Törzsgyökeres Budapesti vagyok, mindig is itt éltem. 2013-ban váltam hajléktalanná, az akkori lakbérhátralékom miatt kilakoltattak. Ezt megelőzően két évig éltem mélyszegénységben. Úgy érzem, hogy a szerencsejáték és az árvaság kombinációja valahogy megágyazott a mostani helyzetemnek. Kisebb- nagyobb megszakításokkal a nagymamám nevelt fel. Mióta elhunyt, senkim sincs.
A mindennapok egyébként egyhangúan telnek. Néha szét tudok hullani a pusztító fásultságtól. Volt idő, amikor azzal telt el a fél napom, hogy végigjártam a budapesti melegedőket, mert akkor legalább történt velem valami. Átkozottul nehéz színt vinni a szürke hétköznapokba. Erre megoldás lehet a munka, de legalábbis szinten tart. Valójában szerintem a munka önmagában nem egyenes kivezető út a hajléktalanságból. Sokat gondolkozom azon, hogy mi lehetne igazi kitörési lehetőség. A szabadidős tevékenységek segítenek, hogy legalább megtörjék a monotonitást.
Végtére is nem vagyok egy optimista gyerek. Vagy inkább úgy mondanám, objektív vagyok egy kis pesszimista felhanggal. Volt idő, amikor zavart a mostani helyzetem, de pár év alatt beletörődik az ember ebbe is. Fásult és fáradt vagyok a napi rutinoktól, de ez a szociális ellátórendszerről is elmondható. A rendszer belekonzervál ebbe az élethelyzetbe.
Egy barátom mesélt először az Első Kézből a Hajléktalanságról nevezetű érzékenyítő programról. Úgy gondoltam, végre történhet velem valami, ami kicsit felráz. Ennek már egy éve, azóta taggá váltam. Amellett, hogy sokat fejlődtem egyénileg is a csoportok alatt, még egy közösség részévé is váltam. Sose volt igazi védőháló körülöttem, most megfognak, amikor úgy érzem, zuhanok.
A sakkozás és az online tér kapcsol ki és ad erőt a mindennapok során. Nincsenek terveim és céljaim, bizonytalan az életem, mint ahogy most minden az globálisan. Félek újra építeni mindent, mert úgy érzem, bármikor széthullhat az egész ismét.
szöveg: Bene Boglárka
fotó: Csanádi Gábor
