Küzdelem nélkül nincs siker! – interjú Papp Szabolccsal

– Hol és milyen körülmények között nevelkedtél?
– 1976. február 19-én Békéscsabán születtem. Édesanyám békéscsabai, édesapám pedig nyíregyházi születésű. Levente bátyám hét évvel idősebb nálam. Édesapám Békéscsabán katonáskodott, ott ismerte meg anyámat. Az ő élete a futballról szólt a területi csapatoktól egészen az NB I-ig. A Békéscsaba Előrétől a fővárosi Vasas csapatáig. Öt éves koromban átköltözött a család Nyíregyházára, ott cseperedtem. Már az óvodában kiderült, hogy muzikális vagyok. Zenei pályámat a nyíregyházi IV-es számú általános iskolában kezdtem, ami nagyon híres zenei iskola volt. Győztes énekkarai bejárták az egész világot. Természetesen én is énekkaros lettem. Több nagy külföldi fesztiválon vettem részt, legemlékezetesebb talán a potsdami volt. A bátyám azonban már régebben zenélt, így nyilvánvalóvá, hogy ő lett a bálványom és én is zenész akartam lenni. Már hetedikben megalapítottam az első zenekaromat. Azóta nem is igen hagytam ki hétvégét, hogy ne egy bandával lépjek fel, vagy próbáljak. Elég korán kiderült a szüleim számára is, hogy testvérem után én is a zenei pályát választom, amit ők el is fogadtak. A bátyám is basszusgitáros, mint én, habár ő teljesen autodidakta módon tanult meg zenélni. Édesapám nem erőltette a focit, főleg azután, hogy látta, mindkét fia muzikális. Persze azért szeretem a futballt, elsősorban, mint szurkoló. Egyszerűen félek a labdától, és inkább védekezek. Én sokkal vehemensebb vagyok, mint a bátyám, ezért nagyobb energiát is fektettem a zenei karrierembe. Persze nem helyeztem háttérbe a sulit – hiszen így neveltek a szüleim –, és leérettségiztem a Nyíregyházán. Már harmadikban kijelentettem a szüleimnek, hogy az én pályám a zene lesz, bár akkor még ködös volt, hogy is tudok belőle megélni. Saját magam megállni. Ez egy eléggé rögös út a mai napig. A szüleim aránylag jó módban éltek, és nekem iszonyatosan boldog gyermekkorom volt. Az égvilágon mindent megteremtettek. El tudtunk mindig menni nyaralni, voltak nagy családi sátorozások, ramazurik. Testvéremmel együtt kaptunk egy-egy gitárt, amikor azt kértük. Igaz, édesapám hét éven át nem sokat volt velünk, mert ekkor már az NB I-ben volt edző, először Békéscsabán, majd Budapesten a Vasasban Mészöly Kálmán mellett. A rendszerváltás után ez egy kicsit kezdett változni, ahogy az árak növekedtek, a bérek viszont nem olyan mértékben.
Ez elég rázós lehetett édesanyámnak, persze segítettünk neki mindenben, nem voltunk olyan hülye gyerekek, mint amilyen úgy általában két fiú tud lenni. Próbáltunk helytállni, és kompenzálni azt az energiát, amit a szüleink ránk fordítottak.
– Mikor kerültél fel Budapestre?
– Akkor debreceni énekese volt az  együttesünknek, aki már ismert jó néhány pesti zenészt, például az Újvári Pétert, aki az UP zenekart vezette. Elkezdtem vele Pestre járni a hétvégeken bulizni. Én is megismertem sok embert. A Petivel is összehaverkodtam, aki aztán pestre hívott. Éppen kiléptem a hangszerboltból, ahol addig dolgoztam, és már kezdem a várost is kinőni. Határozott elképzelésem volt, hogy a zene révén ismert akarok lenni, és lemezt szeretnék kiadni. Jókor jött a Peti hívása. Huszonegy éves koromig laktam a szüleimmel. Nem kellett tőlük pénzt kérnem a szórakozásomra, de ezen felül mindennel elláttak. Kiskirályi életem volt velük. Megbeszéltem velük, hogy én most felköltözöm a fővárosba szerencsét próbálni.
– Mi történt a nagyvárosban?
– Egy szál gitárral és ötvenezer forint szülői támogatással érkeztem Pestre. Sajnos a pénzt két nap alatt elherdáltam. Az Újvári Peti nagymamájánál éltünk ketten egy-egy szivacson három évig, amíg az UP tagja voltam. Először felfele ívelt a pályánk, de hamar tönkrement az együttes. Ezután volt olyan időszak, amikor nem tudtam hol aludni. Parkban vagy a budai várban töltöttem az éjszakámat. Hazamenni nem akartam, mert hiába volt meg otthon mindenem, a vágyaimat nem akartam feladni. Volt egy kis súrlódásom is a szüleimmel, akik megtudták, hogy annyira nem rózsás itt, mint ahogy mondtam nekik. Hívtak haza, de fontosabb volt az, hogy megvalósíthassam önmagam. Élveztem azt, hogy megtanulok a saját lábamon élni. Három éven keresztül szinte egy árva fillérem sem volt. A szüleim nem tudtak küldeni pénzt, mert változott a világ, és ráadásul nyugdíjasok is lettek. Lányoknál laktam, házibulikban maradtam még plusz három napig, de aludtam a metróban is. Eléggé vadregényes időszaka volt ez az életemnek, de éreztem, hogyha beleteszem minden energiámat, akkor ez jó irányban változhat. Mindig fel tudtam találni magam, és el tudtam adni magam. Még olyan helyen is aludtam, ahol hajléktalan emberek is éltek. Ez nem volt rendszeres, de a hideg elől olykor bemenekültem ilyen helyekre. Hajnal háromkor nem tudtam hová menni. Nem kommunikáltam ugyan velük, de azért egy kicsit átéltem az ő helyzetüket. Igazából én sohasem voltam hajléktalan, csak volt egy rövid időszak, amikor nem volt otthonom. Nem mondhattam, hogy ez az én ágyam, az én szobám, és itt engem szívesen látnak.
– Hogyan sikerült ebből a nomád életből a kiút?
– Megismerkedtem egy lánnyal, a feleségem lett, összeköltöztünk, így lett otthonom. Aztán pár év múlva elváltunk. Ekkor kezdtem el gitározni a Roy és Ádámnak. Közben már saját zenekaron gondolkoztam, habár soha nem voltam egy zeneíró típus, de már jöttek az ötletek. Így kezdődött el a Supernem összeverbuválása. Az együttes működése óta vagyok lényegében önálló, kb. hét éve.
– Hogyan jött össze ez a csapat?
– Mozsik Imre dobol, akivel már az UP-ban is együtt játszottam, és a Roy-éknál is ő volt a dobos. Jó barátok lettünk, és jól össze is szoktunk, hiszen a dob és a basszusgitár mindig kéz a kézben jár. Ketten terveztük el, hogy indítunk egy ütős rockbandát. A gitárnál pedig Pullius Tibor, akivel az UP  leszálló ágában találkoztunk. 2001-ben állt össze a zenekar, de csak két év múlva léptünk a porondra, addig csak dalokat készítettünk és összeszoktunk. Igazából a zenénk és a szövegünk is inkább fiataloknak szól, de  veled egykorúak is jöttek CD-t aláíratni. A rock and roll eleve lázadó stílus, és mi eléggé élesen fejezzük ezt ki,  írunk politikai szövegeket is. Éppen most kértek fel egy politikai indíttatású dokumentumfilm zenéjének a megírásához, vagy például a „Fej vagy írás” című játékfilmnek a zenéjét is mi játszottuk el, bár azt nem mi szereztük. A film egy óriási bukás volt. Nem is játsszuk már azt a dalt. Közben lett egy nagyon jó menedzserünk, Kovács Ákos. Az ő vezényletével évek óta rengeteg fellépésünk van. A negyedik albumunkat készítjük, jónéhány klipünk is elkészült. Elég nehéz ezekre pénzt szerezni. Jóformán mondhatjuk, hogy zsebből finanszírozzuk a dolgainkat már legalább három éve. A kiadók is megváltoztak. Már nem úgy működik, hogyha lemezmegrendelést kaptak az együttesek, akkor azonnal pezsgőt bontottak. Ma már teljesen másról szól ez a piac. Ezért nehéz fennmaradni. Mindig újat és újat kell produkálni. A közönség sosem volt hülye, vágja egy zenészről, hogy igazán a szívéből játszik, hogy van-e a zenének valós tartalma, vagy csak megélhetési zenét hall. Az új lemezünknek a címe talán már megvan. „Tudományos fantasztikus pop”. Lassan tíz éve zenélünk együtt, és ennyi idő alatt az ember változik, a változást szeretnénk éreztetni. Ma is új dalon dolgoztam épp.
– Mivel jár az ilyen „zeneművészeti” élet?

– A mi szakmánkban azok az emberek, akikkel együtt lehet dolgozni, ismeretséget lehet kötni, éjszakai életet élnek. Ez hajnalig tartó életmód, melyben nekem is részem volt. Mióta érik a fejem és a tudatom, rájöttem arra, hogy reggel nyolctól délután háromig vagyok kreatív. Már nem járok el szórakozni, csak ha a zenekar koncertezik. Éjfél előtt lefekszem, és magamtól szoktam kelni hat-hét óra körül. Reggel nyolckor bekapcsolom a kompjútert – ami nagy segítség, és régen nem volt –, majd délután négykor befejezem, mint sok más dolgozó ember. Ekkorra megjön a párom is a munkából. Igazából ha megfeszülnék, sem bírnék ezután komolyan dolgozni. Valamint nagyon fontos számomra, hogy józanul tegyem mindezt. Én is próbáltam piával készíteni zenét, de nem sikerült. Sokkal jobb gondolataim vannak, ha kipihenten kezdek neki. Ez ugyan nem épp tipikus a rockandroll-zenészek között, de én így érzem jól magam, így működöm.
Van  havonta négy-öt koncertünk. Mi egy középvonalhoz tartozó banda vagyunk. Nem vagyunk a sztárvilág elitjei. Ismertek vagyunk, de nem vagyunk azok a nagy nevek. Panaszra nincsen okunk, persze lehetne jobb. Ezen dolgozunk. Egyre jobbat és jobbat akarunk alkotni, de azért munkamániásak nem vagyunk. Próbáljuk az egyensúlyt megtartani, hogy ne hülyüljünk bele a munkába, és élvezzük is az életet. Néha, aztán annyira élvezzük, hogy a munka rovására megy. Ilyenkor van az, hogy a határidő a legjobb múzsa. Most pont ebben a stádiumban kaptál el, mikor is kitűztünk magunknak fél évet, hogy készen legyen az album. Most reggeltől estig dolgozom a videoklipen, az új borítón, és természetesen a dalokon. Nagy teher van rajtam, hiszen valójában én viszem a prímet az együttesben. Én hozom a zenét és a szöveget, de együtt hangszerelünk. A kész lemez elérése már súlyos csapatmunka eredménye. Nem nagyon kell vitázni a srácokkal, mert tetszik nekik, amit hozok otthonról, és nyitott vagyok más megoldásokra. Egészséges egoizmus kell a zenéhez, de ez akkor is közösségi munka. Mindent meg tudunk beszélni, néha van kiabálás is, mint egy családban. Hiszen már mi is egy család vagyunk. Szerencsére megbízhatóak vagyunk, talán annak köszönhetően is, mert a zenén kívül egyikünknek sincs káros szenvedélye.
– Csodálkoztam is, milyen pontos voltál. Találkoztál-e hajléktalan emberrel, amióta már jobban megy az életed?
– Ma is találkoztam egy nyolcvankét éves bácsival, aki egyetemi tanár volt, és a Jókai tér nevezetességeit ecsetelte. Nap mint nap látok hajléktalanokat, miközben vezetek. A lakásom környékén is beléjük botlok kutyasétáltatás közben. Megdöbbentő, hogy velem egykorú srácok is vannak köztük. Ugyanazok az arcok ülnek ugyanazon a lépcsőn vagy padon hat éve. Azért ez súlyos. Régebben sokszor vettem Fedél Nélkül újságot. Éppen ezért meglepődtem, hogy a tőled ajándékba kapott lap már színes.  Láttam már hajléktalan ember kezében, és akkor is észleltem a változást, de igazán csak most tudatosodott bennem, miután kézbe vettem. Örülök, hogy így fejlődik. Mostanában nem adtam pénzt a lapért, mert annyian kérnek, hogy már idegesít. Vannak olyan arcok, akik igazán kitalálhatnának más jövedelemforrást,  életerős fiatalnak látszanak. Persze, nem mindig kértem el az újságot, csak támogatás céljából adtam a pénzt. Az elesetteknek adok szívesebben.
– Én is terjesztem az újságot ebben a ruházatban, és olykor még mosolygok is. Tőlem akkor nem vennél lapot?
– Nem bizony, ez nagyon jó kérdés. Érdekes, hogy mi alapján ítéljük meg az embereket.
– Részt vennél-e olyan rendezvényen, melynek a nívóját emelné a te ismertséged?
– Maximálisan. Speaker szerepet ugyan nem szeretnék vállalni, mert az egy külön szakma, de ha van egy kampány, ami mellett fel kell szólalni, abban nagyon szívesen részt veszek. Akár egy kerekasztal–beszélgetésen is elmondhatom a véleményemet, tapasztalatomat és az érzéseimet ebben a témában.