Van egy barátom. A Moszkva téren ismerkedtünk meg, még kamasz koromban. Almát evett, és nekem is adott egyet. Állami gondozott volt és elbűvölt a vidámságával.
Amikor kikerült az állami rendszerből, kapott 2-3 millió forintot, de az nem volt elég egy saját lakásra. Albérletekben élt és dolgozott, amit csak tudott: boltban volt eladó, piacozott. Egyik nyáron lement egy balatoni büfébe dolgozni. Feladta az albérletét és vitte magával minden cuccát – belefért egyetlen nagy zsákba.
A büfé tulajdonosa azt ígérte, hogy majd a szezon végén, egyben fizeti ki a munkájukat – ehelyett fizetség nélkül zavarta el őket a nyár végén. Utolsó pénzéből Pestre jött és beállt az egyik hajléktalanszálló esti sorába. Amikor az ottani szociális munkás észrevette, átirányította a munkásszállóra, ahonnan lehetett dolgozni járni.
A barátom leérettségizett, lediplomázott. Boldog családapa.
– Miért nem hívtál fel, ahelyett, hogy a hajléktalanszállóra mentél? – kérdeztem tőle később. Azért, mert nem akart senkit bevonni, egyedül akarta megoldani az életét. Neki sikerült, remélem, sokaknak sikerül még!
