Vékony csapzott ruhájú ember állt egy épület előtt. Azon gondolkozott, hogyan és mint legyen. Zsebében egyetlen megmaradt kétforintosát szorongatta, amely már semmit se ért, mert kivonták a forgalomból, mégis, neki ez volt a talizmánja, egy rozsdásodó kétforintos –
bankszámláján már rég nem volt mozgás. Azt a pénzt is elveszítette, amelyet egy jótevője utalt neki rendszeresen, egy sajnálatos félreértés okán. Így már nem volt értelme annak, hogy ez a számla létezzen.
Félve nyitotta ki az ódon kinézetű hatalmas kilincses ajtót, és félve az emberek tekintetétől lopakodott a bank felé. Kiválasztotta a megfelelő sorszámot és az embereket figyelgette ültében, amíg várta, hogy behívják. Körülötte sokan csak bámészkodtak, az aktuális prospektusokat nézegették, különböző pénzügyi konstrukciókat lapozgattak, ő pedig csak ült, markolta az asztal szélét, és várt.
Egy idősebb hölgy pultja fölött megjelent az ő sorszáma ő pedig felállt, és szomorúan indult el.
– Miben segíthetek? – kérdezte őt a hölgy, aki szeretettel mosolygott rá, régi kedves ügyfél volt Kovai úr, és látta, hogy miből lett ez az ember.
Ez az ember csak jót tett mindenkivel. Minden hontalan emberhez volt egy-két jó szava, ha volt nála pénz, vett nekik, amit tudott, vagy adott nekik. Mégis, amikor neki volt szüksége, egy ember volt, aki mellette állt, és egy sorstársa, akin rendszeresen segített, mégis elárulta, és olyan dolgokat mondott a jótevőnek, ami alapján az kiábrándult Kovai úr támogatását illetően.
– Szeretném megszüntetni a számlámat. Már nincs rá szükségem, nincs ember, aki miatt érdemes volna a továbbiakban fenntartanom. Így csak üresen áll, ráadásul csak halad negatív irányba a számla.
A hölgy nagyot sóhajtott, és kikereste a számlát.
– Nos igen Kovai úr, én megértem, azonban ezen itt van egy 130.000 forintos rész az apránkénti megtakarítások között.
– Mennyi? – kérdezte Kovai úr, és nagyot ugrott örömében, mint akit darázs csíp meg, a hölgy pedig ismét elmondta:
– 130.000 forint.
Emberünk leroskadt az asztalra és szívszaggató zokogásba kezdett. Nem tudta elhinni a nagy nyomorúság közepette, hogy ez létezik. Ez az ő helyzetében akkora hatalmas pénz volt, amit az, aki nem él így, talán soha se érthet meg. Talán másnak ez kicsiség. Semmi idő alatt eltapsolható összeg, amely tökéletesen jól mutat az első adandó alkalomig, amint az ember bemegy vásárolni vagy csak néhány számlát kifizet.
Az ügyintéző hölgy felállt a székéből odament Kovai úr mellé leguggolt és szelíden vállára téve kezét ő is elmorzsolt néhány könycseppet.
– Kovai úr, ez a pénz itt van és az Öné. Ha megszünteti a számlát, ezt oda is adom, segítek levenni.
Emberünk felemelte fejét, könnyein át nézte a papírost, amit elétolt a hölgy, a kártya megszüntetéséről, a számla megszüntetéséről, csak nézte, nézte, annyi sok szép emlék jutott eszébe erről a helyről. Ahogy megismerte ezt a helyet, amikor az egyik kedves ügyintézőhöz bosszankodott, vett egy könyvet, és itt kellett volna befizetnie az árát az eladónak, morcosan lamentált, hogy hogy a fenébe lehet egy banknak csak ennyi fiókja egész Pesten. Elmentek párjával, és az Ő nevére is csináltak egy társkártyát. Annyi sok szép emléke volt és csak nézte a papírt, kezében a toll, lassan egyenként vonalról vonalra haladva írta oda a nevét: Kovai István.
A toll halk koppanással ért le az asztalra, egy könnycsepp a papírlap legszélére esett. A hölgy néhányat szipogott, leszámolta Kovai úr kezébe a pénzt, és mondta:
– Végeztünk. A számlája már megszűntnek tekintendő.
Kovai úr csak ott ült, tartotta kezében a pénzt, nem akarta elhinni a kezében látott sok papírfecnit, ami ma az emberek előtt jelent valamit. Ha nincs pénzed, semmi és senki se vagy.
Felállt, nyújtózott egyet, és elindult kifelé, még hátranézett a lépcsőkön, látta, amint a bankfiók fotócellás ajtaja becsukódott mögötte, halk döndüléssel épp csak érintve az ajtófát.
Kiment az épület elé, beleszívott a friss áprilisi napsütötte levegőbe, és mosolyogva indult el feleségéhez.
Tudta, most már nem lesz semmi baj. Ez a talán másoknak kis pénznek tűnő összeg valakiknek most megmentette az életét. Eszébe jut ahogy az ügyintéző kishölgy megszorította a vállát és így szólt: „Ma nem egy ügyfél lépett ki a bankból, ma egy ember ment el.”
Pár héttel később látták Kovai urat szórólapozni, oldalán kis táskája, amelyből kis könyvét árusította. A könyv egy áprilisi reggellel kezdődött, egy neki hatalmas összegről szólt, amely lehet, hogy másoknak vagy többeknek kis összeg, neki azonban az életét mentette meg.
2022 június, harmadik díj
