Beszélgetés Eifert Jánossal
Eifert János fotóművész idén ünnepelte 80. születésnapját, de folyamatosan alkot, kísérletezik, pályázatokra küldi képeit, tanítványokat oktat. Az életmű rendkívül gazdag: 250 egyéni kiállítása volt, csoportos kiállításon pedig több mint 2000 esetben vett részt képeivel. „Kép” kategóriában a zsűri tagjaként immár tíz éve segít eldönteni, utcalapunk fedél nélküli alkotói közül kiknek a művei érdemesek díjazásra. Az alábbi részleteket egy hosszabb beszélgetésből ragadtuk ki, hiszen egy fárasztó nap után is szívesen mesélt hivatásáról.
„Nem győzök csodálkozni, hogyan változik a világ. A minap megkérdeztem a mesterséges intelligenciát, hogy Eifert János Tűztánc című alkotása mikor készült és milyen díjakat kapott. Gondolkodott néhány percet és jött a válasz. Valószínűleg megkereste az interneten.
Fotóművészként nagyon fontos publikációs, megmérettetési lehetőség a hazai és nemzetközi pályázatokon való részvétel. Korábban postáztuk a papírképeinket, az utóbbi évtizedekben már digitális fájlokkal nevezünk a jelentős pályázatokra. Ez világszerte megkönnyíti a részvételi lehetőséget mindenki számára, ezáltal nagyobb a verseny, és a díjak értéke is felszorzódik. A „7th China International Digital Photography Art Exhibition” pályázatán nekem „csak” egy FIAP Bronz medal jutott, de ha azt nézem, hogy erre a pályázatra 95 országból több mint 5000 fotográfus küldött képeket a különböző kategóriákban, azt kell mondanom, hogy ez a „csak” is nagyon-nagyon boldoggá tett. Egyébként egész jó a statisztikám, hiszen 257 önálló kiállításomat mutatták be mintegy negyven országban, több mint kétezer csoportos kiállításon szerepeltek képeim világszerte, és számtalan díjat, nagydíjat, közönségdíjat, oklevelet kaptak. A sikeres részvételt a zsűribe való meghívás követte, így számtalan hazai és nemzetközi pályázaton zsűri elnökként, vagy a zsűri tagjaként láthatom, hogy milyen fantasztikus tehetségek vesznek részt ezeken a pályázatokon, és micsoda jó képekkel! Természetesen gyengébb képekkel is találkozik a zsűri, de hát az a dolgunk, hogy a beérkező képeket formai, tartalmi, esztétikai szempontok alapján, gondolati mondanivalóját is vizsgálva értékeljük. Sok fotó a klasszikus fotográfia szabályaira épít, de egy kép mondanivalója, szépsége akkor is lenyűgözheti szemlélőjét, ha a kép életlen ugyan, de éppen ezzel ér el az alkotó különleges hatást. A technikailag tökéletes kép is lehet érdektelen, ha nem vált ki belőlem érzelmeket, gondolatokat.
Ha zsűrizek, azokat a képeket keresem, amelyekből szinte sugárzik, hogy arra oda kell figyelni. Nézze meg, hogyan viselkednek a látogatók egy kiállításon. Hiába vannak a művek egy átgondolt dramaturgiai elképzelés alapján elrendezve, a néző bemegy, körbenéz, és elindul annak a képnek az irányába, amelyik megfogta, amelyik azt üzeni, oda kel menni. Az a tapasztalatunk, hogy ha valaki egy képpel legalább négy másodpercig kapcsolatban tud maradni, akkor azt már komoly elismerésként kell értékelni. Egy kép mögött, ha sikeresen szólított meg, képzeletben akár egy második vagy harmadik kép is megjelenhet előttünk.
A szemünkkel nézünk, az agyunkkal látunk. Világhírű film Kuroszava remekműve, A vihar kapujában. Egy bűnesetet minden tanú másképpen látott a saját szemszögéből, pedig nyilván ugyanazt látták. Szokták mondani, hogy a fotóművészet a pillanat művészete. Ez szellemes meghatározás, hiszen a kép valóban a másodperc töredéke alatt is rögzülhet. Igen ám, de hogy melyik pillanatban exponálok, abban az egész életem tapasztalata benne van, a gyerekkortól a felnőtt barátságokig sok-sok minden meghatározó lehet. A szemünk csapocskáin át elindul egy kép az idegpályákon át az agyig, az agy pedig hozzáadhat dolgokat.
Az én tanárkodásomnak többféle célja is lehet. Ha egy iskolában kell tanítanom, akkor beosztom, mint egy órarendet, mikor tanítok technikát, fotótörténetet, esztétikát… Aki minden technikai tudást elsajátított, lelkesedésében ezen felül drága gépet, felszerelést is vásárolt, még nem lett művész. A tapasztalat mondatja velem: a mesterség-művészet eszközeinek birtoklása mellett – hogy minőséget hozzunk létre – még az isteni szikra is szükséges.
Gyakran fényképeztem koncerteken, balett előadásokon. Nagyon kellett vigyáznom, hogy sem az előadókat, sem a nézőket ne zavarjam, de a kép mégis olyan legyen, hogy a nézője semmit ne érezzen abból, milyen nehéz körülmények között született a kép. Akkoriban volt egy elég hangos gépem, és emlékszem, meg kellett várnom, hogy összeüssék a cintányért, hogy ne hallják a masinám csattanását. Persze, a mai gépek már hangtalanul is tudnak működni. Amúgy egy fotóriporternek is tudnia kell, hogy a témához illően megfelelő objektívet kell választania, megfelelő nézőpontot kell választania, és ezekről villámgyorsan kell dönteni. És a fényképezéshez bátorság is kell. Sokan félnek eltérni a megtanult szabályoktól. Én egy tanítványnak abban tudok igazán segíteni, hogy kibontom az egyéniségét, bátorságát. Ha kell, felejtsük el a szabályokat. Amit látsz, aszerint fényképezz, és legyen bátorságod eltérni a sablonoktól, a tankönyvi tananyagtól. Nemesebb cél az alkotókészség kialakítása, segítése, támogatása, mint a szokások, szabályok tisztelete.
A képet nem a fényképezőgép, hanem a mögötte álló ember készíti. Ez azt is jelenti, hogy ne a gyártó reklámszövege alapján válasszuk meg a gépet. A hárommilliós fényképezőgép sem tud mindent, nincsen neki elképzelése, fantáziája, egyéni látásmódja, hiába drága. A sok-sok technikai lehetőség még nyomaszthatja is egy drága gép használóját, mert amíg azon agyal, hirtelen milyen funkciókat kellene használni, már el is szállt a téma, amit meg kellett volna örökíteni. Csak egy kis érdekesség: gyakorlati órákon azt is megtanítjuk, hiszen vizsgakérdés, hogy egy sötét mellékhelyiségben milyen gyorsan tud a tanítvány objektívet cserélni.
Az isteni szikra már nem tanítható, pedig gyakran van rá szükség. Hiába fejlődtem, tanultam, hiába lettem egyre felkészültebb az évtizedek alatt, a régi képimet nézegetve meg kell állapítanom, hogy nem feltétlenül jobbak az újabb képeim, inkább csak mások. Manapság is igyekszem bátran kísérletezni, folyton szakítva a hagyományokkal, új utakat keresve.
Hiába tanultuk, hogy egy megdőlő horizont hibának számít, és hogyan tartsuk a fényképezőgépet. Jött Rodcsenko, szakított a hagyományokkal, 45 fokos szögben tekerte meg a kameráját, és remek képeket készített. De Féner Tamásnak is volt ilyen korszaka. Sőt, egyszer olyan kiállítást állított össze a Hortobágyról, ahol nem volt ember a képen, mégis éreztük jelenlétét.
Az akt nem azt jelenti, hogy csinos lányokat fényképezünk le ruha nélkül.
A meztelenség és az akt (angolul: naked és a nude) látszólag ugyanazt a látványt jelenti, mégis lényeges a különbség. Meztelenül lenni azt jelenti, hogy meg vagyunk fosztva ruházatunktól, és a szó valamelyest magába foglalja azt a zavart, amelyet többnyire ilyenkor érezni szoktunk. Az akt szónak ellenben a művelt nyelvhasználatban nincs kényelmetlen mellékzöngéje. A meztelenség lereagálása kor, felfogás, társadalmi szokások függvénye, az akt pedig művészettörténeti kategória.
Kenneth Clark művészettörténész megfogalmazása szerint „az akt nem témája, hanem formája a művészetnek”. Egy jól sikerült aktképben felfedezhetünk szimbólumot, jelképet, metaforát is. Jó, ha a fotós és a modell között kölcsönös bizalom alakul ki, de erre nincs mindig mód és idő, viszont empátia nélkül ne fényképezz! De ez minden emberábrázolásra, a portréfotózásra is igaz. Jung Zsenivel 1984-től együtt vezettük a Sebesvíz nemzetközi fotóművészeti alkotótábort. Ott kezdtem el igazán aktfotózással foglalkozni. Előtte inkább táncosokat fényképeztem, hiszen a Honvéd Együttes néptáncosa voltam. A gesztusok jelrendszerére már ott felfigyeltem, Indiában szinte szótára van a különböző apró mozdulatoknak. Az aktnál is a test fejezi ki a gondolatokat, jelképrendszert lehet így kiépíteni. A születéstől a halálig bármi kifejezhető vele, a szerelem, a harc, a barátság is akár.
Szerencsés adottságnak tartom, hogy ritkán vagyok elégedett. Még a sikeres képeimmel sem, mert tudom, hol mit lehetett volna javítani. Látom, hogy ha még egy pár centivel jobbra mentem volna, jobban érvényesül a karakter. De az is gyakori, hogy évtizedekkel ezelőtti képekben fedezek fel olyan erőt, hogy pályázatra küldöm őket, és mindig nagy öröm, ha díjat kapok valamelyikért, illetve ha nem szakmabeli nézőknek is tetszik. Az olvasók is nézelődhetnek, a www.eifert.hu oldalamon sok képet megtalálhat az érdeklődő, a könyveim is elérhetőek könyvtárakban, antikváriumokban.
Mi legyen a zárszó? Fontosnak tartom, hogy a fotóművészet nem csak a pillanat művészete, hanem a gondolkodás művészete is. Az exponálás valóban egy pillanat, de abban benne van az egyéniségünk, a gondolkodásunk, a filozófiánk, a tapasztalatunk. Az is egy gondolkodási folyamat eredménye, milyen nézőpontból és mikor fényképezünk, milyen objektívet használunk, melyik napszak a legalkalmasabb. Sőt még az is a gondolkodás eredménye, hogy mikor nem fényképezünk. Egy fotóriporter nem teheti meg, hogy az ellenszenves politikust vagy cégvezetőt nem fényképezi le, ha azt várja tőle a lap. Független művészként viszont már megtehetem, hogy nem fényképezem le azt, aki erkölcsi vagy filozófiai szempontból nem érdemli meg, hogy szobrot állítsunk neki. Élek is ezzel a lehetőséggel.”
lejegyezte: ( – odorik – )
Fotó: Csanádi Gábor
