Év Alkotása – 2024

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy otthontalan hölgy. Na jó, nem egy, hanem több ezer, de most közülük csak egy szerepel a történetünkben. Nevezzük Máriának, de csak azért, mert ez a leggyakoribb női név. Szóval Máriánk céltalanul bolyongott a nagyvárosban. Már nem reménykedett abban, hogy valaki munkát ad neki. Egyrészt közeledett a nyugdíjkorhatárhoz, másrészt a segélyszervezetektől kapott ruháiban ifjabb korában sem igazán nyerte meg a munkáltatók tetszését. Pedig igyekezett rendben tartani magát. Naponta lezuhanyzott, na jó, esetleg háromnaponta, hetente kimosatta a ruháit, és sikerült megőriznie az utolsó fizetéséből vásárolt fésűjét is. Arra nem számíthatott, hogy majd nyugdíjat kap, bár csaknem negyven évet dolgozott, hiszen bejelentett munkából közmunkásként tíz év alatt harminc hónapot tudott összeszedni, ami ugye csak kettő és fél év. A fekete munka után nem fizetett járulékot, tehát járandósága se lesz. Az a tizenegy-két év se sokat javít a helyzeten, amit még az átkosban dolgozott le. Már ahhoz sem érzett különösebb erőt magában, hogy keseregjen. Csak ment, mendegélt, míg elérkezett egy játszótérhez. Gondolta, leül egy padra, pihenget kicsit, utána megy a Kürt utcába ételosztásra. Ahogy ott üldögélt, egyszercsak megjelent előtte egy tündéri szép leány, s köszönt neki:

– Szép jó napot Mária!

– Szép jó napot! Honnan tudod a nevem?

– Ilona vagyok, a jó tündér. Mivel mindent tudok rólad, mintha a testvéred lennék, úgy döntöttem, teljesítem három kívánságodat.

– Ne bolondozz velem, te Ilona! Tündérek csak a mesében vannak.

– Így igaz, csakhogy most éppen egy mesében vagyunk benne, tehát sorold el szépen a három kívánságaidat.

– Haha! Azt ismered, hogy Dévényi Tibor elmegy horgászni és kifogja az aranyhalat?

– Ismerem. Nagyon vicces. De más dolgom is van még, szeretném tudni, mire vágysz.

Mária úgy gondolta, semmi baj nem származhat abból, ha felsorolja a kívánságait.

– Azt szeretném, ha lenne egy szép házam, kicsi virágoskerttel, meg egy kis konyhakerttel. Ha lehet Budán, kertvárosi környezetben.

– Mekkora legyen az a ház?

Ezen elgondolkodott. Ha lenne saját otthona, azt neki kellene takarítania.

– Elég egy szoba, konyha, fürdőszoba, éléskamra, pince meg padlás.

– Rendben, megvan. Ezen a papíron rajta van a cím, itt a kulcscsomód. Ez a kapukulcs, ez a bejárati ajtó kulcsa, ez a padlás, ez pedig a pince kulcsa, ez pedig a garázsnyitó.

Második kívánság?

– Legyen a házban minden, amire szükségem lehet. Bútor, mosógép, hűtő, porszívó, egyéb takarító eszközök, vegyszerek, a konyha is legyen fölszerelve, legyenek ruhák, cipők a szekrényemben, legalább egy heti élelem a kamrában és a hűtőben.

– Ez is megvan. Mondd az utolsó kívánságod!

Mária gondolt egy merészet. Ha már játszunk, legyünk nagyravágyók.

– Legyen hatszáz millió forintom a bankban.

– Tessék, itt a bankkártyád. Nyújts a tenyered, beleírom a pin-kódot. Jegyezd meg a négy számot, mielőtt megmosod a kezed! Élj boldogul az új házadban!

Ezzel Ilona, aki tündérnek mondta magát, eltűnt.

Mária zsebre tette a kulcsokat, a pénztárcájába dugta a bankkártyát, majd hosszasan memorizálta a tenyerébe írott számokat. Aztán elindult a Kürt utcába ebédelni. Útja egy bankomat mellett vezetett. Mi lenne, ha kipróbálná? Bedugta a kártyát a megfelelő nyílásba, beütötte a kódot és lekért tízezer forintot. Majd hűdötten meredt a kiírásra: új egyenleg: 599.990.000 forint. Akkor háza is van? Eltette a pénzt és a kártyát. Előbb azért is megebédel. Úgy is tett. Találkozott ugyan néhány ismerőssel, de egyiküket sem tartotta barátjának, nem is beszélt senkivel a fura kalandjáról. Hanem rögtön ebéd után indult Budára, megkeresni a címet. De előszöris vásárolt tíz darab vonaljegyet, elvégre most megengedhette magának azt a luxust, hogy fizessen a szolgáltatásért. Többször eltévedt, mire megtalálta a kis utcácskát. Remegő kézzel nyitotta ki a kaput. Hökkenten állapította meg, hogy garázs is tartozik a házhoz. Persze, arra való a garázsnyitó. Szédült, mire a lakásajtót is kinyitotta. Frissen mázolt falak, új bútorok illata csapta meg az orrát. Az alig másfél négyzetméteres előszobából három ajtó nyílt. Az első egy külön wc, a második egy fürdőszoba, a harmadik a konyha-étkező-nappali funkciójú tágas helyiségbe vezetett.

Ez az ő háza! Gyorsan lekapta a cipőjét, mezítláb derítette fel a konyhát és a hálószobát. Utóbbi egyik falát hatalmas gardróbszekrény foglalta el. Ahogy kinyitotta, tátott szájjal bámulta a sok pólót, farmer-, szövet- és vászonnadrágokat, legalább tíz garnitúra fehérneműt, egy fióknyi zoknit és harisnyát. Vállfán lógott még egy kiskosztüm, egy estélyi ruha, egy télikabát, két átmeneti kabát. Nem próbált föl semmit, ránézésre minden holmi megfelelő méretű volt. A cipősszekrényben talált papucsot, mamuszt, félcipőt, szandált, csizmát. Úgy döntött, hogy előbb megfürdik. Kádban! Kiválasztott egy fehérnemű garnitúrát, egy pólót és egy hosszú farmernadrágot, fogta a papucsot és mindent bevitt a fürdőszobába. A konyhaszekrény alsó fiókjában konyharuhák, mosogatószivacsok, törlőruhák között talált egy tekercs szemeteszsákot. Letépett egyet, majd a fürdőkádnál kinyitotta a melegvízcsapot, bedugta a kádat. Talált habfürdőt és sampont is. Kipakolt a zsebeiből, levette a rongyait és a zsákba tette őket. Megfordult a fejében, hogy kimoshatná a levetett ruhákat, de úgy döntött, nem vesz fel többet ilyen vacak cuccokat. Sokáig pancsolt, majd élvezettel törölközött a frissen mosott hatalmas fürdőlepedőbe. Felöltözött, megszárította a haját. Majd alaposabban körülnézett a házában. A nappaliban nemcsak tévé, dvd- és cd-lejátszó volt, hanem számítógép, egy vadonatúj okostelefon, bárszekrény, könyvespolc a kedvenc könyveivel, meg egy világatlasz, csillagtérkép, több szótár is. „Ez az Ilona tényleg mindent tud rólam” – gondolta. Az egyik szekrényben iratokat talált. Az iratok tanulmányozását későbbre halasztotta. A bárszekrénynél elidőzött néhány percig. Bort igyon, likőrt, pálinkát, vermutot? Talán majd este. Erről eszébe jutott a hűtő. Az is tele volt: felvágottak, sajtok, tej, tojás, tejszín, üveges és dobozos sör sorakozott a polcain. A kamrát is megnézte: csúszós fémrudakon (hogy egér, patkány ne tudjon végigmenni rajtuk) kampókra akasztott füstölt sonkák, csülkök, kolbászok lógtak, többféle szalonna társaságában. A polcokon befőttek, lekvárok tömkelege, légmentesen zárható dobozokban szárazbab, lencse, felesborsó, liszt, cukor, só. A fagyasztóládában vagy tízféle hús, fél kilós csomagokban. „Soha többet nem akarok felébredni!” – sóhajtotta. Eszébe jutott a fürdőkád. Gyorsan leengedte a vizet, kisikálta a kádat, majd bekapcsolta a tévét és elterült a kanapén. Természetesen reklámműsor. Csatornát váltott, valami zenés filmet nézett egy darabig, de elunta.

Vagy három napig ki se mozdult a birodalmából. Csak a kertet járta végig többször. Az utcafronton rengeteg virág pompázott. Egyelőre csak a rózsát és a szegfűt ismerte föl. A ház mögött takaros konyhakert virult, paprika, paradicsom és eperágyásokkal, többségük már bontogatta bimbóit. De talált petrezselymet, sárgarépát és valamit, amiből vagy tök lesz, vagy dinnye, esetleg uborka. Aztán úgy döntött, elmegy a kerületi kormányablakhoz és bejelentkezik az új házába. Az iratszekrényből magához vette a tulajdonjogát igazoló papírokat. Alig fél órát kellett várakoznia az irodában, amikor megjelent a kijelzőn a sorszáma. Még mosolygott is az ügyintéző hölgyre, abban bízva, hogy gyorsan elintéződik az ügye. Átadta az előre kitöltött lakcímbejelentő lapot, az igazolványát és a lakcímkártyáját.

Az ügyintéző előbb csodálkozott, majd felháborodott hangon közölte, itt valami csalási kísérletet gyanít. A lakcímkártyáján csak tartózkodási hely szerepelt, az is egy hajléktalan szálló címe. Milyen jogon akar bejelentkezni erre a címre? Máriánk elővette a tulajdoni lapot, az adományozásról szóló szerződést és az átírási illeték befizetéséről kiállított dokumentumot. Az ügyintéző nem akart hinni neki. Közölte, hogy nem fogadja el a dokumentumokat és nem állítja ki a lakcímkártyát. Máriánk könyörgőre fogta: Minden irat szabályos, hatályos és valódi, semmi csalási szándéka nincs. A szóváltásra előkerült a biztonsági őr. Megfogta Mária karját, hogy kivezesse az irodából. Mária a sírással küzdve kérlelte: engedjék bejelentkezni az új lakcímére. Valaki szólhatott az iroda vezetőjének, mert ő is megjelent. Megvizsgálta az iratokat, majd rövid töprengés után kijelentette: Az adományozó az ország egyik leggazdagabb embere, ráadásul itt lakik a kerületben. Nincs joguk felülbírálni a tetteit. Ha adományozott egy ingatlant, akkor ez az ő dolga. Mária nagy megkönnyebbülésére végül megkapta a lakcímkártyát.

Az ügyintéző azonban továbbra is csalást gyanított a dologban. Tanácsot kért az egyik ismerősétől, aki rendőrnyomozó volt egy másik kerületben.

– Nem igazán tudok segíteni. – mondta a nyomozó. – Csak akkor indítható eljárás, ha valaki hivatalosan bejelentést tesz, vagy alapos gyanú okán a főnököm, vagy az ügyészség erre utasítást ad. Ráadásul másik kerület, tehát én mindenképpen illetéktelen vagyok az ügyben. Két dolgot tehetsz: bejelented a kerületi hatóságnál ezt a gyanús ügyet, vagy magánnyomozóhoz fordulsz, aki viszont megkéri az árát a munkájának.

– Pénzt nem akarok áldozni a dologra. És attól is tartok, hogy a főnökömnek lesz igaza, nem érdekünk, hogy beleavatkozzunk a nagyurak dolgaiba. Ezek szerint jó esély van arra, hogy az a koszos csöves megússza a dolgot.

– Még egy ötletem van. Az egyik volt évfolyamtársam, akivel tartjuk a kapcsolatot, abban a kerületben dolgozik. Arra megkérhetem, hogy szimatolja körbe diszkréten ezt a csöves banyát.

Máriánk sokat töprengett azon, hogy talán munkát kéne találnia, mert esetleg még valaki firtatni kezdené, hogy miből él. Azt nem mondhatja senkinek, hogy a jótündér töltötte fel a bankszámláját. És egyáltalán: most mesében élek, vagy a valóságban? Ha ez egy mese, akkor mit akadékoskodhatnak egyesek? Az az ötlete támadt, hogy egy Budapest közeli állatmenhelyre bejelentkezett önkéntesnek. Egyrészt elfoglaltság, másrészt kapcsolatokat építhet, ami akár munkához is hozzásegítheti. Az állatvédők örömmel fogadták és még nagyobb örömmel látták, hogy szorgalmasan takarítja a ketreceket, eteti az állatokat, mi több, szeretettel foglalkozik velük. Mária azt mondta, hogy örökölt némi pénzt, abból él, de ugye ez a pénz nem tart örökké, előbb-utóbb munkát kell találnia és akkor már nem sok ideje marad majd az önkéntességre, de ameddig bírja, szívesen jön segíteni munka mellett is.

A kerületi nyomozónak nem sok kedve volt teljesíteni a haver kérését, de egy délelőttön rászánta magát és felkereste a megadott címet. Hiába csöngetett, senki nem jött ki a házból. (Mária éppen az állatmenhelyen dolgozott.) A kerítést végig benőtték az orgonabokrok, a gyalogkaput és a kocsibejárót követő kerti utak egy kanyar után csatlakoztak az épülethez. Tehát a házból semmit sem látott, azt sem tudta megállapítani, van-e valaki a házban, vagy nincs. Próbaképpen becsöngetett a jobboldali szomszédhoz. Nagy sokára kicsoszogott a kapuhoz egy nagyon idős hölgy. Emberünk úgy gondolta, nem ijesztgeti a nénit rendőr mivoltával, ezért köszönés után egyszerűen csak azt kérdezte, mit tud a szomszédjáról.

– Nincs nekem szomszédom. Látja, saroktelken vagyok, a jobbra eső telken meg egy romos ház van, nem lakik ott senki, de nem is lakható az épület.

– Pedig nekem ezt a címet adták meg, hogy itt lakik Xy Mária. Ezek szerint nem találkozott vele?

– Tévesen adták meg az utca nevét szerintem.

– Biztos, hogy romos az a ház? A maga telkéről lehet látni?

– Vagy tíz évvel ezelőtt még lehetett látni a beomlott tetőt, de hát azóta nagyot nőttek a gyümölcsfák is, meg az orgonabokrok is, már a padlásról se látnám a házat, ha volna okom fölmászni oda.

– Akkor köszönöm szépen a tájékoztatást, majd utánanézek a valódi címnek.

Rendőrünk továbbította az információt, miszerint a megadott címen egy lakhatatlan rom van. Az önkormányzati ügyintéző úgy érezte, mégis tehet valamit, fölkereste a lakás- és épületgazdálkodási ügyosztály vezetőjét és tájékoztatta arról, hogy azon a címen egy romos épület van, és új tulajdonosa lett az ingatlannak. Az osztályvezető néhány hét múlva intézkedett: két szakértőt küldött ki az ingatlan felmérésére. A szakértők írásban értesítették a tulajdonost várható érkezésük időpontjáról, ezért Mária aznap nem ment dolgozni az állatmenhelyre. A szakértők majd egy órán keresztül vizsgálták a házat, de semmi hibát nem találtak. Annak rendje és módja szerint megírták és leadták a jelentésüket. Csakhogy addigra az önkormányzat lakás- és épületgazdálkodási osztályának ügyintézője már megírta és postára adta a levelet, melyben felszólították a tulajdonost, hogy a romos épületet záros határidőn belül bontsa le.

Mária, amikor elolvasta a levelet, nagyon megrémült. Szerencséjére az állatmenhelynek dolgozott önkéntesen egy jogász is, hiszen sok olyan konfliktus akadt a gyakorlatukban, amit csak jogi úton lehetett rendezni. Ez az jogász merő véletlenségből annak a többszörös milliárdosnak az egyik cégénél dolgozott főállásban, aki az iratok szerint Máriának ajándékozta az ingatlant. A jogász kikérte az önkormányzattól a szakértői vélemény másolatát, majd felszólította az illetékes ügyosztályt, hogy vonja vissza a bontásra vonatkozó határozatát. Ez meg is történt, a túlbuzgó ügyintézőket pedig alaposan legorombították.

Közben a marha nagy milliárdos tizenöt cégének mind a tizenöt könyvelője felfedezett valami negyvenmilliós hiányt. Természetesen hosszú évek alatt mindannyian többet loptak a cégüktől, mint koszos negyvenmillió. Nem értették ugyan, hogyan keletkezhetett a hiány, de a vizsgálatoktól tartva mind a tizenöten beszerezték a szükséges számlákat és nyomtalanul eltüntették a hiányt. Ettől kezdve Máriánk zavartalanul élhetett a mesében. Sikerült egy kézbesítői állást megnyernie, és az állatmenhelyről hazavitt egy jóképű tacskót és egy bohókás kandúrt. Mindkettő ivartalanításának és gyógykezelésének költségeit ő állta. Végül, mikor elérte a nyugdíjkorhatárt, sikerült annyi évet összeszednie, hogy résznyugdíjra jogosult legyen. Ugyan nem volt szüksége a pénzre, de mégis biztonságosabbnak érezte, hogy van némi jövedelme és jogosult az egészségügyi ellátásra.

Aki nem hiszi, ne járjon utánam!

Egy kínai népmese nyomán

Hol volt, hol nem volt, túl a sárga folyón, a sárkányok hegyén túl, élt egy császár, akiről úgy hírlett, Ő maga is békés, de szigorúan becsületes elveket vallott, és ezt az alattvalóitól is elvárta.

Egy nap úgy döntött, hogy országa gyermek lakóit is levizsgáztatja.

Összehívott minden kisfiút és kislányt, és így szólt:

– Kedves gyermekeim! Mindannyian kaptok tőlem egy virágmagot, amelyet el kell ültetnetek. A virágmagot, amilyennek kikel, május első vasárnapján adjátok oda édesanyátoknak, legyen az bármilyen. Édesanyátok pedig jelenjen meg a kapott virággal aznap a palotámban.

A gyermekek hazamentek, és vígan elültették a kapott magot, naponta locsolták, de mindhiába. A magok csak nem nőttek ki. Addig soha nem látott összefogás lett köztük, gyakran összejártak és beszélgettek a virágaikról, egy közös volt bennük, hogy egyikőjük virága se nőtt ki. Búsan lógó orral jártak össze, amikor egy pajtásuknak az az ötlete támadt: Vásároljunk mi virágokat, és adjuk azt anyukáinknak. Tudja is ő, hogy mit kaptunk, örülni fog neki.

Egy vörös hajú kerek arcú kislányka volt az egyetlen, akinek ez az ötlet nem tetszett. A gyerekek összeadták megtakarított kis pénzüket, és csudálatos szép virág költeményeket vásároltak, Mindenkinek jutott belőle. A kislánynak is akartak adni, de ő elfordította a fejét. Rosszallva nézte a virágokat, amelyek csodaszépek voltak. de a kicsi lány tudta, hogy ez nem az a virág, amit a király adott. Látva a gyermekek boldog arcát, ő hazament és egész hétvégén sírdogált. Vasárnap reggel szégyenkezve lehajtott fejjel ment le édesanyjához és adta át neki az üresnek tűnő virágcserepet, amiben aznap is frissen locsolta meg a földet, bár lenne csodavirág és nőne ki egy nap alatt. De a beletett mag csak nem akart kinőni. Az anyuka összehúzta a szemöldökét és mikronnyira zsugorodva indult el a császár palotájába.

Mikor meglátta a sok gyermek édesanyját kezükben a csudálatos virágokkal még inkább elszégyellte magát, és még inkább próbált kis cserepével elbújni. A császár végigsétált, megcsodálta a sok szebbnél szebb virágot, de arcán nem látszottak érzelmek. Amikor odaért az édesanyjához, aki szorongatta kezében a virág nélküli földdel teli cserepet, a császár karon fogta őt és kivezette Leültette maga mellé a trónusára és így szólt:

– Anya, hozasd el gyermeked, szeretném meghallgatni, miért nem nőtt ki a virága.

Az anyuka sírva könyörgött a császárnak: Felség, kegyelmezz árva fejünknek, tett bármit is a gyermekem, bocsátsd meg a gyalázatot, és engedd, hogy a büntetését én lakoljam.

Tanúsítom, hogy Lili minden nap locsolgatta a magot, amit kaptunk tőled, a zsebpénze egészét különböző tápoldatokra költötte, de a virág nem nőtt ki. Az anyuka térdre hullott a császár lába elé hajtotta a fejét úgy kérlelte, de a császár hajthatatlan volt. Ekkor két markos fickó belökte a megszeppent kislányt. aki csak ott állott remegve, lehajtott fejjel. Vörös hajzuhataga sátorszerűen terült rá, szeméből patakzottak a könnyek.

A császár érzelmek nélküli hangon kérdezte:

– Mondd, leány, mit tettél a maggal, amit adtam neked?

A kislány remegő hangon szólt:

– Uram, felséges császár, a magot elültettem a legjobb minőségű földbe, amit csak országodban vásárolni lehetett, naponta öntöztem, vásároltam hozzá tápoldatokat, vitaminokat, alkalmaztam nem egy házi bölcsességet, de a virág nem nőtt ki.

A kislány csak nézte a földet, nem mert a szemébe nézni a császárnak.

– Mondd, leányka, – kérdezte tovább a császár – a többi gyermek virága hogy nőtt ki? Láttalak benneteket, valahányszor a téren összegyülekeztetek. Neked tudnod kell, hogy ők mit tettek.

A lány most felszegte a fejét, és így szólt:

– Császárom, nem tisztem, hogy a többiek cselekedeteit firtassam, nekem az volt a dolgom, hogy az általad kapott magból virágot neveljek, nem az, hogy őket figyeljem. Sikertelenségem nem függ össze az ő tetteikkel.

A császár elmosolyodott végre, és így szólt:

– Anya. Te kaptad a legnagyobb ajándékot, amit ember adhat az édesanyjának. A lányod a becsület virágát adta neked és lojalitás erényét a világnak. A magok nem nőhettek ki, mert mindet leforráztam. A többiek virágja nem az, amit én adtam. A lojalitás pedig, hogy e csodálatos gyermek tudja, a csalás bűn, de sokkal nagyobb árulás, ha eláruljuk barátainkat. ezért ő megtörhetetlenül védte őket, mindezt úgy, hogy egy szóval se hazudott. Nem árulta el őket, más mesével se próbálkozott menteni barátait. Válaszában mindenkori bölcsességgel felhívta a figyelmem, hogy a fontos az, hogy te, Anya itt vagy, és te, leány!

És most lássuk a magot!

A király pusztakézzel nyúlt bele a cserépbe és vette ki belőle a magot és mutatta meg mindenkinek.

Mit tanulhatunk ebből a történetből?

Nem az a szép, ami annak látszik, és ha már elbuksz, becsülettel bukj el.

       Édesanyám mosolyogva néz le rám az égből. Aranyszívű, kedves, jó asszony volt, tehát biztos, hogy a mennyországba került. Egyesek szerint nincs is mennyország, nem tudom, én még nem jártam ott, pedig életem során tizenkilenc országban forgolódtam, ami egy híján huszonegy, hiszen szülőhazám is egy létező ország. Szerintem, kell, hogy legyen az a túlvilági éden, ha nem is épp az égben, de valahol, és ha már valahol, miért ne az égben. Kell, hogy legyen, különben hová kerültek, és majdan kerülnek a jó, aranyszívű emberek?

       Szóval van, és kész! Ne tessék, kérem, vitatkozni velem. Anyukám onnan néz most mosolyogva rám. Tetszik Neki, hogy ma reggel is megetettem a cinegéket. Cine Cecil urat, és nejét, Cinené Cinike Cecíliát. Így hívják őket. Hogy honnan tudom? Nos, ez rendkívül egyszerű, én adtam nekik ezeket a neveket. Minden reggel jönnek reggelizni. A férj röppent előbb a kertünkben lévő hatalmas diófára, körül kémlelt, aztán azt mondta, cííín. Mellé szállt a párja, Cinike, és így szólt, cin-cin-cin. Ezután landoltak a madáretetőben. Cine Cecil úr egy fél tenyér nagyságú szalonna bőrkével csőrében indult haza, alig bírta vinni. Cecília jókora kenyérdarabot cipelt magával. Ennyi kaja biztosan elég lesz Nekik mára.

       Sajnos másik kedvenceim, a fecskék, elhagyták két éve a környéket, agresszív szarkák költöztek helyükre. Utálom őket, mindig hangoskodnak, cserregnek. Szegény fecsik! Jól emlékszem, annak idején, gyerekkoromban volt két fecske pár udvarunkban, le is vadászták a szúnyogokat minden nyáron, légy is csak kevés menekült meg előlük. Az egyik pár hátul a fészer eresze alatt, a másik házunk elején, a gang feletti eresz alatt fészkelt. Apám minden ősszel, amikor elköltöztek telelni délre, le akarta verni fészküket, mert nem a fészekbe ürítettek, hanem a fészekből ki, le a gangra. Anyu nem hagyta, hogy elpusztítsa a fecskék házikóját, akarom mondani, fészküket. Ide figyelj, Bandi, mondta, a gangot én takarítom, nem te. Egyébként is, mit szólnál, ha este, amikor haza jössz a munkából, nem lenne meg szép házunk? Hová mennénk akkor a három gyerekkel? Ez hatott. Apu duzzogva, káromkodva, de fészekpusztítás nélkül odébb állt. Ment a műhelyébe fúrni-faragni.

       Édesapám szigorú, de igazságos ember volt. Örökmozgó. Szabadideje nagy részét az egyre jobban berendezett „gyárában” töltötte anyám nagy-nagy bánatára. Így aztán, hogy ne legyen egyedül, szeretetéből bőven jutott nekünk, gyerekeknek. Néha előfordult, hogy kicsit szűken jutott pénz élelemre, olyankor Ő arra hivatkozva, hogy már jóllakott főzés közben, a kóstolgatás során, mindent nekünk adott. Csak a maradékot ette, amit mi meghagytunk, mert már több nem fért belénk. Amint nagyobb lettem, ezt észrevettem, és kevesebbet ettem, mint szerettem volna, hadd maradjon bőven Neki is. Idővel két öcsém is átvette eme szokásomat. És akkor meglepő dolog történt. Panaszkodott apámnak, mondván, valami nem stimmel ezekkel a gyerekekkel, nincs rendben az étvágyuk. Orvoshoz akart vinni minket.

       Ám apu leintette, ugyan-ugyan, ne féltsd te őket. A környék összes gyümölcsfája veszélyben van tőlük. Még a mezőgazdasági szövetkezetbe is rendszeresen kijárnak. Valóban így volt. Ám nem csak mi, valamennyi gyermek, háromtól tizennyolc évesig, csapatokba verődve dézsmáltuk a fákat. Megfigyelő láncot szerveztünk, mikorra iszik Szepi bácsi, a vén csősz annyit, amitől végre elalszik. Akkor aztán szabad a gazda. Hatalmas volt az a gyönyörű gyümölcsös ott Bonyhád szélén, legalább két hektár. Talán több is. Május közepén kezdődött a korai cseresznyével, eperrel, azok értek legkorábban, utána következtek a többiek. Ropogós cseresznye, meggy, körtefélék, barackból úgy öt fajta, ringló, szilva, alma, sorra lettek egyre zamatosabbak, terülj-terülj kertecském, egészen karácsonyig. Mert a kökény, meg a birsalma akkor volt a legfinomabb, ha már néhányszor megcsípte a fagy.

         Persze mindannyiunk apjának, nagyapjának volt saját kisebb, nagyobb kertje, csakhogy a TSZ fáiról csent gyümölcs sokkal finomabbnak tűnt, meg aztán, a kaland sem kutya, úgy-e.

Sohasem buktunk le. Jómagam, és a két öcsém mindig úgy helyezkedtünk, hogy elsőként oldhassunk kereket, ha netán valami zűr lenne. De szerencsére sose történt kalamajka.

       De nem csupán rosszcsont voltam, tudtam én jó kisfiú is lenni, ha akartam. Anyu mindig büszkén tért haza a szülői értekezletről, mert, úgy egyébként jól tanultam. Dicsért engem az osztályfőnököm mindig. És édesanyám cserébe jutalmazott, mégpedig bőkezűen. A pénz nem különösebben érdekelt, kaptam nagyszüleimtől éppen eleget. Az igazi jutalom számomra mindig az volt, hogy én mondhattam meg, mi legyen a következő vasárnapra az ebéd. Főleg az tetszett nekem nagyon, hogy a süteményt is én választhattam. Mind a mai napig szörnyen bolondulok a rétesért, aminek a tésztáját sebészi gondossággal készítette anyu, és én mindig újabb és újabb töltelék mixet eszeltem ki.

       Az én drága édesanyám hetvennyolc évet és tíz napot élt. Nem vagyok sírós fajta, felnőtt koromban, az elmúlt fél évszázadban mindössze kétszer szipogtam kicsit, de az Ő végleges távozása körünkből oly fájdalmasan ért, hogy hosszan, hangosan sírtam, mint valami nagyon kicsi gyermek.

Hogy miről is jutott eszembe ez a téma?

Valahol olvastam, hogy július első hétvégéjén, Ásotthalomtól (a Bűbáj földjétől), ahol a Rózsa Sándor Élményház mellett Hajdújárásig, a határokon átívelő szerb-magyar barátságot erősítő vidám rendezvényeket tartanak, a környék nagyra becsült fiának születésnapja alkalmából.

Nevezetesen Rózsa Sándor Fesztivált, annak tiszteletére, hogy 1813. július 10-től 1872. november 22.-ig itt élt, és alkotott Rózsa Sándor.

Hát nabazdmeg!

Voltak még híres betyárvezérek, mint az Alföldön, Angyal (Ónody) Bandi, a Dunántúlon Sobri Jóska, és helyettese Milfajt Ferkó, a Mátra és a Bükk rengetegében betyárkodó Vidróczki Márton és az utolsó betyárok egyike, Savanyó Jóska. De ők már csak utánérzések voltak, és gondolom az a 88 betyár is, akiknek nevük sem maradt fent, de egyformán végződött a karrierjük, úgy, mint kötél által. Nekik nem volt annyira jó a piárjuk, mint fent említett Rózsa Sándornak, akit amúgy a keresztségben még, Ruzsának hívtak, aminek ugye semmi értelme nem lett volna, gondolom ezért is virágzott ki a neve.

Tehát 1813 – egy júliusi napon – megszületett a kis rózsabimbó. Nem volt nagy felhajtás miatta, mert a legenda szerint aznap éget le a házuk. Így akadt más ünnepelni való is.

Tragikusan hamar 12 éves korában elvesztette édesapját, akit vagy felakasztottak lólopásért, vagy „B” verzió, Bácskán munka közben (rablás) önvédelemből agyonütött a felháborodott tulaj. Mostanra már csak a végeredmény a biztos. Így Sanya „férfi minta” nélkül volt kénytelen felcseperedni. Manapság, ha ilyen történt volna, akkor a tárgyalásain beszámítják a sivár gyermekkorát, és így csak egyszer ítélték volna halálra.

De hagyjuk a nosztalgiát!

Felcseperedvén majdnem rendes ember lett. Az amúgy analfabéta gyermek addigra már három nyelven beszélt. (Az nem lehet mondani, hogy írt, és olvasott.) Történt ugyanis, hogy Erzsi néni (Kántor Erzsébet) a kedves mama, beadta a gyermeket OKJ-és kovácsipari tanulónak. A mester egy hirtelen kezű ember volt, de Sándor még hirtelenebb, és így megtörtént az a csúfság, hogy egy vascsővel megigazgatta a tanító bácsi auráját. Tanár nélkül maradt. Saját kezébe kellett venni a sorsát. Indított egy magán vállalkozást, és abban dolgozott. Naponta eljárt lopni, fosztogatni, nagy néha gyilkolni. 23-éves korában sajnálatos módon be kellett zárnia a vállalkozását, mert új lakcíme lett. Lakcímkártyáját a szegedi Csillag börtön címére állították ki. Innen megszökött, és folytatta a szakmáját. Hatvan kitudódott bűncselekménye volt. Tanyákat rabolt ki, teheneket, lovakat hajtott el, és az odáig 30 embert gyilkolt meg kegyetlen brutalitással.

Illik a betyárok történetéhez romantikus szálakat is kötni. Álljon itt egy kis színes, az életéből. Sajnálatos módon kevés ilyet találni, mert egy pillanat megállása sem volt két rablás között. Így inkább a szakmai karrierjét építgette, minthogy szoknyák után futkosson.

Annyit azért érdemes megemlíteni, hogy néha napján a kocsmárosnéktól csókot lopott jó pénzért. Volt aztán még egy Gyémánt Fanni nevű hölgy ismerőse, aki aztán úgy beépült a rablóbandájába, hogy Sándornak annyi szarva nőt, mint egy kosár csigának. Fanni megúszta annyival, hogy elzavarták a bandától. Aztán volt neki az Eszter, akitől két fia született. Boldogan éldegéltek míg nem egyszer csak Eszter férje orvul hazatért valami háborúból, és nehezményezte, hogy mikor elment négy gyermeke volt, most meg hat. Szóval ez is egy igazi kudarctörténet volt Sándorunknak. A filmből ismert Veszelka Juliska a „hí be csúf,” csak egy fake news volt.

De térjünk vissza Rózsa Sándor a piárjának alakulására. Az egyszerű (M1-en szocializálódott) nép legendákat font köréje. Például, hogy csak a gazdagokat fosztotta ki. A szegényeket békén hagyta. Ez természetesen így is volt. Mit lopott volna a csóróktól? Semmit.

Nézzük a személyéhez kapcsolódó leírásokat. Bár csak 165 cm volt, a tanyavilágban, mint magas daliás férfi szerepelt, komor szürke tekintettel. Gondolom ez csak szürkületkor látszódott tisztán. Egyesek azt is tudni vélték, hogy mikor a mi Sándorunk, fülét a földhöz tapasztotta, mint Csingacsguk a Nagy Kígyó, meg tudta mondani, hogy szekér közeledik balról. A pancser a lovak színét nem hallotta. És pont az ilyen figyelmetlenség okozta elfogását. A vidéki legenda szerint, megbotlott a lova, és így került Kufstein várába. Szörnyű, hogy egy botor ló miatt ért véget egy karrier. De ez már a szabadságharc leverése után történt.

Apropó szabadságharc. 1848. október 13.-án a Honvédelmi Bizottmány amnesztiában részesítette. Szabadcsapatot szervezett a hasonszőrű többi gazemberből, és éljen a szabadság, meg talpra magyar! De ez is valahogy félrement. Asbóth Lajos ezredes az Ezeres nevű falu lefegyverzésére vezényelte ki ezt az arany csapatot. Valamit nagyon félreérthettek, mert kiirtották az egész falut.

Innentől megint bejelentett állás nélkül maradt főhősünk.

Visszatérve a lovas balesetére, aminek következtében népdalok szerint (cseppet barokkos túlzással) elfogták a bitangot, hát nem egészen így volt.

Egy igaz barátjának anyagi jellegű problémái voltak, és a kitűzött vérdíjból gondolta megoldani a likviditását. A korrekt eljárása következtében valóban rendeződött az anyagi helyzete. Így aztán hősünket 15 évre bekvártélyozták Kufstein várába. Állítólag az egyik legjobb cellát kapta a bástya manzárdjában, ahonnan kilátása nyílt az Inn völgyére. Az élelmes fegyőrök hétvégenként, jó pénzért a cellájához engedték kíváncsiskodókat. Ekkor készült az az ikonikus fotó is róla, ahogy heverészik bő gatyában a szalmán. Az újságíró kis színes cikket akart a hétvégi számba, ezért felkereste a betyárt. Látta, hogy nagyon csöves a Sándor öltözete a fotóhoz, ezért az egyik cellából egy csinosabb gyilkostól elkérte a jól szabott nadrágját, és ezt adták rá mikor fényképezték. Körülbelül ennyi izgalom volt az életében a raboskodása idején. Aztán egyszer csak valami főhercegi születésnap alkalmából amnesztiát kapott. Gondolta most már végre megkomolyodik, elvesz valami nőt és boldogan élnek stb.

De a sors ellene volt. A nőt el kell tartani, öltöztetni, etetni, itatni, szórakozni vinni, így aztán megint előkerült a ládafiából a fokos, a pisztoly, és senki nem csodálkozott, mikor visszatapsolták a börtönőrök. Szamosújvári börtönben halt meg tbc-ben. Pedig jobbat érdemelt volna.

Kötelet!

láncra vert hát

megannyi

gazdára nem talált

kóbor érzésed 

undok uzsorása

ki magadból ad neked 

enni adni

és ökölbe szorított 

tekintetekkel őriztet

lettél így pizsamában

papucsban csoszogva 

önmagad emlékmása

s a fenevad fogai között roszogva

a hatás ellenhatása:

tükrödön kopogtató

egyre csak fojtogató 

riadt tekinteted 

kiapadt kiáltása

este fél tíz volt, vagy pár perccel múlt talán,

mikor megtudtam, mi van a Hold túloldalán,

feküdtem harminchat fokos hideg lázban,

ócska lőre íze fetrengett számban,

nem lehettem részeg, tisztának tűnt minden,

az ablak nyitva, a függöny alig libbent,

egy felhő fölöttünk kicsavarta átizzadt ingét,

verítéke végigverte a fák göbös gerincét,

nyirkos illatukkal megtelt a szoba,

éreztem fél a ház, koccant cserépfogsora.

hirtelen lepedővásznat feszített ágyam,

ültem a szélén kishajós pizsamámban,

s repültünk egyre feljebb, alattam a város,

lassan hozzáértem az ég sötét hajához,

majd tovább, míg kékké gömbölyült a föld,

szép volt, mégis furcsa félelem gyötört,

mert fogyott a Hold, a görbe kilincsen

papírcetli lógott, ma nincs itthon az Isten,

és nem lesz holnap, sem holnapután,

láttam, épp temették a Hold túloldalán.

Nincsen odúm, se tanyám,

se kéglim, se kalyibám,

nyári zápor füröszt meg,

lakcímem közterület.

Hullámkarton ágyamon

tiszta lakról álmodom,

család, szomszéd rokonok

érdeklődnek: hogy vagyok.

Fázom. Arra ébredek,

nem postás hoz levelet.

Elborít a lehulló lomb,

már én is holt avar vagyok.

Egy barátom maradt csak.

Tablettás bor flakonban.

Ő a dzsinn a palackban, 

ha megiszom, velem van.

Leszarom, hogy nincs családom,

nem volt s talán nem lehet:

csöves vagyok – hajléktalan

utálnak az istenek.

Fogazatom tökéletes:

mely a hiányt illeti,

kívül sárga, belül porlad

a fogászt sem ismeri.

Hajam helyén bőr növekszik

mely leér a seggemig,

fejem búbja folyton viszket,

vakargatom  reggelig.

Nem terem meg lapulevél,

a városi betonon,

muszáj lett a Wc-papír,

(az orromat befogom)

Ujjaimat sem használom

már Wc-papír gyanánt,

nem menő a szar-grafiti

az ingyenkonyhák falán.

Néhanapján megmosakszom:

a vízzel gyöngéd vagyok:

nehogy elkopjon a bőröm

pofámról s úgy hagyom.

A sarokban áll a zoknim:

oda menni sem merek,

ha megteszem, agyam, gyomrom

hanyatt-homlok hempereg.

Nagy vidámság ez az élet,

gyere – próbáld ki velem,

csótányt csapunk, turhát köpünk.

esténként meg – rád verem…

Sötét és hideg
Felettem az ég,
A tegnapi pocsolya
Mára már jég.
Hold-Anyó mosolya
Ráfagyott ezüst arcára,
Hideg tekintettel
Küldi el a világra.
Érzem már bőrömön
A talajmenti fagyot,
De amíg nem fagyok meg,
Addig még itt vagyok.