Szenvedély- és más pszichés betegek a hajléktalanok közt
Jómagam is szenvedélybetegségem miatt lettem tizennégy éve hajléktalan, és a körülöttem élő társaim nagy része is a tapasztalatom szerint ez okból került a hajléktalanságba. Manapság a hajléktalanok pszichiátriai és pszichológiai kezelését egyre inkább a szociális szférában végzik.
A Budapesti Módszertani Szociálisközpont és Intézményeiben (BMSZKI) ma már komplett egészségügyi ellátást nyújtanak. A Fővárosban még öt intézmény foglalkozik egészségügyi ellátással. Emellett az EQUAL program kezdetétől pszichológiai ellátás is működik a Dózsa György úti nappali centrumban. A szálló krízis osztálya 1993-ban alakult, azonban hamarosan bővítésre volt szükség. Aztán az O.P.N.I. bezárása óta tovább emelkedett a pszichés betegségekkel küzdő hajléktalanok száma a szállón.
Alábbi riportjaim során arra voltam kíváncsi, hogy látják a fentieket a hajléktalanellátás szakemberei.
Hanuta Éva,
addiktológiai főreferens (BMSZKI)
– Mi a kapcsolat a szenvedélybetegségeknek a hajléktalanná válásban?
– Számtalan olyan lakónk van, akinél az elő interjú során kiderül, hogy az alkohol a felelős azért, hogy családját és lakhatását elvesztette. Először a sokk, aztán meg a rátörő szabadság, majd a teljes reménytelenség miatt merül el még jobban függőségébe és csak nagyon keveseknek van visszaút.
– Milyen külföldi tapasztalatokat gyűjtött, mit használna fel azokból hazánkban?
– Három hónapot tölthettem London olyan hajléktalan szállóin, ahol kifejezetten nehezen kezelhető szenvedélybeteg ügyfelekkel dolgoztak. Elsősorban egy olyan szálló ihletett meg igazán, ahol közép és időskorú, közel végstádiumú alkoholista és drogfüggőket fogadtak. Ám, ahol van pénz ilyesmire egyszerűen években-évtizedekben mérhető a függők életének meghosszabbodása.
Azt láttam, mindenre van idő, pénz és szakember. A kinti program világosan megmutatja, hogy egyáltalán nem reménytelen – még ebből az állapotból se – visszafordítani valakit. Rengeteg olyan lakóval beszéltem, akik négykézláb jöttek ezekre a szállókra, de a program segítségével képesek voltak bizony két lábra állni, ma pedig már albérletben élnek.
– Mit lehetne még tenni a pszichés betegekért, ha több pénz lenne erre?
– Több pénz esetén lehetőség lenne munkatársaink addiktológiai továbbképzésére, és a szociális munkások létrehozhatnák azokat a programokat, amire igazából már készen is állnának, de anyagi háttér hiányában ezek nem megvalósíthatók. Rendelkezünk a megfelelő szürkeállománnyal és elhivatottsággal, de a végletekig túlterheltek vagyunk, és egy fillérünk sincs. Keressük a lehetőségeket.
Baráth Tibor,
a PRO-DOMO absztinens szálló vezetője
– Miért és hogyan alakult ez az absztinens szálló, és hogyan működik?
– A jelenlegi rehabilitációs szálló helyén átmeneti szálló működött a kilencvenes évek közepén. A szuterénben pedig egy nyugdíjasszálló. A negatív tendenciák erősödtek fel, emiatt úgy döntött a vezetősége, hogy valami új megoldást keres a szuterén hasznosítására. Az egyik lehetőség volt az absztinens szálló. Szétnéztünk az ország alkoholterápiáin. A szerzett tapasztalatokból megpróbáltunk egy működőképes komplett koncepciót kialakítani. A megvalósítást el is kezdtük ketten egy kolléganőmmel a lenti szuterénben hat fővel. Úgy tűnt, hogy megfelelően működik az elképzelés, ezért egy évvel később a vezetőség úgy döntött, hogy az egész szállóból legyen rehabilitációs szálló.
A hajléktalansággal kapcsolatban, a legfontosabb feladatom a kilépés, kiléptetés elősegítése. A hajléktalanságot ideiglenes állapotnak fogom fel, és az elsődleges cél, hogy az egyén kijusson a rendszerből. A rehabilitáció absztinencia nélkül azonban nem elképzelhető. A devienciákat – itt nemcsak az alkoholfüggőségre gondolok, hanem drog, játék, gyógyszer stb. amelyek a hajléktalanság kialakulásában közrejátszottak – olyan szintre kell csökkenteni, ami biztonságos életvezetést képes létrehozni. Az alkohol esetében ezt csak teljes absztinenciával lehet elképzelni. Nagyon úgy tűnik, hogy egy igazi alkoholistából soha nem lesz szociális ivó. A legmesszebb menőkig elfogadom az Anonim Alkoholisták meglátásait ezzel kapcsolatban. Ugyanilyen súllyal esik latba még a folyamatos munkavégzés. A harmadik fontos része a munkánknak a pénzzel való bánás megtanulása. Ezt segíti elő a kötelező előtakarékosság. Meg kell tanulni a jövedelemből elkülöníteni annyit, amennyi a lakhatás megvásárlásához szükséges. Ennek sajnos a realitása kérdéses, ugyanis a hajléktalanok jelentős része igen rossz fizikai és mentális állapotban van. Sokan közülük elavult szakmával rendelkeznek. Állami segítséget a lakhatás megszerzésében egy egyedülálló férfi ma nem kap. Egyszerűen azért, mert családok vannak az utcán.
Az együttműködésünk legfontosabb alapeleme a józanság vállalása. Minket nem foglalkoztat az elején, hogy van munkája. Később támogatjuk információval, telefonálási lehetőséggel, internet használattal az álláskeresésben. A munkába állás után pár hónappal kezdődik a megtakarítás, és a pénz kezelésének tanulása. A környezet eléri egy szerényebb fővárosi család lakásának felszereltségét. Ez az intézmény huszonöt fő befogadására alkalmas. Tulajdonosi szemléletet igyekszünk kialakítani a lakókban. Ezt segítjük azzal a bizalommal, hogy mindenkinek saját kulcsa van, akkor jön-megy, amikor akar. A mi esetünkben ez a kulcs egy olyan térnek a kulcsa, amelyben biztonságban van, ahol azt érezheti újra, hogy emberként tisztelik őt. Az apparátusunk velem együtt négy szociális munkásból áll. Ezenkívül egy pszichiáter jár el hozzánk hetente két órára. Egyéni esetkezelés van, de az ellátottakra, mint csoportra is gondolunk. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy csoportban rejlő segítő erőket mozgósítsuk.
Célkitűzésünk az, hogy olyan értékrend alakuljon ki, amelyben fontos a józanság, a munka, a visszatagozódás a társadalomba. Minden héten van egy támogatói csoport, melyet én vezetek. Kéthetente tartunk lakógyűlést. Számunkra az a lényeg, hogy valmilyen csoportfoglalkozásra járjon a lakónk. Elfogadjuk az Anonim Alkoholisták közösségét (A. A.), a Református Iszákosmentő Missziót (RIM), bármilyen más közösséget.
– Hallottál-e vagy láttál-e ehhez hasonló intézményt külföldön?
– 1996-ban jártam Angliában tanulmányúton. Ott ilyen hajléktalan rehabilitációs intézményt nem láttam. Egy esetben hajléktalan pszichiátriai betegek ellátását mutatták be, ott a folyamat végén egy berendezett lakás várta az ellátottakat. Ezt az önkormányzattól kapták. A szociális munkás pedig kijárt utógondozni. A bemutatott lakások vadonatújak voltak. Ennek a lakásnak a tulajdonba vételéhez csupán az volt szükséges, hogy az illető hajléktalan pszichés beteg legyen, és olyan állapotban kerüljön ki az ellátórendszerből, amely lehetővé tett, hogy rendeltetésszerűen tudja azt használni. Persze az 1996-os Anglia nem összehasonlítható a 2008-as Magyarországgal. Nekünk itt a mai magyar realitásban kell működnünk.
– Milyen fejlődési lehetőséget látsz hazánkban, és mik az akadályozó tényezők?
– A szociális rendszeren belüli megoldás lehetne még az albérlők háza és a kiléptető lakások működtetése, de ezek száma korlátozott, s nem biztosít hosszú távú lakhatást. A szakmában próbálkoznak különböző albérleti támogatásokkal is, bizonyos eredmények tapasztalhatók is, de az alapproblémánkat sajnos ez sem oldja meg. Van egy ügyfelünk, aki mostanában vesz Tatabánya környékén egy kis telket, kis házzal nyolcszázezer forintért. A másiknak az albérlők háza, a harmadiknak újra az utca, a negyediknek egy másik átmeneti szálló, az ötödiknek egy barátnő vagy visszamegy a családhoz.
– Milyen szerepe van szerinted a pszichés betegségeknek a hajléktalanságban?
– Sajnos egyre több pszichés betegséggel küzdő ellátottal találkozom. A magukra hagyott betegeknek valahol meg kell jelenniük. Márpedig a hajléktalanellátás az a gyűjtőhely, ahová azok az emberek kerülnek, akikkel a társadalom nem nagyon tud mit kezdeni.
