg kell csinálni.
Na meg, úgy voltam vele, hogy, ha most én kiküldök ezer üzenetet, és nem válaszol rá senki, akkor is pont ugyanott tartunk, mint most. De mi van akkor, hogyha valakinél meg mégis csak betalál – bátraké a szerencse! És jó szívvel gondolok vissza azokra, akik segítettek, és azokra is, akik épp akkor nem tudtak, de másképp mégis támogattak valahogy. Ez egy nagyon jó érzés.
Mit mondanál, Émi, azoknak, akik még még nem csináltak hasonlót, de talán egyszer belevágnak? Van tanácsod a számukra?
Hogy vágjanak bele! Érzelmi hullámvasút volt ez, de pozitív értelemben. Egyrészt ott az ügy maga, hogy együtt képesek vagyunk változást hozni, és segíthetünk mindazoknak, akik a legnagyobb szükségben élnek. Másrészről tök jó régi ismerősöket felkeresni, beszélgetni, ezt-azt csinálni, találkozni. Egy csomó emberről megtudtam egy csomó mindent, hogy mi történt, amióta nem beszéltünk, sőt, volt, akivel hosszas levelezések alakultak ki.
Te mit viszel magad ebből a tapasztalásból?
Hogy nincs lehetetlen. Hogy ezzel az erővel, és a közös összefogással, hegyeket lehet elmozgatni. Egy biztos, hogy ez az időszak innentől meghatározó pontja marad az életemnek. Merjünk nagyot álmodni, és tegyünk érte együtt!
