382. szám Riport

Egy karral ár ellenében

By

beszélgetés Ónodi Istvánnal, Kiemelt Terjesztőink egyikével

Aki a Moszkva téren akár csak egyszer is megfordult, az már bizonyára találkozott a lépcsőkön üldögélő, egykezű Fedél Nélkül terjesztővel, Ónodi Istvánnal. Szemmel látható rokkantságától eltekintve teljesen hétköznapi. Az ital nem játszott szerepet az életében, sokkal inkább a családját és az őt ért tragédiák. Nos nézzük, Istvánnak egy kezével miféle sorsot sikerült kovácsolnia?

Istvánnal a Moszkva téri lépcsősornál találkoztam, amint éppen újságot árult. Szóba elegyedtem vele. Amíg ott beszélgettünk, sokan ismerősükként köszöntötték. A nagy zaj miatt szinte alig hallottam, mit mond nekem. Felültünk hát a huszonkettes buszra, és elmentünk a Szépjuhászné megállóig. Ott egy csendes parkban, egy nagy koronájú fa alatt, a szemerkélő eső közepette folytattuk a beszélgetést.
– Itt lakom már több mint öt éve. Ezelőtt Remeteszőlősön egy barlangban éltem. Szó szerint egy barlangban.
– Mikor aludtál rendesen négy fal között, tető alatt utoljára?
– Nyáron, amikor lent voltam a lányomnál. Amúgy pedig nagyon régen. Huszonhárom év alatt sem tudtam megszokni, csak beletörődtem, hogy ez van. Volt egy kutyusom, amelyiket kihoztam ide a Szépjuhásznéhoz az Illatos utcai állatvédelmi otthonból. Ez a kutya még most is itt van, de az az igazság, hogy ő már mindenki kutyája. A kirándulókkal is barátságos. A kisebbiket pedig tavaly hoztam ki az Illatos utcából.
– Kedves István, ettél ma már?
– Ettem pár szelet kenyeret, csak úgy magában. Nekem elég volt. Inkább a kiskutyáimnak teszem félre a pénzt, hogy tudjanak enni.
– Kérlek, mesélj magadról, az iskoláidról és a családodról.
– Vasmegyében születtem, Szombathelyen ’65-ben. Anyámnak öt férje volt, az elsőtől született a nővérem, akit féléves korában a nagyszüleimhez adott, én a másodiktól születtem. A szüleimről nem sokat tudok: két éves koromig voltam velük, utána nevelőszülőkhöz kerültem Celldömölkre, ahol tizenkét éves koromig voltam. Ötödik osztály után a nyári szünetben balesetet szenvedtem. A vonat levágta a kezemet.
– Hogyan történt ez a vonatbaleset?
– Anyám öccse a vasútnál dolgozott. Én pedig ott bicikliztem a síneknél. Éppen húzott ki Szombathelyről a miskolci gyors. Nem vettem észre, hogy jön a vonat. Éppen amikor mellém ért, megbotlott a kerékpárom egy terméskőben. Esés közben ösztönösen kitartottam a kezeim, hogy felfogjam a zuhanást. A vonat annyira szétroncsolta a jobb kezemet, hogy le kellett amputálni. Ez ’76-ban történt. A baleset után a nevelőanyám látogatott a kórházban. Ő segített mosakodni, zuhanyozni, öltözni és vetkőzni. A mai napig a nevelőszüleimet tartom édes szüleimnek. Sajnos ők már elmentek. A hatodik osztályt még el tudtam végezni Celldömölkön, majd hetedikes koromban Kőszegre kerültem, nevelőotthonba.
– Miért kerültél nevelőotthonba?
– Nem tudom, nem is firtattam. Több mint harminc év után nemigen emlékezem már erre. Iskola után hazakerültem anyámhoz, és az IKV-nál munkát vállaltam. Udvarokat és lépcsőházakat kellett takarítanom.
– Fél kézzel?
– Nem fél kézzel! Egy kézzel! Hiába mondja sok egészséges ember azt, hogy szegény félkezű. Tanuljunk meg magyarul fogalmazni! Egy egész kezem van. Egy kézzel is sok mindent meg tudok csinálni, saját magam látom el magamat.
Na, de visszatérve… ’85-ig az édesanyámnál laktam, munka mellett rendszeresen eljártam futni a „Vasakarat”-ba, a Vas Megyei Mozgássérültek Sportegyesületébe, Sólymos Endréhez. Ő hadirokkantként került haza, mind a négy végtagja csonkolt, hiányos volt, de ennek ellenére úszott, ülő röplabdázott, művégtagokkal kerékpározott. Emellett saját trafikot üzemeltetett, ugyanúgy kiszolgált, mint bárki más, kezelte a pénzt, a papírpénzből pontosan visszaadott, gépkocsit vezetett. Én Szombathelyen maradtam egészen addig, amíg édesanyámmal ’85-ben össze nem vesztem.
– Miért vesztél össze édesanyáddal?
– A balesetem miatt ’83-ban kaptam harminckettőezer hétszázötven forintot. Akkoriban ez nagyon szép pénz volt. És ezt a pénzt az édesanyám csak úgy, szó nélkül elrakta. Persze utólag kisült, hogy mégiscsak jó helyre tette. Elmondhatta volna, hogy azért van szüksége a pénzemre, hogy leadja az IKV-lakást, és venne egy másikat belőle, amelyikben nekem is megvan a külön szobám. De semmit sem mondott. Amikor már az új lakásba költöztünk ’84-ben, akkor láttam, hogy alig maradt ötszáz forint a betétkönyvemben. Összevesztem vele, és elmentem albérletbe. És ezután onnan jártam dolgozni. Hajléktalan ’85 júniusától vagyok. Nem tudtam kifizetni a főbérlőnek a bérleti díjat, el kellett hagyjam az albérletet. Mivel édesanyámmal összevesztem, hozzá nem mehettem vissza. Így lépcsőházakban húztam meg magam, és onnan jártam dolgozni a Rádiótechnikába három hónapon keresztül. ’85-ben, egyhavi fizetéssel a zsebemben otthagytam a munkahelyemet, följöttem Pestre. Sokáig a Városligetben csöveztem. A Vidámpark egyik büféjében dolgoztam egy sorstársammal, aki izomsorvadásban szenvedett. Együtt dolgoztunk és együtt is csöveztünk a Városligetben. Ezen kívül sok kerületben megfordultam a lépcsőházakban. Nem volt állandó munkám, alkalmi melókat vállaltam, amit egy kézzel meg tudtam csinálni. Volt egy magánlaksértésem télen, amikor egy lépcsőházakban laktam. A tulajdonos akkor pont börtönben volt, és bontásra ítélték azt a lakást, ahol éppen meghúztam magam. Ezt magánlaksértésnek vették. Fa és széntüzelésű lakás volt, és akkor, ’85-ben iszonyatosan hideg tél járta. Ami éghetőt csak találtam – de még a ruhákat is – elégettem, és befűtöttem velük. Ezt pedig lopásnak titulálták. Volt ugyan munkám, pénzt is kaptam, de nem vehettem fűtőanyagot, szenet vagy fát magamnak, mert az már nagyon feltűnt volna a többi lakónak is. Kilenc hónap börtönt kaptam, ’86-ban szabadultam ki.
– Rehabilitáltak  azóta?
– Letelt az elévüléshez szükséges öt év. És ennek is már húsz éve. Úgyhogy bárhova elhelyezkedhetem, amit el tudok végezni. Már Újpesten csöveztem, amikor összeismerkedtem egy lánnyal, öt évig volt az élettársam. Nyolc esztendeje, hogy külön élünk egymástól. Van egy tizenhárom éves lányunk, aki most hetedikes. Hála az Égnek, jó tanuló, nincsen rá semmi panasz, sem az iskolában, sem a faluban, ahol él. Beszélő viszonyban maradtunk a volt élettársammal, és tartásdíjat fizetek neki. Minden rendben van közöttünk, sőt ő szokta tőlem kérni, hogy járjak le hozzájuk.
– A Fedél Nélkül-el hogy kerültél kapcsolatba?
– Beszélő viszonyban voltam Ungi Tiborral, aki a Fedél Nélkül-t alapította. Sokszor találkoztam vele a Moszkva téren, mert arra szokott menni a biciklijével. Ő már sajnos nem élt, amikor elkezdtem dolgozni a régi Fedél Nélkül újsággal kb. két vagy két és fél éve. A Csaba utca és a Krisztina Körút kereszteződésébe kértem a szerkesztőségtől az engedélyt. Akkoriban állandóan velem volt a kutyusom is, mert nem tudtam hová kikötni. Nem tudtam a cuccaimat se úgy lerakni, hogy rendesen tudjam terjeszteni az újságot így maradtam a lépcsők alján.
Most már ismernek a közterületfelügyelők és a rendőrök, nem szólnak nekem. Sőt, utcai ellenőr vagyok: a kollégáimat szoktam ellenőrizni. Az az igazság, hogy a Moszkva téren némelyek szó szerint koldulnak az újsággal. Sokan panaszkodnak emiatt. Hogy azok honnan szerzik az újságot, azt nem tudom. Úgy sejtem, hogy akik elfogadják tőlünk, azok eldobják, vagy a szemeteskukába hajítják. És onnan szedik ki. Vagy pedig megveszi valamelyik terjesztőtől. Azért is van a lap elején a fehér karika, hogy abba kell beleírni a terjesztői sorszámot. Tavaly, bent a szerkesztő-ségben, egy rendőrtiszt közlekedésvédelmi oktatást is tartott nekünk. A végén megkaphattuk a fényképes és sorszámozott nagy kék kitűzőnket. Így most, aki elfogadja tőlem az újságot, annak eladom.

You may also like