Gábor György filozófus, a régmúlt legkiválóbb ismerője, tanszékvezető egyetemi tanár, de mindannyiunkat tanít, a legfontosabb problémákra reagál előadásaiban, írásaiban. Fáradhatatlanul hozza számunkra a példázatokat a múltból, hogy jobban érthessük a jelent, és gondolkodjunk a jövőről.
A professzor úrral múltról, jelenről, jövőről beszélgettünk.
Az 1970-es években az ELTE-n esztétikát kezdett tanulni. Milyen hatásra fordult később a filozófia felé?
Szerencsémre nagyon vegyes érdeklődésű családba születtem. Voltak reáliák, édesapám mérnök volt és közgazdász, a műszaki egyetemen volt professzor, voltak bölcsészek, és a kettő keveredett is, az egyik bátyám mérnök lett, de nagyszerűen zenélt, sokáig karmesternek készült, azért a zenét rajtam a legkisebben akarta behozni. Fontos számomra a zene, de másod-harmadéves gimnazista koromtól leginkább a filozófia izgatott. Olvastam Nietzsche-t, Kierkegaard-t, és nem tudtam letenni. Mintha a hagyományos problémáinkra a megszokottnál sokkal nagyobb látószögben igyekeztek volna válaszolni. Érzékeltem, hogy ezek a szerzők olyan kérdéseket tesznek fel, amelyek engem is gyötörnek, és bámultam a holisztikus megközelítésmódjukat.
Innentől a történet maga egy kis országtörténelem. 1972-ben érettségiztem a Kölcsey Gimnáziumban, és felvételiztem filozófia-magyar szakra. Fel is vettek, bár hatalmas volt a túljelentkezés. Ősszel a beiratkozásnál tudtam meg, hogy körülbelül 10 percem van eldönteni, hogy milyen szakra akarok menni, mert filozófia mégsem indul. Ekkor kezdődött el a nagy pártfegyelmi sorozat, ami kijutott a renitens, rendszerkritikus fikozófusoknak, Heller Ágnesnek és másoknak. Mondták, hogy nyugi, a felvételi pontszám érvényes jövőre, majd akkor lesz filozófia. Elkezdtem az egyetemet, nyugodt voltam, de filozófia a következő évben sem indult, a politikai tisztogatások még nem érték el a kívánt mértéket. Jártam a magyar mellett esztétika szakra, az relatíve mégiscsak közel áll a filozófiához. Amikor végre elindult a filozófia, keresztszakos lettem. Közben meg elkezdtem nyelveket tanulni, hébert, görögöt és latint, mert akkor már biztos voltam benne, hogy régi korokkal akarok foglalkozni. Hallgatóim és kollégáim is, mind e mai napig jókat kacarásznak, ha azt mondom, hogy ami a XIV-XV. század után történt, az nekem már posztmodern. Ezzel együtt sok minden foglalkoztat a mából, elsősorban politikafilozófiai, politikai teológiai kérdések, de a régi korok maradtak számomra a meghatározóak.
Miért annyira fontos a régmúlt ismerete?
Faludy György írja le egy nagyszerű esszéjében a történetet, hogy Cambridge-ben egy kiváló professzor, F. L. Lucas klasszika-filológus, irodalmár a müncheni paktum megkötése után, amikor Chamberlain kapitulált Hitler előtt, kiáltványt szerkesztett tiltakozásként, és azt aláírásra terjesztette az egyetemen. Hihetetlenül érdekes dolog történt: a régi korokkal, antikvitással és középkorral foglalkozó oktatók, történészek, klasszika-filológusok mind aláírták, kivétel nélkül. A napjaink társadalomtudományával foglalkozók között már voltak, akik nem írták alá, de a természettudósok közül, akik leginkább naprakész módon foglalkoznak a világgal, nem írta alá senki. Nem is lett a tiltakozásból semmi. A lényeg, hogy a jelent a múlton keresztül értjük meg. Aki a minél távolabbi múltat jól ismeri, az jól ismeri a jelent is. Mondok egy példát: ha egy autokrata, egy diktátor elmond egy beszédet, legyen az mondjuk Hitler, a régmúlt korokat ismerő történész vagy filozófus be tudja azonosítani a mintázatot. Érti a beszédet, ismeri annak veszélyeit, tud annak hatásairól, mert vannak világos párhuzamai és jelzetei az ókorból vagy a középkorból. Pontosan tudja, hogy egy ilyen beszéd mit jelentett az elmúlt korokban. Akinek nincs meg ez a rálátása a múltra, nem is tud mit kezdeni a jelennel. Azt tapasztaltam, hogy azok a mintázatok, amelyeket akár az ókori biblikus korokból, akár az antik görög vagy római történelemből megtanultam, hihetetlenül jól alkalmazhatók akkor, amikor a jelent szeretném megérteni.
Az azonos minták mindig azonos következményeket jelentenek?
Nem. Sokszor elhangzik manapság, hogy mintha a harmincas években járnánk. Ez félreértés, nem járunk a harmincas években. A történelem időben zajlik, s a múló időben nincsenek ismétlődések: mintázatok vannak. Azt viszont tudom, hogy bizonyos reflexek, bizonyos hatalmi, uralkodói szándékok, politikai érdekek, belső vagy külső konfliktusok, vagy épp a gyűlöletkeltés és manipuláció megannyi formája milyen szálakon futhatnak tovább.
Sokszor gondolkodtam azon, különösen, amikor édesapám a világháborúban történtekről mesélt, hogy vajon én felismertem volna-e azt, hogy miben vagyunk? Hogyan lehet, meg lehet-e tanulni kritikusan, értőbben látni a dolgokat?
Ha feltesszük egymásnak azt a kérdést, hogy bizonyos történelmi vagy politikai helyzetben mit tennél te, mint 21. századi férfi, nő, anya, a válaszaink nem a valóságot, hanem a reményeinket, vágyainkat fejeznék ki, azt, hogy megállnánk a lábunkon, a saját értékrendünk szerint viselkednénk, pontosan úgy, ahogy az elvárható. Erre azonban semmi garancia nincs. Amíg a történelem nem érint meg közvetlenül bennünket, s nem válunk annak szereplőivé, nem tudjuk, hogy mit tennénk valójában. Egyet azonban tudunk. Azt, hogy mindannyian, saját személyünkben az emberiség tagjai vagyunk. A történelem az emberiség nagy nyitott képeskönyve, viselkedésminták, gondolkodásminták, pozitív és negatív paradigmák sora kerül elénk. Ha ismerem a történelmet, tudom, hogy a mostanival analóg helyzetben, az emberiség a múltban miként viselkedett, mi mindent tett vagy nem tett meg, hősiesen vagy gyáván, morálisan vagy immorálisan, így hát semmi ok sincs arra, hogy azt gondoljam: én vagy a környezetem, hasonló helyzetben másképp tennénk. Mindannyian – és ez roppant figyelmeztetés a történelem részéről – saját magam és kortársaim is képes vagyunk, képesek volnánk újra minden pozitív vagy negatív tettre, cselekedetre, mert ha egyszer elkövette azt az emberiség, elkövetheti legközelebb is.
Mestereimtől, akiknek többségét jellemző módon nem az egyetemen ismertem meg (Komoróczy Géza a nagy kivétel), ugyanis valamennyien el voltak tiltva akkoriban a tanítástól, hanem első munkahelyemen, az MTA Filozófiai Intézetében, Vidrányi Katalintól és Altrichter Ferenctől megtanultam egy módszert, hogy tudniillik mindent, de legfőképp azt, amivel foglalkozunk, amit kutatunk, amibe bele vagyunk szerelmesedve, próbáljuk egyfajta távolságból, kellő distanciával, ha kell, iróniával szemlélni. Az egyetemi szakdolgozatomat Szent Ágoston metafizikai időelméletéből írtam. Nyakig benne voltam Szent Ágoston munkáiban. Rengeteget szenvedtem az olvasásával, hiszen egészen másfajta latin volt, mint amit az egyetemen tanultam, a klasszikus latin szerzőket, Catullust, Horatiust stb. olvasva, s szinte újra kellett tanulnom a latint, de ez csak fokozta az izgalmakat és a „beleszerelmesedést”. Ám épp azért kellett fölvenni ezt a távolságot, distanciát, hogy bizonyos pillanatokban a fejére tudjak koppintani, nem tiszteletlenségből, hanem hogy tudjam, merjem azt mondani: kedves Szent Ágoston, te itt tévedsz, ezt én tőled nagyon eltérően látom. Mondok egy példát: amikor Ágoston kimondta azt, hogy a kereszteletlenül meghalt csecsemők bűnösök, én ennél a tanításnál elborzadtam, abszolút keresztényietlennek tartottam. A bűn a szabad akaratunkból következik, szabad választásunk következményeként, amelynek során tisztában vagyunk azzal, hogy mi a jó és mi a rossz. Ha egy kisgyerek elcsen a közért polcáról egy sportszeletet, nem követ el bűnt, hiszen nem reflektál arra, hogy mit tesz, nincs tisztában a bűn fogalmával. De nincs az a modern bíróság sem, amely elítélne egy mentálisan sérült embert valamilyen cselekedetéért, hiszen ő sem képes bűnre és igazra reflektálni. A bűn az, amikor tisztában vagyok azzal, hogy mit teszek. Ez adja az ember felnőttségét, nagykorúságát, s ezért van felelősségünk, továbbá ezért vagyunk elszámoltathatók jóért és rosszért egyaránt. A szabad akarat itt kulcsfontosságú: te választasz, tudod, hogy mi a jó, mi a rossz, dönts lelkiismereted szerint. De azzal is légy tisztában, hogy minden cselekedetednek következménye van. (A „következmények nélküli” országok személyre és közösségre kiható pusztító ereje, évszázadokon át hordozott mentális betegsége beláthatatlan.)
A legfontosabb az, hogy ebben a populistává váló, betegesen átpolitizálódott, mindent az ideológiai és a politikai szekértáborok mentén látni képes világban föl kéne ismerni, hogy a világ nem fekete és fehér, hanem millió átmenet és tónus létezik. A manicheus dualista gondolkodásra jellemző, hogy van a jó és van a rossz, és a kettő örökös küzdelméből áll a világ. Ez nem így van. A Héber Bibliában a legnagyobb, legcsodálatosabb figurák is mint például Dávid, miközben nagyszerűek, különféle bűnökre, disznóságokra képesek, hiszen nem szentek, hanem hús-vér emberek. Épp olyanok, amilyenek mi vagyunk: jók és rosszak, igazak és bűnösek, nagyszerűek és esendőek. A fontos, hogy képesek legyünk reflektálni önmagunkra, tévedéseinkre, hibáinkra, bűneinkre. Erről szólnak a világirodalom legnagyobb drámái. Ülök a zsöllye ötödik sorában nézem az előadást és azon gondolkodom, hogy vajon én Hamletként elfogadnám-e Claudiusnak, ennek a rohadt gyilkos zsarnoknak a békülő jobbkezét, elfelejtve a múltat, a múlt bűneit, az összes gazemberségét, és akkor garantáltan komoly karriert futhatok be, vagy nem, soha nem paktálok le az embertelen, bűnös hatalommal. A dolgok megértéséhez épp az vezet közelebb, ha képes vagyok a világot nem feketének és fehérnek látni. A populizmus pont ezt használja ki. A vallás lényege, hogy tud legfőbb jóról és legfőbb rosszról. Azzal nincs semmi baj, ha az ember a saját hitét a legtökéletesebb, legteljesebb hitnek tartja. Miért? Mondaná valaki azt, hogy az én hitem csak 65-70%-osan igaz? A baj ott kezdődik, ha ezt a hitet univerzalizálni kívánjuk, ha azt mondjuk, hogy a hitemet kötelezővé teszem számodra is, hogy te is ezt a hitvilágot kövesd, te is azt tartsad jónak, amit én, mert ha nem így teszel, akkor te a sátán gyermeke vagy, pokolravaló ördögfajzat, testet öltött és elpusztítandó, eltakarítandó gonoszság. A történelemből ismert, hogy a mindenkori „pokolfajzatokkal” szemben mire képes az emberiség, a máglyától kezdve a kényszertérítéseken és a deportálásokon át egészen a gázkamráig. A politikai fundamentalizmusnak pont ez a lényege. A politika, ahogy azt a görögök kitalálták, egy folyamatos párbeszédet jelent: gondolok valamit egészségügyről, gazdaságról, pénzügyekről, szociális kérdésekről, te is állítasz valamit, hiszen neked jogod van másképp gondolni, és elkezdünk beszélgetni, megpróbáljuk meggyőzni egymást, esetleg kompromisszumokra jutunk, s ha nem sikerül, majd eldöntik a választók, hogy melyikünk álláspontja szimpatikusabb.
Ám amikor a politika a vallási elvekhez nyúl, a populizmus nem a racionális érvekre támaszkodik, és nem az észszerű párbeszédekre tesz javaslatot, hanem különféle ráción túli hitekre apellál, akkor nincs esélye a racionális belátásnak, s akkor nem születhetnek értelmes kompromisszumok. És éppen azért nem, mert a politikai ellenfél innentől kezdve nem ellenfél lesz, hanem elpusztítandó, leradírozandó, kiiktatandó ellenség. Én képviselem a legfőbb jót, mondja minden derék diktátor, én vagyok a megtestesítője a tökéletes nemzetnek, társadalomnak, hazafiságnak, tessék engem követni! Aki viszont velem szembe kerül, az szükségszerűen ellenség, mivel a legfőbb jót veszélyezteti, és vele együtt a nemzetet, a hazát, a hon békéjét és biztonságát, a nyelvünket és a kultúránkat. Így hát kötelességem eljárni vele szemben, minthogy ő a gonosz: benne ölt testet minden bűn és romlottság, s épp ezért – mindnyájunk érdekében, védekezésképpen – akár a törvények felfüggesztése is igazolható, csak hogy megszabaduljunk tőle, a legfőbb veszedelemtől. Nos, ez az igazi politikai fundamentalizmus.
Sajnos a magyar társadalomban egyre inkább érzékelhető az ellenséges két pólus. Mit gondol, helyrehozható lesz ez valaha is? Mennyire optimista ebben?
Eszmetörténeti tanulmányaim során mindig jobban érdekelt a végállapot. Imádtam a reneszánszot, a csodálatos utópiát, ami ott látható például „kőbe vésve” Firenzében. Azt a csodálatos korszakot, amelynek végső hite az emberi szabadságban, a kapcsolatokban, a barátságban, szerelemben teljesedett ki. Az ember egyszerre ugyanolyan „nagyságúvá” lett, mint az Isten. Gondoljunk csak Michelangelo Dávid szobrára, ahol ez a zseni azt a döbbenetesen szemtelen dolgot meri megtenni, hogy egy hús-vér embert pontosan úgy ábrázol, mint ahogy a görögök és rómaiak ábrázolták az isteneiket: vagyis nem fosztja meg trónjától az Istent, de az embert az Isten trónja mellé helyezi. A reneszánsz az emberi szabadság szinonimájának tekintette a szerelmet. Erről szól a Rómeó és Júlia, erről szól a Szentivánéji álom is, s az egyik helyen tragédia, a másikon egy fergeteges komédia bomlik ki, de a lényeg ugyanaz, hogy ugyanis a fiatalok a maguk választotta szerelmük révén vívják meg a „szabadságharcukat” a gonosz és önző apáikkal szemben. De Boccaccio is a szerelmet tekinti minden nő szabadságharcának, amikor a fiatal, kívánatos, okos, ám elnyomott és sokszor megalázott feleség megleckézteti a zsarnok, féltékeny, gonosz, önző és kapzsi férjét azzal, hogy szerelmes lesz egy maga választotta fiatal diákba. Mégis valahogy engem jobban izgatott a reneszánsz vége, a manierizmus, amikor az ember kénytelen rájönni arra, hogy minden álma, reménye és eszméje illúzió volt és utópia, a valóság ugyanis nem ilyen. A manierizmusban a fantasztikus szerelmi kapcsolatokat felváltják a pervertált viszonyok, az állati erotika – a bika és Európé, Léda és a hattyú, Zsuzsanna és az őt perverz módon kileső vének stb. – vagyis dehumanizálódik minden. De miért? Az ember a reneszánszban a világ középpontjának hitte magát, ám aztán előbb a geocentrikus világképet, ahol az ember volt az abszolút középpont, felváltotta a heliocentrikus világkép, majd lassan amonnan is a perifériára szorult, s a büszke Én-ből, az öntudatos Egóból egyszeriben láthatatlan, minden elemnek kiszolgáltatott apró és magatehetetlen lény lett. Nem vagyok optimista a mai világot illetően. Ha végiggondoljuk a világtörténelmet, szép számmal akadtak fantasztikus birodalmak, például a Római Birodalom, hatalmas és bámulatos tudományos, jogi, filozófiai, bölcseleti, esztétikai, katonai, stratégiai, mérnöki, építészeti, logisztikai tudással. Mégis minden birodalom előbb-utóbb véget ért. Ha megnézzük a mi “birodalmunkat”, egy kétezer valahányszáz éves, főként zsidó-keresztény tradíción nyugvó, de a görög és római műveltséget, a humanizmust, a racionalizmust, a felvilágosodást vagy a modernitást és a szekularizációt is magába foglaló, roppant színes tudást felvonultató civilizációról van szó, amely azonban – a történelmi ismereteinkre támaszkodva – valamikor ugyancsak véget fog érni. Itt is megfigyelhetőek a mintázatok. Azt látom, hogy a tudásunk a kultúránk, bevett, sok-sok évszázados értékeink napjainkban hihetetlen változáson, módosuláson mennek keresztül. Más a tudás alapanyaga, az összetettsége, más vallási, kulturális és civilizatórikus formák jelentek meg a közvetlen környezetünkben. Ezek alapjaiban fogják átírni azt a valamit, amiben élünk. Hogy ez jó lesz vagy nem, nem tudom megmondani, de azt igen, hogy egészen más világ lesz, mint az, amiben még benne élünk.
Egy izgalmas interjúban a törvény és az erkölcs összefüggéseiről beszélt.
Egy törvényhozó testület bármilyen törvényt alkothat. Előfordul, hogy egy törvény elavul vagy valamiért nem szolgálja a közösség érdekeit.
Civilizációnk elején már felvetődött ez a kérdés. Ezen gondolkodtak a görögök, s erről szól az Antigoné. Adott a nomosz, a törvény, amit Kreón hozott: aki a város ellen támad, hadakat hoz a népem ellen, felgyújtja az oszlopcsarnokot, annak nem jár a temetés. Jogos, amit mond? Jogos. Egy jó uralkodó nem mondhat mást, neki a népét kell megvédenie. Igen ám, de az ember alkotta törvény mellett ott van az isteni törvény, a phüszisz, az örök erkölcsi törvény, amit Antigoné képvisel. Következésképp neki is igaza van, elvégre minden embernek kijár a végső tisztesség: ez már a görög felfogásban alapértéknek számított, hiszen azt feltételezték, hogy akit nem temetnek el, annak lelke egy kietlen túlvilágon bolyong. Mindkét oldalról adott a katasztrófa. Feloldhatatlan ellentmondás?
Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a nomoszt, a törvényt mi magunk, emberek alkottuk. Ha pedig a valóság – ahogyan ez újra és újra megtörténik – túlnövi a törvény kereteit, akkor nem a valóságot kell erőszakkal visszanyesni, hanem a törvényt kell megváltoztatni. Nem lehet a jogra úgy hivatkozni, mint sérthetetlen, örök szentségre, amely minden kérdést lezár: „adott a törvény, jónapot kívánok”. Éppen ezért léteznek a demokráciában törvényhozó testületek.
Az ember alkotta törvényt nem az Isten adta át a Szinaj-hegyen Mózes kezébe. A jog nem kinyilatkoztatás, hanem történeti, társadalmi és erkölcsi felelősség. Közös felelősségünk – jogtudósoké, filozófusoké, társadalomkutatóké, szociológusoké –, hogy felismerjük, hol keletkezik ellentmondás a törvény és az emberi tapasztalat között, és hogy kimondjuk: min kell változtatni, mit kell módosítani. Mindezt nem a jog önmagáért, nem a jogtudomány zárt logikája kedvéért, hanem az ember érdekében – vagyis mindannyiunkért. Nem történhet meg, hogy egy rideg, szükségszerűen általánosító intézmény felülírja az emberi méltóságot. A törvény nem hivatkozhat önmagára végső igazolásként; mércéje mindig az ember marad. Értelme ott kezdődik, ahol az emberi méltóságot szolgálja – és ott ér véget, ahol felülírná azt.
szöveg: Fridrich Piroska
fotó: Csanádi Gábor
