Megtörtem a harcban, – a hitben,
és azt kaptam, mit nem akartam,
mit rémálmaimban sem hittem.
Törékeny szó lettem a viharban.
Hittem: az Úr majd örömet ád,
hogy hinni fog bennem, ha hiszem.
Nem ért semmit, száz és száz önvád,
hiszen kinevette a szívem.
Égre néztem, hogy majd visszanéz,
hogy nélküle, hogyan megy sorom,
milyen a világ, és benne én,
ahogy a hitem szétmorzsolom.
Hittem hogy majd szívembe zárom,
– de az ég csak mint egy rongy ragyog.
Megváltó szeretőm az álom,
– amúgy már csak rozsdás roncs vagyok.
Ő bújik csak, a felhők között.
De talán megnyílik a börtön,
és fentről nézhetem majd, törött,
lélektelen testem a földön…
