Év alkotása – 2021
Képek
Prózák
Beszélgetünk, elmélyedve sztorizgatunk. A kórteremben haldokló betegek fekszenek, akiknek csendre és nyugalomra lenne szükségük. De nem úgy volt ám az! Két hölgyemény izgatottan sztorizgatott, amibe bevonta sorra a betegeket, és kérdezgette őket, kik voltak a nagybetűs életükben. Zsuzsika mondja, ő ápolónő volt. Pipi néni tanítónő volt, és hozzátette, hogy igen szerette a munkáját, és még most is bejár időnként a tanintézménybe látogatóba. Nagy élmény volt neki, hogy egész életét úgy tölthette el, hogy azt csinálhatta, amit szeret. Kató néni felnevetett, és mondja, na, nálam ez nem így volt. Dolgoztam a Ganzba’, semmi kedvem nem volt hozzá, de apám rákényszerített. A 95 éves Juliska – kikérte magának: ne nénizzük – felnevetett, és visszakérdezett: hol dolgoztál Katókám, a gazba??? Nem, Juliska: a Ganzba’. Jól van, már félrehallok, a füleim még nem melegedtek be. Nevetünk, nevetünk, nem bírunk magunkkal. Pipi néni igen jó kedvében volt, és Juliskával vicceket kezdett el mesélni. Megelégelte Viktória, és nagy bölcsen megszólalt: ki gondolná, hogy a nevetés lényegében szabadságharc? Viktória feldobta a labdát ezzel a kérdéssel, és jöttek az idézetek tovább. Hát azt tudjátok-e, hogy minden nevetés győzelem? Honnan tudtuk volna, mi csak nevetünk, de miért győznénk? Azért, mert „az élet nevet, a halál soha, tehát ifjúság, erő, ígéret és jövő van a nevetésben”.
Telt az idő, jött az ebéd, egy kevéske kis korpalevest kaptunk, meg nokedlit pörkölttel. Nem volt nagy adag, de enni muszáj, mondta a nővérke. Tessenek csak enni, mindenkinek jó étvágyat! Köszönjük, mondtuk kórusban. De hát a szánk ebéd közben sem állt be. Főleg Juliska bírta szóval tartani a társaságot, hiába a kora, de ő bírta legjobban szusszal. Azt mondta, az univerzumban mi csak emberi porszemek vagyunk, és magunk alkotjuk börtönünket. Miért kéne börtönben élni, mikor a nevetés felszabadíthat? Igazad van, Juliska, helyeselnek a többiek. Megvolt az ebéd, és Zsuzsika is néhány szót mondott és nevetgélt velünk. Igen nagy kínjai voltak, egész éjjel nyögdécselt, igyekezett csendes lenni, de hát a néma sötétségben a hangok sosem némák. Ebéd után illene kicsit sziesztázni, de a vénkisasszonyoknak nem ment, mert a 95 éves Juliska már nagyon érezte, hogy hamarosan hazamehet, és addig is el kell ütnie valamivel az időt. Egyszer csak Viktória a nagy nevetése közepette odafordul Zsuzsika ágya felé és felkiált: heh, nézzétek már, arcára fagyott a mosoly! Jaj, Istenem, a nevetésének már nincs többé hangja, se szava. Elnémult ajka, és ő valami nagyobbá, valami magasztosabbá vált, eltávozott egy érzékeny lélek, s arcán a halál gyöngéd mosollyá szellemült. Gizi közben csengetett, hogy jelezze, baj van, jöjjenek, szegényt vigyék ki, már elszenderült. Hosszú ideig semmi nem történt, nem jött senki. Mi nem is zavartattuk nagyon magunkat tovább. Szerény önbizalommal megszólal Juliska, hogy a nevetés „csuda-gyilok”. Sziporkázunk ott nagyban, amikor körülbelül eltelt két óra, és bejöttek megkérdezni, miért nevetünk halkabban, talán nem jól vagyunk? Mondtuk, mi igenis jól vagyunk, de a Zsuzsinak ráfagyott a mosoly az orcájára. Az ápolónő kirohan ordítva: doktor úr, doktor úr, tessék jönni, az aprósejtes elhunyt.
Pár perc múlva bejött a főorvos, és mélyen a szemébe nézett Zsuzsinak, aki már órák óta az igazak álmát alussza. Hidegen megállapította: meghalt.
Főorvos úr, szólt közbe Juliska, drága főorvos úr, mondja már meg nekem, hány éve tetszik orvosolni? Már lassan 25 éve is elmúlt, válaszolta. Kedves főorvos úr, Önre mosolygott már a halál? De drága Juliska néni, hogy kérdezhet ilyet tőlem? Hát csak azért kérdeztem meg magától, mert most Önre mosolygott! Áll gondolkodva, sorvasztó gondolatok kavaroghattak a fejében, látszott rajta, hogy efféle ismeretei nincsenek. Juliska nem hagyta sokáig mélázni a doktort, és megkérdezte tőle, hogy a nevetés egészséges-e? Nem tudom, Juliska néni, nem tudom. Ha a Zsuzsikára nézek, akkor nem, ha magára, akkor igen.
Főorvos úr, ahol a könny és a nevetés élete végleg megszakad, ott dermesztő tél, ijesztő csend honol. Zsuzsika az ijesztő csendbe költözött. De ahol a könny és a nevetés egymást értő szeretetben élnek, ott a jótékony meleget árasztó nap világít. Ahol hangos kacaj, nevetés van, ott Isten örök tüze lángol és ragyog!
Megállt az órám időutazás vajon nem látok semmit hej dottore dottore felújítás renoválás tudja nova szupernova újházy művész úr éppen levest kanalaz a fészek művészklubban nem népköztársaság útja nem fiatal művészek dob utca dob ha már itt vagyok beugrom a kürtbe zuhany ebéd tiszteletpéldány talán egy nyári éjszaka gorkij egyetem harkov nemzetközi kapcsolatok moszkvai állami egyeteme nos ide nem én jártam alter egóm alus dozentinnen a medvetépő kisiparos jómagam a lantódi andrás tudományegyetem bölcsészettudományi karán végeztem ahogy a dékán mondta gigantikus méretű óvoda lettünk továbbá belémjártak a második és a harmadik ukrán front is és itt kezdődtek a problémák soha életemben nem láttam még vulvát nem úgy mint szentkuthy püff neki most mi lesz a kamukéró hírnevemmel szomorú szívem a nagy don giovanni ja bocs az nem én vagyok tehát megszöktem a mese vége könyvtár bohémiában memoárok édes sebben a lényeg a minőség nem a mennyiség ezért volt csak kétezerötszázhatvannégy csajom…
Ahogy telnek az évek és az ember öregszik, egyre több emlék mardossa az agytekervényét. Ezek az emlékek aztán mindenfélék lehetnek. Lehet, hogy olyan is van közöttük, amire a mai eszünkkel nem vagyunk büszkék, sőt, szeretnénk elfelejteni, de amikor a gondolat ott mélyen a lelkünkben kapirgálni kezd, bizony, ha akarjuk, ha nem, azok szépen előbukkannak. Sorakoznak elménkben a szép emlékek, amikor például jót cselekedtünk. Ilyenkor aztán a büszkeségtől dagadni kezd keblünk. De bizony előtörnek a fájó emlékek is, azok, amikor megbántottak vagy éppen bele gázoltak a becsületünkbe.
Nekem ebben a pillanatban gyermekkorom egyik nem éppen vidám emléke jutott eszembe. Gondolatban felidézem azt a bizonyos napot, és be kell vallanom, hogy ma is rossz érzés kerít hatalmába. Valószínű, hogy akkor régen nagyon mélyen érinthetett a dolog, mert ha visszagondolok, most is sajogni kezd a szívem.
Nyári szünet volt, a barátnőmmel megbeszéltük, hogy késő délután átmegyek hozzájuk. Amikor megérkeztem, a család éppen vacsorázott. Négyen ülték körül a konyhaasztalt. Észrevettem, hogy a nagymama, aki velük lakott, nem ült az asztalnál. Később megtudtam, hogy ő mindig a szobájában szokott enni egyedül. Ezen én nagyon elcsodálkoztam, hiszen mi otthon nyolcan ültük körül a konyhaasztalt, emlékszem, alig fértünk el. A nagyszülők is velünk éltek, és a szüleimnek eszébe sem jutott volna, hogy az „öregek” külön egyenek.
Visszatérve a késő délutáni látogatásra, amikor nyugtáztam, hogy éppen vacsoraidőben érkeztem, elnézést kértem, és hát rendesen zavarba is jöttem. Gondoltam, nem akarom itt tovább tátani a számat, ezért azt mondtam, hogy majd később visszajövök. A barátnőm azonban kérte, hogy ne menjek, el, mert már nemsokára befejezi a vacsorát. Én továbbra is szerényen várakoztam, és az ajtófélfát támasztottam. Az azonban rosszul esett, hogy egy lélek sem mondta azt, hogy üljek már le valahová, ne ácsorogjak ott. Arra, hogy netán megkérdezték volna, hogy kérnék-e egy falatot, már gondolni sem mertem.
Emlékszem, ott álltam a konyhaajtót támasztva, és zavaromban mindenfelé nézegettem. Mindenáron el akartam kerülni, hogy tekintetem a jóízűen falatozó emberekre irányuljon. Sajnos hiába próbálkoztam, ez nem igazán sikerült, mert pillantásom minduntalan az asztalon lévő ételre szegeződött. Mi akkor még nem vacsoráztunk, mert édesanyám mindig munka után esett neki a főzésnek. Mikor mit főzött, de minden nap meleg ételt ettünk. Nagyon jól emlékszem, hogy akkor, azon az estén ők szalámis kenyeret vacsoráztak. A gusztusos szendvics láttán nagyot nyeltem. Valószínű, hogy ezt észrevette a barátnőm anyukája, mert lenézően így szólt: „Adjál már neki egy falatot! Nem látod, hogy mindjárt elcseppen a nyála?”
Hát mit mondjak, az a mondat mint egy mérgezett nyíl, a szívembe talált, pontosan oda, bele a közepébe. Olyan megalázó volt, úgy éreztem, mintha azt gondolná, azért, mert mi négyen vagyunk testvérek, nem jut elég enni való az asztalunkra. Szegények voltunk ugyan, de mindig volt mit enni, sosem éheztünk. Ha nem is volt túl gazdag a ruhatárunk, tiszta ruhánk mindig volt.
Amikor a szégyentől aztán magamhoz tértem, természetesen azt mondtam, hogy én már vacsoráztam, hiszen semmi pénzért nem fogadtam volna el egyetlen falatot sem. Végül is erőt vettem magamon, és illedelmesen elköszöntem.
Hazafelé menet elgondolkodtam a történteken. Boldog és büszke voltam, hogy én egy olyan szerető családban nevelkedhettem, mint az enyém. Nálunk ez nem történhetett volna meg, hiszen bármilyen szűkösen voltunk is, a vendég mindig hellyel és étellel volt kínálva. Édesapám a lelkét is odaadta volna bárkinek.
Arra is jól emlékszem, amikor édesanyám mákoskalácsot sütött, úgy körülbelül nyolc rudat, és mire észrevette, mi négyen suttyomban kihordtuk az utcára. Természetesen megettük az összest a barátainkkal.
No, de ez már egy másik történet.
Felébredtem egy nagyon mély álomból – én, aki valaha hétalvónak voltam titulálva. Hol van az már barátom, hol van az!
Azóta gyötörtek már hónapokon át álmatlan kórságok is, amikor szerelemtől vergődve fetrengtem hosszú órákon át, majd altatókkal ütöttem agyon az éjszakákat, hogy elfelejtsem vagy ne is jöjjenek hozzám a pergő, színes képek.
Később sokat meditáltam, és egy-két pohár édes vörösbor elég volt vacsora után – mert akkoriban már újra ettem is –, hogy átszenderegjem azt a pár sötét órát.
Egy ideje megint tudok aludni, csak úgy, mert érzem hiányát ismét a pihenésnek. No jó, sokat tettem is érte! Gyakran gyalog mentem a Kerepesi úttól a Blaha Lujza tér felé, végig a Körúton, majd a Margit hídtól az Árpád hídig a szigeten át hazáig, a pesti oldalra vissza. Micsoda esték voltak, édes Istenem! Ropogott a hó a bakancsom alatt, én pedig csak gyalogoltam a szikrázó pelyhek között, mintha tudtam volna, hová is pontosan… Persze, mindig megfontoltan cél volt az otthonom, de közben olyan elszántan raktam egyik lábamat a másik elé, mint aki fejébe vette, kisétál ebből az átkozott világból örökre. Végül sikerült, valóban megteremtettem magam körül egy másik létet. Új munka, más helyen, érdekes emberek, másik szerető, és megint tudok aludni – legfeljebb a kutyával bolyongok előtte kicsit a szeles Duna-parton. Olyankor átnézek még Budára egy-egy pillanatra, ahol talán még őrzi valaki a korábbi vágyaimat – ha nem is a szívében, de legalább az ajtaja előtt, hogy mielőtt otthonába térne, belé törölje a nagyvárosi élet mocskait.
Szóval, felébredtem mély álmomból a múlt héten is egyszer, és tegnap is.
Az első alkalommal nagyon felzaklatott. Mire kinyitottam a szemem, nem láttam a kedves arcot, de éreztem még bőre illatát, és megérintettem a számat mutatóujjammal, ahová gyöngéd csókot lehelt, majd elillant nyomtalanul, csak egy mellkasomból feltörő sóhajt hagyva maga után.
Másodszorra arra eszméltem, hogy karjában tartott, és fülembe súgta: féltem tőled. Hiába néztem körül ágyamon felülve, ő már megint nem volt ott, csak az ölelése melegítette lelkemet tovább a hűvös szobában.
Ma megint lementem az ebbel a folyóra új esélyért, friss álmokat meríteni. Ültünk a vízparton, hallgatva a hullámok csobogását. Néztem a sötét égbolton fénylő csillagokat, és kergettem az ábrándjaimat alattuk.
– álmomban két macska voltam és kergetőztünk egymással, így vagyunk mi hárman –
Lassan telt be a lélekpohara. Térben és időben is lassan. Cseppről cseppre. Néha kortyok. Ilyen például az a pillanat, amikor még a módszerváltás utáni első októberi iskolai ünnepségek valamelyikén olvassa az utolsó Nagy Imre-rádióbeszédet a kijelölt jó kis mókus. Öt mondatot tényleg nem lehetett volna megtanulni kívülről?
Vagy amikor a tízes években a zsebes fordulásból rúgja mellbe az akcióját észrevevő hetvenesztendős öregurat, mikor az csak annyit mond neki, hogy „Fiam, nem kéne”. Tényleg inkább az öreg repüljön le az aluljárólépcső tetejéről koponyaalapi törést szenvedve, mintsem annyit mondani, hogy „Bocs, fater”?
Bár lehet, hogy két lélekpohár van. Az egyik telik, a másik ürül. Meg persze az is lehet, hogy csak a magamfajta disszociatívoknál van ez így. Vagy az is lehetséges, hogy a disszociatív személyiségzavar kialakulásának alapvető feltétele az az – többek között –, hogy elérjen egy bizonyos pontot az alapszemélyiség „még összeegyeztethető az énképpel” skáláján a mutató, és akkor vagy véget vet tengerén kínjának, kiszállva ebből a téridőből, vagy úgy őrzi meg önazonosságképét, hogy leválasztja magáról az össze nem egyeztethetőt, az aktuális énképpel semmiféle megalkuvással, önkiegyezéssel összhangba nem hozható tulajdonságokat. S ezek állnak össze egy új énképpé. Ősrobban a személyiség. Kezdetben vala az ige. Elég! Elég volt belőle, és ezért elég belőle. S van Élet a halál után.
Elonzon Mózli egy tök szimpatikus arca volt a koraszázadeleji közösségi térnek. Segített a lépcsőn felcipekedni másoknak, akár nagymamának a kerekes cvekkert, akár a kismamának a porontyát. Minimál alatti nyelvtudásával tiszta szívből segítette a turistákat, vagy csak elbeszélgetett közösségtársaival gyakorlatilag bármiről. Ha úgy fordult a beszélgetés menete, hogy nem értett egyet azzal, amit a másik mond, akkor választékosan és a beszélgetés éppen aktuális nyelvezetébe illően világított rá egy esetleges más nézőpontra, amelyről a beszélgetőtárs talán nem is tudott: „De lehet, hogy nem is azért szúrta torkon magát egy rézgyűrű miatt, mert egyenlítői eszkimó volt, hanem, mert például, esetleg az a gyűrű az ő társadalmukban egy generációkon keresztül öröklődő tárgy, amelyért mondjuk megadnak kétszáz tevét is akár, pedig itt a MÉH alig ad érte zsömlényi fityinget, sőt körberöhögnek, ha le akarod adni”. Szóval, Elonzon Mózli tényleg jófej volt. Mottója: „a család s a barátok szeressenek, a kollégák tiszteljenek, a többieknek meg adjonisten-fogadjisten”.
A másikuk Allen T. Mondo, az örök ellentmondó. Persze nem öncélúan. Dehogyis! Nem a lázadás az oka, nem a tekintélytiszteletlenség vezérli, nem a hagyományőrizetlenség a célja. Csupán csak és kizárólag a különvéleményűség, amennyiben az a vélemény megalapozott a saját aktuális tudása szerint legalább olyan fokon és mértékben, hogy akár igaz is lehet. Ilyenkor van benne valami „jajj, csak el ne vesszen semmi fontos” attitűd, és ezért ad hangot a véleményének. Vagy nem ad hangot, mert az éppen aktuális énkép olyan életszituációban van, ahol nem beszélhet, mert tiszteletlenség lenne, vagy súlyos hónapokkal terhelik meg érte, vagy csak mert a Gizi néni úgyis 1.0-ás Elvonatkoztatási Protokollal van megáldva, s a gondolatmenet megértő folytatásához legalább 1.3-as kellene, szóval felesleges. Az egyetlen fixa ideája az az, hogy úgy lehet az atomizált társadalmi csoportokat egyesíteni, hogy meg kell találni azt a pontot, amelyet minden csoport minden tagja szívből utál, de még a jóízlés és erkölcs határain belül van. Igen, mert azt tapasztalta, hogy, ha úgynevezett „cukiskodási kampányt” folytat, azzal, lettlégyen oly’ nagy is a jócselekedet, amely minden józan erkölcsi számítás szerint mindenkinél elfogadást kellene, hogy kiváltson, mint például egy égő bölcsődéből történő csemetementés, ez nem lesz így. Így nem lehet mindenkit egy zászló alá tömöríteni, mert képesek lesznek olyan dolgokba is belekötni akár, mint hogy miért volt borostás. Vagy miért simaképű? Szóval, ő volt az, aki szerint a jót, a nagy közös egyetértést, az együtt létezést csak valami antitettel lehet végrehajtani. Ami mindenkinél kivágja a biztosítékot. És egyesít. Persze, ehhez jó létére rossznak kell látszania, és úgy mutatni be a cselekedetet, nehogy összetéveszthető legyen véletlenül is akár a jóval. Yodának Darth-á kell lennie, és úgy cselekedni, hogy az Erő a kívánt jó irányába egyesüljön. Egy hátránya mindenféleképpen volt ennek, s ezzel tisztában is volt: mégpedig az, hogy őt a nagy Egy Zászló Alatt Egyesülés után bizton megkövezik. De ennyit igazán megér a Nagy Közös Jó eljövetele. Biztos lesz majd valami szakadár szekta, amely titkon továbbadja a tudást az ő eltitkolt jóságáról generációkon keresztül. Természetesen az idők végezetéig.
És végül ott volt a Meghatározhatatlan. Az összeegyeztethetetlenségek összeegyeztetettsége, amely teljesen olyan volt, mint a mesebeli okos lány. Gyalog is ment, meg nem is. Vitt is ajándékot, meg nem is. Pőre is volt, meg nem is. Valahol az ördög ügyvédje, mind a két értelemben. A jónak drukkolva néha engedi a rosszat, a rosszat meg túltolja, hátha jön végre valaki, aki sikeresen lezárja ezt a téridejét, mert neki már többször sem sikerült, újrapróbálkozni meg megfáradt.
Hát, így vagyunk mi hárman.
Hogy mi?
Hogy én ki vagyok?
Én kivagyok.
Nagyon.
Pusszantalak,
A Negyedik…
K. János nyugalmazott főadóellenőr szorongva ült az íróasztalánál, és hiába ment ugyan a légkondicionáló, igencsak verejtékezett. Volt miért aggódnia. Utódja, aki teljes vizsgálatnak vetette alá az előző állomány tagjait, terhelő bizonyítékokat talált arra nézvést, hogy a hosszú évek során bizony szép kis birodalmat építhetett fel az így-úgy elsikkasztott, korrupciós ügyletekből, illetve jogtalan vagyonelkobzásokból származó pénzekből.
Ügyvédjének próbált levelet írni, de csak nem jöttek tollából a szavak. Régimódi ember lévén olyan típusú töltőtollat használt, aminek hegyét a tintásüvegbe mártva tele tudta tölteni. Egész életében hazudott, tökélyre fejlesztette a megtévesztést munkahelyén és családján belül egyaránt. Most mégis megbicsaklottak az ujjai. Túl sok és pontos bizonyítékkal találta szembe magát, melyek mind ellene szóltak. Mindig csak megkezdett mondatokra futotta, még az „igaza” melletti érvelés is kínszenvedést okozott neki, holott ezt az ügyvédet is súlyos pénzösszegekkel győzte meg, hogy védje őt. Az ominózus jogász ugyan felajánlotta, hogy megszerkeszti helyette védekező levelét, de ezt elfogadni túl hiú és öntelt volt. Vagy egyszerűen csak megöregedett?, tette fel magának sokszor a kérdést az eset kirobbanása óta.
Felesége néhány éve távozott az élők sorából, két nagykorú gyermeke pedig kirepült a családi fészekből, látván apjuk becstelen ténykedéseit, elutasították a támogatását. Külföldön telepedtek le, lelkiismeret-furdalás nélkül, amiért nem kíváncsiak egy eljövendő csúfos bukásra. K. János magára maradt, a napok monoton egyhangúsággal teltek, a védelemnek beadandó iratot sürgetve.
Az utolsó éjszaka megragadta az „ihlet”, és eszeveszetten írta gyöngybetűivel a hófehér lapra beismerő, magát vádló sorait. Amikor a szignálást is elvégezte, majd borítékba tette levelét, gondosan megcímezve és leragasztva azt, szörnyű, kómaszerű állapotba került. A tinta az üvegcsében bugyborékolni kezdett, kifolyt, mégsem fogyott el. Ellepte a dolgozószobát, benne az íróasztallal és K. Jánossal. A mennyezetig ért ez a mocsárszerű képződmény, végül már fuldoklott benne. Utolsó, keserves gondolatai is ezek voltak: „Belefulladok a hazugságaimba… Isten, ha létezel, kegyelmezz nekem!”
Másnap a házvezetőnő szokás szerint délelőtt tízkor érkezett. Meglepte a pedáns tisztaság és rend. Az ágy makulátlanul bevetve, egyetlen borítékkal a közepén. Nem nyúlt érte, ellenben telefonált az ügyvédnek mint kapcsolattartónak, hol lehet a főadóellenőr úr? Senki sem látta többet, elnyelte a föld. Ennek már sok-sok éve, azóta lezárták az ügyét, és szűnni nem akaró összeesküvés-elméleteket gyártanak a közösségi platformokon…
1.
Epreskerti Ernő felébredt. Döbbenten konstatálta, akarom mondani, hitetlenül nézte, hogy még mindig világos van. A faliórára bámult, és látta, hét óra lesz öt perc múlva. Ez lehetetlen, gondolta, fél nyolckor dőlt le kicsit pihizni, most meg hétóra lesz öt perc múlva!! Hűha, visszafele haladna az idő? Lehetetlen! Utána akart nézni a dolognak, de ebben sajnos megakadályozta feszülő férfiassága. Kiszaladt pislantani a klotyóra. Megkönnyebbülve tért vissza hálószobájába. Megnézte a telefonján, mennyi az idő. Hat óra ötvenkilenc. Még ilyet, kiáltotta, hát már reggel van? Este fél nyolckor hevert le kis időre, erre tisztán emlékszik, és most hét óra lesz. Csaknem tizenkét órát aludt volna? Ráadásul anélkül, hogy akár egyetlen egyszer felébredt volna. Máskor minimum kétszer fel szokott ébredni éjszakánként huggyantani, most meg több mint tizenegy órát szundizott egyfolytában. Na, mindegy. Nem baj. Gyerünk gyorsan zuhanyozni.
Frissen, tisztán kezdett öltözködni. Közben tekintete az asztalon heverő javítandó dolgozatokra tévedt, tegnap tette oda, de mint mindig, akkor sem volt hozzá semmi kedve – gondolta, majd nekilát később. De elnyomta az álom. Nagyon is elnyomta. Nos, most mi lesz? Az órára pislogott. Negyed nyolc. Hát ez hihetetlen! Ennyire lassan megy az idő, vagy ő lett hirtelen ilyen szörnyen gyors. Pislantással, tusolással ilyen hamar végzett? Százméternyire lakik az iskolától, ráér fél óra múlva indulni. Elkezdte hát javítani a 7/b dolgozatait ment a munka, mint a karikacsapás. Lássatok csodát, tíz perccel nyolc előtt sikerült befejeznie.
A 7/b tanulói pirulva nézték kijavított dolgozataikat. Többségük nem akart hinni a szemének. Epreskerti tanár úr bazsalyogva sétálgatott a padsorok között. Aztán megcsörrent a telefonja. Kiballagott a folyosóra. Az osztályteremben rögtön kitört a zsongás-bongás. Mindenki beszélt. Mindenki egyszerre beszélt. Egészen addig, míg Rosszcsont Robi fel nem állt, és dolgozatát lobogtatva ordítani nem kezdett: „Ide figyuzzatok, skacok! Ötöst kaptam a dogámra! És még azt is ideírta, hogy csak így tovább, még egy legalább kettes felelet kell, és akkor nem buktat meg.”
Kicsilányka Klárika is felpattant, kihúzta magát, bimbózó mellecskéi majdnem kiszúrták hófehérke blúzát, és büszkén mondta: „Nekem is ötöst adott, és ideírta, nagy kár, hogy a végét elkapkodtam, mert ez a dolgozat kis híján irodalmi értékű, ha újraírom a végét, amiben ő szívesen segít, meg is jelenhet az Ifjú Tehetségek folyóiratban.”
Szendeszemű Szandi is kiugrott a padból, teljesen elfeledve szendeségét, és szokatlanul hosszú tirádát vágott ki: „Nekem azt írta, örül, hogy ezúttal bátrabban fejeztem ki érzéseimet, gondolataimat. Esküszöm, fiúk, lányok, ezentúl csak a nevemben maradok szende, olyan bátor leszek, mint egy oroszlánlány. Vagy talán még annál is merészebb. És vegyétek most tudomásul, szerelmes vagyok. Igenis, szerelmes vagyok.”
Utána Matekozó Marci pirulva vallotta be, hogy ezentúl nem a matek a kedvenc tantárgya, hanem a magyar nyelv és irodalom. És elkezdett szavalni. Amikor valaki megkérdezte, ugyan ki írta ezt a szép versikét, halkan suttogta: „Én írtam, becsszó, én költöttem, most hirtelen.”
És folyt a zsongás-bongás. Aztán pedig folyt a bongás-zsongás, míg a tanár úr végre méltóztatott visszatérni a tanterembe. „Nos, gyerekek, most szabadórát tartunk. Mindenki szabadon dönthet, hogy akar-e valamit írni avagy sem, mindenki szabadon választhat témát, és szabadon dönthet arról is, hogy a következő órán fel akarja-e olvasni avagy nem.”
Az egész osztály egyöntetűen tátotta a száját. Nahát! Ez elképesztő. Ilyen még sosem volt. Bárcsak mindig így lenne. Kis ideig mindenki töprenget, mit tegyen. Írjon vagy ne írjon. Aztán lassan-lassan mindenki tollat ragadott. Legvégül Epreskerti Ernő tanár úr is. Verset írt. Szokott ő néha verselgetni, de csupán szabad verset vagy prózaverset. Most azonban, miután elkészült és újraolvasta, észrevette, tizennégy sor. És minden sor tizenkét szótagos. És akaratán kívül a rímképlet a-a-b-b, a-a-b-b, b-c-b, b-c-b. Nofene, gondolta, ez most szonett lett. Életében először szonettet rittyentett.
És életében először maradéktalanul boldognak érezte magát.
(legközelebb folytatás következik)
Az irodalom kötött össze Tamással. Mindketten rajongtunk érte, egymással osztottuk meg ezt a szenvedélyt. Ritkán jártam Tamásnál, de akkor mindig bevettem magam lakótelepi földszinti, tágas lakásának sokezer kötetes könyvtárába. A könyveket is szenvedélyesen gyűjtötte egész életében, és sok kötete dicsekedett írói ajánlással saját kézzel írva, névre szólóan. Ezek a költők, írók már nem is élnek. Sajnos Tamás is meghalt múlt hónapban. A lánya kért meg, segítsek összepakolni a könyveket, hogy elszállítsák egy közeli egyetemre mint felajánlást, legalább hasznát veszik még.
Ági Tamás élettársa volt, Ági szerint. Ági Tamásnál harminc évvel fiatalabb, gyönyörű nő. Bárki bárhol rácsodálkozik a szépségére. Ági most már Tamás lakásának a tulajdonosa, két éve kötött Tamással egy eltartási szerződést. Mikor legutoljára itt jártam Tamásnál – halála előtt három hónappal –, Ágival itt találkoztam a ház előtt. Tamást megöleltem, éreztem, hogy rettenetesen vékony és gyenge, de az ölelésem olyan volt neki, mint valami gyógyír. Csak mesélt és mesélt az irodalomról, ahogy mindig. Ági rosszallóan nézett Tamásra és odasúgta nekem: „Már megint teljesen részeg…”
Haláláról nemrég értesültem. Rosszul lett otthon, hívta a mentőket, az ajtót nem tudta kinyitni nekik, az erkély felől jöttek be, levágták a vasrácsot. Három nap múlva Tamás meghalt a kórházban. Szívelégtelenség. Persze negyven éve ivott.
Ági fel-alá mászkált az újonnan szerzett szép, tágas lakásában. Két lányával fog ideköltözni, amint kipakoltuk a könyveket. Az egyik lánya siket, speciális iskolába jár, ezért is költöztek fel vidékről a fővárosba. Tamás persze szerelmes volt Ágiba, és a lányokat is saját gyerekeként szerette. Ági nem dolgozott, pénze mégis volt, így tudta Tamás eltartását is vállalni.
Vittük ki sok dobozzal és zsákszámra az irodalmi értékeket, amik persze párszáz forintot érnek egy-egy antikvárium számára. Vittük ki Tamás életre szóló szenvedélyét, amit negyven évig gyűjtött. Még egy sakktábla maradt, ezt elkértem, Tamás sakkbíró is volt, ez volt az utolsó munkája. És vittem magammal a könyvet, amit nekem dedikált, benne ezzel az írással:
„Drága Barátomnak sok szeretettel…
Mindent másképp teszek, de mindig szeretek, halálomkor nem hátra, hanem előre megy tovább az életed…”
Versek
Mély csendeket őrzök magamban.
Testekét,
Üvöltést,
Ahogy a srác felgyújtja a kezét.
Az erdő mélységét,
Némán befogadva összerogyásomat
Árulások húsbavágó terhe alatt.
Egy-egy megvető pillantás pengéje,
Ahogy fagyosan fordul el tőled a kedves.
Júdáscsókok korcsa, én,
Megfeszítem magam a közönynek.
De talán, ha értelme lett volna…
Csend van,
Némán fogja a kezem.
Más voltam, más lettem.
Démonunk az éjszaka
halott nap húsát hámozom
jó lesz reggel sálnak
könyvet égessünk
vagy asszonyt ártatlan
boszorkák lázadnak
füstszagú szoknyák
vádolnak híd hűsíti
szókincsem kétszer
ugyanabba nyomoz
a folyó sok a halott
keresem életem
Egy kifosztott nap után reggel,
kettesben a csenddel,
csak figyelem,
hogyan csúsznak el
egymáson a percek.
Biztosan érted,
miután megannyi kifosztott nap van
mögötted is,
és gyöngyöző bánat-könnyek
a végtelen hosszú ruhaszárítón,
ahová mementóként
hullajtottad őket.
Figyeljük együtt,
mi mint változik,
aztán engedjük tovább
a vonatunkat.
Ráérünk.
Jön másik.
A vekker által félbeszakított álmok
egymásba gubancolódva jönnek velem
hajnali utaimon.
Mindig csak egy darabig,
aztán szép lassan lemorzsolódnak,
talán beszöknek még szunnyadó
idegen lelkekbe azután.
Furcsa, zavarbaejtő érzés:
minden áldott napot
teremtéssel és pusztítással indítani.
Körforgás, perpetuum mobile üzemmódban.
Fogalmam sincs, hogyan fogantak meg bennem,
létük magzati történései csupán
homályos képek összevisszasága;
majd az asztali lámpa fényével,
az óra zörgésével megcsonkíttatnak.
Ezért van, igen, bizonyosan ezért,
hogy napközben őket kutatom mindenfelé,
gondolatokban, érzésekben, asszociációkban.
Próbálok titkokat feltárni,
de ez korántsem egyszerű ennyi déjà vu-vel
teledobozolt elmével élve.
Mégsem hagyhatom egészen
eluralkodni benne a folytonos diszharmóniát,
így már azt hiszem tudom,
hová, mikor és miért is helyezem
következő lépéseimet.
Szürke-feketében járok,
szürke városban,
fekete ruhában.
Fekete felhők fölöttem
fekete világban.
Szürke napok,
szürke élet,
szürke-feketében élek
fekete gondok között.
Fekete a levesem is
műanyag kanálban…
erdélyi félrerándulás
a lelkeink völgyébe le
zsebünk egymással volt tele
nem fért el benne senki más
fölém hajoltál hogy hajad
rázuhanjon a szemeimre
találjak majd ritmust a rímre
mielőtt végképp elszalad
s míg mi szerelemtől vakon
csordultunk át hajnalodásig
arcát kitakarja a másik s a
ló benéz az ablakon
Tájas májas vége a csatának hullahegyek horizont köp utál minket győzteseket győztünk tájkép Wajda csata után csömör vodka pálinka dzsidások tankok ellen legenda? Zabrálunk dugunk van aki önként fekszik alánk háborús a térkép mama papa otthon vár Káliz halott Emil halott Alus halott Clergy halott kitüntetés én vagyok a hős inkább iszom holnap tovább Berlin ránk vár Első Belorusz Második Belorusz van már zsebórám vekkerem nejem halott fiam halott lányom halott friss sírok te is sírsz velem ápolónő doktornő mesterlövész csinos lányok éjjel ölelnek nappal ölnek főiskola egyetem kollégium tarakán boldog tea boldog kása Katyusa táncol énekel meghal Katyusa halált ont a tüzérség a háború istene váll-lapomon három csillag vodkám alján kitüntetés fülem vérzik nem hallok csak látok ha túlélem jöhet a jelnyelv csinos melles segges kislány segít majd tolószékből kimásznom kórház szanatórium veterán nyugdíj vodka uborka krumpli győztünk győztünk győztünk a táj bonyolult mint egy vers mint egy novella mint a halál…
többnapi járóföld a sivatagban
vagy hetek múltak nyomtalanul
keresem az utat
hazámból az idegenbe
Izraelből Libanonba
sorsomból sorsomba
angyal fénye izzik a hegyen
a felhőgomolyag fölött
várom a reggeleket az vezet
mint madarakat az égen
holló szól saját lelkemben
vajon kár értem
már szédít a nap
olvad bennem a lélek
vak leszek de megyek
tudom valami vár még rám
tiszta egek nyílnak felettem
hangod hallom: igyál meg engem
kút csilingel a halott völgyben
szerelem a megsemmisülésben
bízom és szeretek: vagyok
zuhanok