Váradi Gábor festőművész, egykori tanoda vezető, szerető társ, és négy felnőtt gyermek apja. Lényéből sugárzó őszinte derű, bölcsesség, és magával ragadó szeretet e sorok íróját is rabul ejtették néhány éve. Szavaira nem lehet nem odafigyelni, függetlenül attól, mennyire fájnak időnként csípősen megfogalmazott bölcs meglátásai. „Ódivatúan őszinte” – mondta róla Kerékgyártó István művészettörténész. Mestere, Péli Tamás így beszélt róla: „Váradi Gábor nem csak fest, hanem megpróbál írni is képeivel. Van minden festményében egy üzenet – patrina, cigányul így mondják. … Nekem az ő üzenetei az emberségről, az emberiségről, egy harmonikus és becsületes világról mesélnek”
Gábor Ózdon született, ott élte le az eddigi életét, ma mégis az óbudai Fő téren beszélgettünk.
Mit keres egy ózdi cigány ember Óbudán? Apropó, roma vagy cigány vagy?
Én cigány vagyok!
Van különbség?
Persze, hogy van. A roma szót az oláhcigányok használják önmaguk megnevezésére, saját anyanyelvük szerint. Én magyar anyanyelvű vagyok. De ma már sok magyar anyanyelvű cigány ember is romának nevezi magát, miközben a cigány anyanyelvűek még ma is úgy gondolják, hogy aki beszéli a nyelvet, az az igazi cigány.
Én már sajnos nem beszélem, és a szüleim se beszélték, de a nagyszüleim igen. Én még ismerhettem a nagymamámat és meg is kérdeztem tőle, hogy miért nem tanít meg bennünket cigányul. Azt válaszolta, hogy „fiam, felejtsd el”. Édesanyám mesélte, hogy fiatal korában ő is megkérdezte, hogy őt miért nem tanították meg. Annyit mondott neki is, hogy „lányom, ha életben akarsz maradni, akkor felejtsd el a cigány beszédet”. Persze gyerekként nem értettem, de később rájöttem, azért mondják, hogy védjenek.
Hogy cigány vagy roma vagyok-e? Elsősorban magyarnak tartom magam, és a cigány kisebbséghez tartozónak. Magyar ember vagyok, magyar cigány. Én büszke vagyok erre. „Kettős aranypánt van a fejemen” és ezt több festményemen is megfestettem.
A megkülönböztetéssel csak rosszat teszünk, mint amit velünk is csinál a nemzet.
Személyes emléked is van erről gondolom.
Már az iskolás éveimben, rajzból ötös voltam, szépen tudtam rajzolni és engem sosem vettek be a rajzszakkörbe, pedig nagyon szeretettem volna. Megkérdeztem a rajztanáromat, hogy én miért nem mehetek fel a szakkörbe? Azt válaszolta, mert sokan vannak. Huszonöt év múlva a kérdés megismétlődött, csak ekkor már a Derkovits rajzkörbe kértem a felvételem, és ott is az volt a válasz, sokan vannak. Magyarul az előítélet sosem fog elmúlni, a rossz dolgok megismétlődnek velem. De ha belegondolsz, ez az előítéletesség oda-vissza dolog ám. Ha ezen nem kezdünk el változtatni, akkor sajnos nagyon rosszra fordulhatnak a dolgok. Ha az előítéletességnek utat adunk, akkor megint győz valami önkényuralom. Most kell a falakat lebontani, érzékenyíteni az embereket.
Szegény sorból jöttél, miből merítettél erőt?
A lelkemből. Anyám, apám, testvéreim szerettek. Mindig rajzoltam, de akkor még nem volt divat, hogy egy cigány elkezdjen rajzolni. Nagyon régi történet, úgy 12 éves lehettem, nyári este volt, kiültem a kút melletti lócára, és akkor kijön anyu és kérdezi, hogy fiam, min gondolkodol? Hát, hogy én híres festő leszek és nagy kiállításom lesz és veszik majd a képeimet. Jaj, fiam, miről álmodozol te.
Megérte, hogy az első képed megvették?
Sőt el is jött 1989-ben az első kiállításomra. Hamar megvették az első képemet, a leggazdagabb oláh cigány ember vette meg 5000 ft-ért, még a rendszerváltás előtt (4200 forintot kerestem akkoriban egy hónapban).
Mi segített egzisztenciát teremteni?
A nagy szegénységből, a nincstelenségből nagyon nehéz kitörni és én ezt hamar felfedeztem, mint ifjú herceg. Szerencsére én hengerész voltam, jól kerestem. Hamar elkezdtem építkezni és mindazt megvalósítottam, amit szerettem volna.
Amikor megházasodtam, hát én is akartam valamit kezdeni magammal igaz-e, hogy a családom ne úgy nőjön fel, ahogy én, szoba-konyhában öten, plusz a két szülő. Azt mondtam, ha nekem családom lesz, akkor én próbálok mindent megadni nekik.
Az jó időszak volt, meg lehetett élni, lehetett építkezni, lehettél boldog, nem volt ilyen gyűlölködés sem, mint manapság. Az is fontos, hogy sok nagy ember volt a hetvenes évektől,- köztük pl. Zsigó Jenő, Balogh Jancsi, Balogh Ibike, akik kineveltek egy olyan generációt, akik egyetemet és főiskolát végeztek és most ők vezetik azokat az intézményeket, civil szervezeteket, amelyek megpróbálnak segíteni.
Az én két lányom is, Éva és Kriszta lányom egyetemet végzett, vezető lett. Büszke vagyok rájuk. Büszke vagyok a két fiamra is, akik dolgoznak, tanulnak.
Én magam is alapítottam egy tanodát Ózdon, amit tíz éven át vezettem, ott több, mint száz hátrányos helyzetű gyerek kapott támogatást a tanulmányaihoz is.
A gyerekeidnek át tudtad adni a hagyományaidat?
Én rájuk bíztam a döntést. Én rajtam mindig látszott, hogy fekete cigány vagyok, az anyjukról nem mondták meg, hogy az. Sohasem a tetteimről ítéltek meg, hanem a bőröm színéről. Nem haragudtam érte, de rosszul esett. Megtanultam, nincs kiút, nekem úgy kell vállalnom magamat a nagyvilág előtt, ahogy vagyok, aki vagyok. És ezt tanítottam a gyerekeimnek is.
Volt benned akarat, tehetség, mennyi támogatást kaptál a közegedtől?
Hamarosan – legalábbis remélem – megjelenik az életművemről egy könyv, amiben jórészt megjelennek, akik segítettek, a vejemen kívül mind magyar ember. Egyik sem úgy beszél rólam, hogy én cigány vagyok, hanem mint partner, mint barát.
A művészet a fontos. A művészet nem cigány vagy magyar. A művészet egyetemes. A zene is, a festészet is, ha valaki észreveszi a cigány vonalakat, akkor vegye észre, de nincs szükség skatulyákra. Váradi Gábor festő és kész.
Lassan ötven éve festesz, sose hagytad abba.
Nem. Nem tehettem mást, festenem kellett. Sokszor eldöntöttem, hogy abbahagyom, mert jöttek a rokonoktól, Évától, a feleségemtől is, hogy minek festel, nincs benne pénz. És néha belegondoltam én is, hogy minek? Éjszaka festek, nappal dolgozok, szenvedtem fizikálisan, kurva nehéz volt, de mindig hozott a sors valakit hozzám, aki erőt adott. Többek közt Péli Tamás, a mesterem. Nagyon fontos – talán a legfontosabb – személy volt a pályám elején, de később is, Zsigó Jenő.
Zsigó Jenő nekem egy olyan utat mutatott, amely arra késztetett, hogy újrafogalmazzam magamat. Jenő mondta nekem először, hogy művész vagyok: „Te egy komoly művész vagy Gábor”. „Én?!” Kérdeztem vissza hitetlenkedve. Sokáig kételkedtem én ebben, de a Jenővel való sok-sok éjszakába nyúló beszélgetés megerősített engem. Jenő biztatott engem abban is, hogy a művészetemben is merjem vállalni önmagam. Ne akarjak víziókat festeni, legyek realista, ha ez az én művészi világom, vállaljam fel. Jenő egy nagy formátumú politikus volt, aki meghaladta a saját korát, előttünk járt, tanított minket. Nem csak én, nagyon sokan, nagyon sokat köszönhetünk neki.
Sokszor azt érzem, eszköz vagyok, nem én vezetem az ecsetet. Csak fogom és a mai napig nem értem, hogyan történik ez. Emese, a párom szokta mondani, hogy sokszor „meditatív állapotban” festek. Semmi gond, csak olyankor nem tudok semmire másra figyelni.
Minden képben ott vagyok, és minden képben ott vagytok. Az a Jézus kép, amit festettem neked, csak rólad szól, nem tudnám újra megfesteni. Benne van minden, amit akkor éreztem, amit rólad gondoltam, valami különlegeset akartam megfesteni, ez nem megismételhető.
A rendszerváltás után Ózdon tanodát szerveztél és vezettél évekig. Mi volt a cél?
Megpróbáltam segíteni, felzárkóztatni és kicsit boldogabbá tenni a gyerekeket. Ha azt a kis örömet meg tudtam adni, hogy a gyerek ne menjen éhesen haza, én már örültem, de volt, hogy 14 tanárt foglalkoztattam. Nagyon szép eredmények voltak és boldog is voltam, nagyon-nagyon boldog voltam. Híresebbnél híresebb emberek jöttek le, politikusok, színészek, zenészek, sokan figyeltek fel ránk.
Mi lett aztán ezzel a tanodával?
A rendszer, a helyi rendszer megelégelte, hogy tiszta cigány, okos cigány, meg hogy a miniszter lejön egy tanodába,… Hu, ezt meg kell buktatni, így is történt.
Egy ideig jól ment, tíz pályázatomból nyolc nyert, és az is baj, ha túl sikeres vagy. Az nem úgy van, hogy jól elvagy, és az örökké úgy marad. Akkor döbbentem rá, mikor behívott az akkori polgármester. Bementem és mondta a magáét, hogy ugyanazon az uniós pályázaton indultunk és én 2 millióval többet kaptam, nem én, hanem a tanoda. Így mondta szó szerint, mint ahogy most én – tönkreteszlek! Várjál már, mondom, miért teszel tönkre? Hát te is nyertél! Igen, de kevesebbet! Na most erre mit tudsz mondani. Rá következő héten már mindenféle ellenőr volt a tanodában, amit csak el tudsz képzelni.
2000-ben adtam vissza. Nem bírtam tovább azt a nyomást.
A tanodás időszak alatt nagyon sokat nélkülöztem a családommal, ezt Éva, a feleségem is megsínylette, a gyermekeim is. Kicsit rá is ment a házasságom, Éva majdnem el is vált tőlem. Valahol igaza lehetett, mert elsősorban a családot kellett volna segítenem, hogy nyugalom és bőség legyen otthon, de akkor nem tudtam mást tenni, …
Nehéz témákat érintettünk, mégis mindvégig megmaradt a derűd, azért vagy boldog, mert tudod a megoldást?
Jaj, dehogy tudom. Kemény évek vannak mögöttem, a feleségem egy súlyos betegségben meghalt 2017-ben. Romokban voltam, az életem is romokban volt.
Aztán 2019-őszén jött a változás. Én annyira örülök, hogy Emesét megtaláltam. Annyira hasonló a gondolkodásunk, a hozzáállásunk és mindaz a baráti nagyvonalúság, az a szerénység, amit tudunk adni, ez mind ajándék. Feljött a fia, aki egy felnőtt ember, átölelt és odasúgta a fülembe, hogy köszönöm. Nem tudtam mit mondani, de nem tudsz mit mondani a jóra, mert annak örülni kell.
A gyerekeink elfogadták ezt az új helyzetet, a boldogságunkat, és az utóbbi években nagyon jó barátokat is kaptam, szeretetet, tiszteletet, megbecsülést kapok, mindazt, amit egy ember akar, amire vágyik, én azt megkaptam. Mindez nagyon sok erőt ad nekem.
A boldogság pedig abban van, hogy minél többet adj és jót cselekedj. Ha adsz, az Úr visszaadja. Ha bántasz, az Úr visszaadja. Abszolút magaménak érzem Jézus gondolatát: „… aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és aki elöljáró, legyen olyan, mint a szolga.” (Lk 22,26) Ha mindenki így közeledne a másikhoz, akkor nem lenne probléma. Én nagyon elfogult vagyok az embertársaimmal, mert nekem mindegy, hogy ki ő, gazdag, szegény. Nekem egyforma, szeretem, tisztelem. Szerintem egyformák vagyunk, csak van köztünk, aki szerencsésebb, esélyt kapott a sorstól, hogy tanuljon, több pénzt keressen stb. Akinek ez megadatott az tegye össze a két kezét, hogy neki nem a kéregető sorsa jutott és ne nézze le embertársait, hanem szeresse, tisztelje és támogassa. Remélem minél előbb eljön Isten országa és elhozza a bölcsességet.
Nemrég Encsen voltam gyerektáborban tanítani és sokat tanultam a gyerekektől. Őszinték. Megfogták a kezemet és úgy ültek le hozzám, testközelbe, hogy nem tudtam festeni, de nem szóltam nekik, örültem neki, sőt boldoggá tettek.
Miután hazajöttem, felhívtam Kálmánt, a táborvezetőt, mondja nekem, hogy úgy képzeld el, hogy mindenki téged keres, hol van a Gábor bácsi. Gábor bácsi most már nem tud jönni, majd jövőre. És elkezdték a sírást, gondold el, … Na, ennek van értelme, aki teheti, ezért dolgozzon, minél több gyereket neveljen fel, oktasson. Szeresse őket és adja át mindazt, ami őbenne van és nem tudta megvalósítani. Ennek van jövője.
Dödölle
