Létezik egy remek tanmese egy koldusról, amit kötelezővé tennék mindenki számára. Ez a koldus már hosszú évek óta ült az út mentén, amikor az egyik nap odalépett hozzá egy idegen.
– Adna egy kis aprót? – motyogta a régóta megszokott monotonitással.
– Nincs mit adnom. – felelte az idegen. – Min ülsz?
– Ez egy ősrégi láda, már az eszemet sem tudom, mióta ezen ülök.
– Belenéztél már valaha is?
– Minek? Tudom, hogy nincs benne semmi.
– Nézz csak bele!
És a koldus kinyitotta a ládát, majd megrökönyödve látta, hogy arannyal van tele.
Bár megfoghatatlannak és spirituálisnak tűnhet ez a fabula, de valójában az életünk minden területére vonatkoztatható. Főleg az elmúlt pár, nehezebb évben szoktunk hozzá ahhoz, hogy külső tényezőket okoljunk mindenért, és folyamatosan csak várjunk valamire, ami meghozza a hőn áhított megváltást. Emberek tíz- és százezrei élik le úgy a mindennapjaikat, hogy a legcsekélyebb erőfeszítést sem teszik arra, hogy változtassanak az életükön – mert az természetesen nehéz, felelősséggel jár, valamint több befektetett időt és energiát igényel, mint a panaszkodás és az áldozati szerep, amiben világbajnokok vagyunk. Kelj hát fel, vedd kezedbe az irányítást, és emeld fel a ládád tetejét! Meg fogsz lepődni, mi mindent találsz majd benne!
