Beszélgetés Reisz Gáborral
„A nemzetközi közösség elismerése a világot jelenti nekünk. Most még jobban, mint valaha. Amint talán
tudják, a független filmesek és projektek valódi nehézségekbe ütköznek Magyarországon. Ezért, ha
megengedik, arra kérem Önöket, kövessék a magyar tehetségeket, segítsenek nekik figyelmükkel.”
Reisz Gábor független magyar filmrendező ezekkel a szavakkal vette át a 80. Velencei Filmfesztivál
Orizzonti szekciójának a legjobb filmért járó fődíját.
A fiatal filmrendezővel a díjátadó előtti héten beszélgettünk.
Mielőtt filmes lettél, gyerekkorod óta hosszú évekig vizilabdáztál. Tudtál hozni valamit magaddal
a sportból a művészetbe?
A pályamódosításkor meg voltam győződve, hogy semmit nem hozhatok a sportból. Később jöttem rá,
hogy a küzdőképességre, ami a sport egyik meghatározó eleme, filmesként is nagy szükségem van. Már
a vízilabdában és a Testnevelési Főiskolán is rengeteget tanultam a közösségépítésről, a közösségben
rejlő erőről, és arról, hogyan működhet jól egy csapat. A filmkészítést közösségi művészeti
tevékenységnek tartom.
Hogyan és miért kanyarodtál a sporttól a filmművészet felé?
Végig sportoltam a gimnáziumban, és némi szülői nyomásra megtoldottam ezt a TF elvégzésével.
Közben mindig a művészet érdekelt a legjobban, a művészettörténet, a rajzolás és valamelyest a zene.
Elérkeztem oda, hogy a festegetés, a versírás, a zenélés rendre okozott ugyan örömöt, de kiteljesedést
nem. Rájöttem, hogy valójában nagyon régóta a film körül járnak a gondolataim. 17-18 évesen már
filmeket akartam csinálni. Az első próbálkozásaim nem voltak sikeresek. Ez még a digitális korszak
hajnalán történt, nem ismertem filmeseket, nem jutottam eszközökhöz, egy barátomnak volt egy kis
kamerája, azzal kezdtük. Akkor jött be a digitális vágás. Őrület volt, azonnal beleszerettem a gyakorlati
részébe is.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem az a hely volt számomra, amiről azt gondoltam, hogy oda nem
vesznek fel. Az ELTE-n kezdtem filmtörténetet tanulni. Életemben először egy erősen filmrajongó
közösségbe kerültem, nagyon élveztem a beszélgetéseket, vitákat, de legjobb a gyakorlat volt, amikor
filmeket csináltunk. A tanárom, Szabó Gábor javasolta, hogy próbáljam meg az SZFE-t. Elsőre felvettek
Enyedi Ildikó akkor induló osztályába.
A gyakorlatokon keresztül és az osztálytársaimtól tanultam a legtöbbet. Szerencsés voltam, mert több
tanárommal is nagyon erős tanár-diák viszonyunk alakult ki.
Enyedi Ildikó, az operatőr Máté Tibor és a forgatókönyvíró Schulze Éva meghatározó tanáraim voltak.
Évával a legutóbbi filmem forgatókönyvét is együtt írtuk.
Első filmed, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan nagyon erős kezdés volt. Mi érdekelt
téged akkor leginkább, miről akartál beszélni?
Nagyon zavart, hogy nem találtam a magyar filmben sem magunkat, a generációnkat, sem a magyar
aktuális valóságot. Értettem, hogy jogilag vagy társadalmilag mikortól számít felnőttnek valaki, de nagyon
érdekelt, hogy valójában hol van ez a pont, mert én egyáltalán nem éreztem magam felnőttnek. Erről a
kései gyerekkorról akartam egy útkereső filmet csinálni. A filmkészítés legfontosabb része egy
közösséget összehozni, egy csapatot, amely látja magában a misszióját, személyesen és a
közösségben is, és ki tud benne teljesedni minden egyén.
Nagyon erős csapat jött össze. A törzsét az osztályom alkotta, és a környezetemben lévő más SZFE-sek.
A filmet egy évig forgattuk, hébe-hóba, néha három napig, néha csak pár órát. Pénz nélkül nagyon nehéz
volt, de imádtuk csinálni.
Te voltál a rendező, az operatőr, a zeneszerző.
Azt találtam a legpraktikusabbnak – a gyorsaság miatt is –, hogy én legyek az operatőr is. Tudtam, hogy
egy nyers film lesz. Pénz és tapasztalat nélkül meg sem kísérelhettünk egy magasabb szintű operatőri
munkát. De nem is operatőre, hanem rögzítője voltam a filmnek.
Zenében már korábban, a kisfilmeknél is gondolkodtam. Ennél a filmnél Csorba Lóci és azok a tagok,
akikkel a filmzenekarunk létrejött, rengeteget segítettek, hogy a pár gondolat, zenei motívum, amit
kitaláltam az akusztikus gitárral, valóban megszólalhasson.
Az írás pedig már kamaszkorod óta része volt az életednek.
Az írást a filmművészeti alatt kezdtem komolyabban venni. Előtte is próbálkoztam, de nem volt
önbizalmam. A családban gyakran hallottam, hogy az íráshoz rengeteget kell olvasni, oda-vissza vágni
Tolsztojt és Dosztojevszkijt. Én pedig nem voltam egy könyvmoly, nem vágtam se oda, se vissza
egyiküket sem. Enyedi Ildikó és Schulze Éva folyamatos buzdítására mertem nekiesni először a VAN
előtti kisfilmek megírásának, gyakran társforgatókönyíróval. A Rossz versek volt az első film, amit
nekiülve megírtam.
A VAN nagy sikere után négy évvel a Rossz versek című filmedet készítetted el, amely szintén
elnyerte a közönség tetszését. A Rossz versek a saját emlékeiden alapul. A személyessége az
oka, hogy te játszod a főszerepet?
Részben érdekelt egy olyan film, ami nem csak történetileg személyes, hanem kívülről is annak tűnik.
Másrészről, sokáig kerestük a főszereplőt, nem találtuk, de el kellett kezdenünk a forgatást. Jött ez az
ötlet, négy-öt ember ajánlotta, hogy nézzünk meg engem. Csináltunk jó néhány tesztet velem, és engem
is meglepett, hogy jól éreztem magam a szerepben. Addigra annyira fontos volt nekem ez a film, hogy le
tudtam küzdeni azokat a félelmeimet a kamera előtt, amik korábban mindig voltak. Az okozott némi
nehézséget, hogy amíg játszottam, magamat és a többieket is rendezni kellett. Ott volt Berkes Juli, a
producer és Bacskai Brigi, a szkriptes, ők mondták néha, hogy ez jó volt, de az egész arra épült, hogy én
belül minek érzem. Előfordult, hogy azt éreztem, hogy ez a jelenet baromi jó lett – vicces, hogy ezt
magamról mondom, hogy nagyon jó vagyok –, aztán kiderült, hogy nagyon jó vagyok, de végig lefelé
nézek. Újra kellett venni, mert a mozivásznon kell látni az ember szemét. Ha nincs szem, nincs mit
követni.
A Magyarázat mindenre, a harmadik nagyjátékfilmed nagyon más mint az előzőek. Nyersebb,
keserűbb. Humor ugyan van benne, de nem vidám. Ráadásul politizál is. Ennyit változtál az eltelt
időben?
Tagadhatatlan, hogy nem vagyok már gyerek, talán felnőttem, bár még mindig sok mindent nem tudok,
amiről azt gondolom, hogy egy felnőttnek tudnia kell.
Nehéz időszak következett az életemben a Rossz versek után. Egy borzasztóan induló, és ugyanúgy
folytatódó év, amelyben tragédiák sorozata történt. Aztán a Filmintézet elkaszálta a fejlesztés alatt álló
filmtervünket. Csomó dolog fél évbe sűrítve – már abszurdnak tűnt, amennyire sötétté tette azt az
időszakot – rányomta a bélyegét a közérzetemre, nem egy jópofa vígjátékot akartam csinálni. Egyébként
soha nem választottam műfajt. A VAN-t és a Rossz verseket sem úgy kezdtem el, hogy akkor írok egy
vígjátékot. Néha az ember szórakoztatja magát írás közben és poénokat ír, esetleg egy színész vagy
szereplő inspirál úgy, hogy adódnak a humoros jelenetek.
A mindennapjainkban annyira jelen vannak a társadalmi problémák, amelyekről beszélni akartunk, hogy
egy dráma született, minimális szatirikus humorral.
Mint megtudtam, volt egy sajtóvetítés, amin nagyon sokat nevettek. Kíváncsi vagyok, hogy a nézők
hogyan fogadják majd.
Politizálás nem úgy van a filmben, hogy akár kormánypárti kurzusfilm lenne, vagy ellenzéki kiáltvány,
hanem az volt a missziónk, hogy bemutassuk azt a politikát érintő társadalmi kommunikációt, ami nem
vezet sehova. Igazából nem kommunikáció, hanem üvöltözés. Nem az a lényeg, hogy valamit
megértessünk a másikkal vagy megértsük a másikat, hanem elmondjuk azt, hogy nekünk mi a bajunk
vele. Azt érzem, hogy nem vezet sehova ez a fajta érzelmi állapotú együttélés, a két oldal.
Felnőttél, de a főhősöd még nem, és úgy tűnik, letaglózza ez a világ, nem tud vele mit kezdeni.
Igen, erre egy 18 éves érettségi előtt álló diák még nincsen készen, hogy pillanatokon belül határozza
meg a politikai identitását, pedig olyan világban élünk, ahol néha ezt elvárják. A film fő inspirációja az
SZFE-ügy volt. 18-19 éves fiatalokat azonnal megbélyegeztek azzal, hogy balliberális katonái a
rendszernek, pedig csak tanulni szerettek volna.
Milyen problémákat jelentett a pénztelenség? Úgy tudom, nem is pályáztál a Nemzeti
Filmintézetnél, és végül szlovákiai támogatást kaptatok.
Úgy csináltuk ezt a filmet, hogy gyakorlatilag nekiestünk. Összeállt a kis stáb, és kompromisszumok
tömkelegét hoztuk a kis költségvetés miatt. Valahogy nagy nehezen, a Proton Cinema támogatásával
leforgattuk a filmet. A forgatás alatt Berkes Juli szlovákiai magyar ismerősén, Prikler Mátyáson keresztül
pályáztunk a Szlovák Audiovizuális Alaphoz, és az utómunkát az ő finanszírozásukkal tudtuk
megcsinálni. Az NFI-hez pályázni egy adott ponton túl nem láttam értelmét. Azt éreztem, hogy az életem
legfontosabb évei arra mennek el, hogy várakozom, amíg az NFI-nél ülő öt bizottsági tag, akik közül
eggyel találkoztam, tehát számomra vadidegen emberek, mindenféle kommunikáció nélkül eldöntik, hogy
mi legyen a sorsom. Szerintem sem egy kezdő filmesnek, sem olyannak, aki már túl van két olyan filmen,
amellyel Magyarországon sikereket értek el, nem kellene ezt átélnie.
Meghívást kaptatok a Velencei Filmfesztiválra. Ilyen nehézségek közben eszetekbe jutott, hogy
eljuthattok egy ilyen rangos fesztiválra?
Amikor a filmet befejeztük, éreztük, hogy egy nagyon fontos dolog van a kezünkben. A legjobban és a
legmagabiztosabban szerettük ezt a filmet, amikor elkészültek az utómunkák.
Hamar elindult egy nemzetközi reakció, korán lett világforgalmazó, és kaptunk egy csomó nagyon pozitív
visszajelzést külföldről. Kezdett kirajzolódni, hogy ezt a filmet nemzetközileg sokkal jobban értik, mint az
előző kettőt, érdekli őket ez az ország, ami a nemzetközi sajtóban is rengetegszer feltűnik, és a
hétköznapi élet, hogy mit jelent az átlagembereknek ebben a rendszerben élni. Tudtuk, ez fontos
szempont lehet a fesztiváloknak, mert ők a politikai, az érzékeny társadalmi témákat előnyben részesítik.
Szeretném azt hinni, hogy mindentől függetlenül a film minősége az, aminek a meghívás köszönhető.
Mit jelent számodra, hogy az Orizzonti szekcióban szerepelt a filmed?
A velencei filmfesztiválnak – hasonlóan a cannes-ihoz – két nagy szekciója van. Az egyik a
nagymestereké, ott vannak a hollywoodi sztárok. Az Orizzonti pedig a kísérletezést és az új formákat
részesíti előnyben. Nekem óriási megtiszteltetés a világ legrégebbi és egyik legnagyobb fesztiválján
résztvenni azzal a filmmel, amit egy évvel ezelőtt forgattunk. Prikler Matyi, a szlovák producer mondta,
hogy ez a film szerencsés csillagzat alatt született. Én is ezt érzem. Összeállt egy remek stáb, olyan
csodálatos forgatás volt, amit soha nem éltem még meg. Elképesztő számunkra ez a siker, nehéz is
megemészteni.
Ez elég pozitív végkifejlet. Most már újra vidámabb filmeket forgatsz majd?
Jellemző a filmtörténetre, hogy a vidám filmeket a mélyponton csinálják, lásd Chaplint. Nem akarom
azonban, hogy a közönség elfeledje, hogy miben élünk. Erre rengeteg más filmes jelentkező van. A világ
sehol nem működik tökéletesen, de számomra szembetűnő, hogy itt miért és hogyan nem működik jól.
Egy filmesnek törekednie kell arra, hogy változzon valami. Nem azért csinálok filmeket, hogy az
embereknek okozzak egy kellemes estét. Tök jó, ha szórakoznak is, de szeretném, hogy értékrendben,
vizuális műveltségben eljusson valahova arról a nullpontról, ahonnan a film elején indul az összes néző.
Fridrich Piroska
Fotók: Csanádi Gábor
