– Na, előveszem a piros tepsit. – mondja anyám és előhúzza a makulátlan tiszta, vajszínű tepsit a helyéről. Azonnal elkezdek nevetni, pedig a sztori nem is akkora, de nekem sokat jelent. Bérmakeresztanyám adott meg így receptet anyunak, hogy tudod, a piros tepsibe való adag. És tudta persze, mert mindenkinek volt és hát, ha akarja, van is még ez a fémfülű, kívül jellemzően piros, belül fehér tepsije, ami, ha nincs, hát csak ízlésbéli dolgok miatt nem lehet, mert szétnyűhetetlen amúgy. Milyen tiszta, csodálkozom rá, nem azért persze, mert megszokott a kosz, hanem mert amióta az agyamat tudom, megvan ez nekünk-neki. Én azért tudom igazolni a kort vizuálisan is a használati tárgyaimon. – Jaj, dehogy. Amikor az Enda elkérte, mert ekkora kellett a sütihez, úgy hozta vissza, hogy szégyenkeztem. Na akkor volt tiszta. Ó, az Enda. Azonnal újra szombathelyi fiatal lány leszek, vagyis kislány inkább. A szomszédaink voltak az Ani néni (ő vigyázott a macsekra, aki kilógott majdnem, talán emlékeznek, én meg azt hittem másra gondol, amikor anyu pöttöm ruhájában ajtót nyitottam neki. Vigyázz Mirjam, kilóg a macsek – mondta, én meg lángvörösen válaszoltam, hogy de hát van rajtam bugyi) Szóval Ani néni és a lánya, Enda voltak a szomszédok. Enda pár évvel idősebb volt nálam. Autóbalesetben halt meg Ausztriában. Azóta Ani néni is utána ment.
– De durva –mondom anyunak –, hogy kiknek és miknek tanúi ezek a strapabíró edények. Én, ha szóra bírhatnék tárgyat és megtehetném családi krónikásnak, lehet, hogy a piros tepsit választanám. Anyu bevallja, hogy ő utálta a tepsit, mert vajszínű. Babcsi, a nagyanyám vette neki a Veránál a felsőszölnöki boltban (újabb gondolatbeli utazás máris), de nem tetszett neki. Győzött azonban a praktikum, mert ugye, ha már van, minek vennénk másikat? (És ezért is jegyezd meg kislányom, hogy ha vágysz valamire, sose szerezz be addig is valami átmenetit, mert belekényelmesedik az ember, és az átmenetiből állandó lesz.) Mondjuk a tepsit speciel megszerette. Megkockáztatom, hogy az egyetlen akkori tárgy a lakásban. Az akkor talán a nyolcvanas évek vége. Minden szétesett körülötte, új lett, más lett, jobb akár, de a tepsi tartja magát és a szokásainkat. Ebben sült a legényfogó csülök pékné módra, nagy dérrel-dúrral beharangoztam a későbbi férjemnek, hogy anyám pazarul főz. Udvariasan ette egy ideig, aztán csak szólt, hogy kicsit nyers a krumpli. Ropogott, nem kicsit volt az nyers. Ezen is azóta röhögünk. Az esküvőnkre is sült benne étel. A kisfiamnak is. Amikor hazajöttem szerelmi bánatomban, akkor is. Az összes ünnep és hétköznap benne van, persze csak gondolatban, mert tényleg tiszta. És persze anyu most mondaná, hogy ha itt vagyunk, az ünnep, és így nem tudhatom, milyen benne a hétköznapi fogás. Itt is vagyunk még pár órát, de én átjöttem a szomszédba írni, mert Robi, aki Ani néni halála után megvette a lakást, nyaral. És meglocsolom a virágokat is nála. Ő a macskát szokta etetni anyunál, ha anyu megy el valahova. Meg szoktunk egymásnak adni kóstolókat. Minden körbeér és mégis minden más. Csak a tepsi állandó. Vagy tepszi, ahogy a falusiaktól hallottam itt Vasban.
Most piaci nénike sült benne. Ez a ribizlis-habos süti családi neve, mert egy idős kofa, aki a ribizlit árulta, adta meg a receptet anyunak szintén a nyolcvanas években. Azóta így hívjuk, de olyannyira, hogy amikor egyszer nem találtam a receptet, elkezdtem beírni a google-ba, hogy piaci né… Aztán rájöttem, hogy ezt csak mi hívjuk így és értjük. Meg persze a tepsi.
És most már Önök is.
Csodás napokat szeretettel,
Nuszer Mirjam
