Már elmúltam negyvenöt, amikor először léptem át a Scala küszöbét. Csak úgy tudtam jegyhez jutni a híres milánói operaházba, hogy ismertem valakit, aki ismerte az aznap főszerepet éneklő mexikói tenort, és az ő szerepes jegyeit kaptam meg. Egy Kossuth-díjas magyar karmesterrel egészen a zenekari árok mellvédjéig gyalogoltunk be.
Odabenn egy klarinétos gyakorol, messze még az előadás kezdése, amúgy is minden a maga olaszosságával csúszik arrafelé. A hangszeres művész egészen fiatal ember, talán húsz-huszonöt, ha lehet, és virtuózan gurgulázik fel és le a fekete ebonitcsövön. Azután fúj egy-két tartott hangot is: egy szép, lírai lassú melódiát, a kizárólag klarinétokra jellemző egyenes, meg nem vibrált, egészen különös állóvíz-szerű hangon. Mintha mondana vele valamit, mintha ismerném is, mégse értem. A karmester megszólal mellettem: „Atyavilág, micsoda művész!” Álmélkodva suttog.
Én már tudom, ő még nem, hogy a Scala zenészeinek kényes munkaidő-kedvezményei miatt nem az olasz zenekar és énekkar lép fel, hanem valakik nagyon messziről, akik az egész Bohémélet-sorozatot bevállalták ezen az őszön. Venezuelaiak. Abban a szegény országban már 45 éve működött az a rendszer – így is hívják: A Rendszer, „El Sistema” –, amely a kallódó-csellengő gyerekek kezébe hangszert ad, és így, szelíden terelgetve őket köti le figyelmüket, fordítja energiáikat helyes irányba. Zenekaruk, a Simon Bolivárról nevezett orkesztra ettől még lehetne egy közepes vagy gyenge kis együttes is, de ha már azt is tudjuk, hogy 3-400 ezer gyerekre lát rá ez a különös iskolahálózat – köztük rengeteg árvára, korábbi hajléktalanra is –, már elképzelhető, hogy a feljutásos rendszerből miféle minőség kerekedhet ki.
Tudott is. Egy szegény kisfiúból nemcsak hegedűs, hanem karmester is lett, berobbant egy európai versenyen, és személyében A Rendszer nyert egy igazi Arcot is, aki az elhivatott segítők és mesterek fölé nőtt, és alkalmassá vált a diákzenekar vezetésére. Úgy hívták: Gustavo.
Régi mese ez, mára a kis karmester is a negyvenöt közelébe érkezett. Énekkart is szervezett A Rendszer, ezren adták elő az egyik nagy szerző, Mahler szimfóniáját. A milánói estén is csodálatosan játszottak, emlékszem, hogy a nézőtéri székem lába is remegett, olyan intenzitással, annyira szívből muzsikált a sok szegény sorsúból lett művész a világ tán legjobb, leghíresebb operaházában.
A minap hírt olvastam: új igazgató-karmestere lesz a New York-i Filharmonikusoknak, a földgolyó tán legnagyszerűbb zenekarának. Ki nem találná senki: Gustavo Dudamel lesz az.
Gondolatban most is ott könyöklök a híres magyar karmesterrel a Scala mellvédjén, eszembe jut, ő is hova jutott: polgári családból a Kossuth-díjig. De mennyi esélye volt a venezuelai utcagyereknek, hogy New Yorkban igazgasson? Semennyi, ilyen csak a mesében van – és a valóságban. És Gustavo meg a többiek tanáraira is gondolok, akiknek a tehetsége, energiája, ideje most egy nagy karrier alapját adhatta, meg egy egész zenekar és énekkar csodáját is.
Van remény – most jövök rá, ezt játssza a klarinétos fiú a Scala árkában.
