Magánbeszélgetés Győri Péterrel, a Menhely Alapítvány kuratóriumának elnökével
Győri Péter évtizedek óta a szegény- és benne a hajléktalanellátás egyik legfontosabb szakértője, a szociológia számos ágában publikál, oktat, rendkívül széles társadalmi tevékenységgel. Ezúttal a városszociológust kérdeztük. Az online térben megvalósuló beszélgetésben arra voltunk kíváncsiak, milyen eséllyel lehetett a főváros 150 éves története során lakáshoz, de legalább lakhatáshoz jutni. A történetben persze kiemelt figyelmet fordítottunk a szegény és hajléktalan emberek ellátására.
Hogyan is kezdődött ez az egész történet?
Budapesten a hajléktalan emberek befogadását szolgáló első menhely megnyitásától a helyi önkormányzat által felépített első úgy nevezett szociális bérlakás átadásáig valamivel több, mint harminc év telt el. Az első ilyen menhely egyébként 1876 igen zord telén két hálóteremmel, 23 ággyal az Akácfa utcában nyílt meg, majd még ugyanabban az évben a következő tél közeledtével, november 1-én egy 45 ágyas menhelyet is berendeztek a Stáhly utcában. Mindkét létesítmény a polgárok közadakozásából jött létre és működött, ahogy a többi menhely is az elkövetkező években, évtizedekben.
Az állam nem is vett részt akkor a hajléktalanság megoldásában?
Nem. A szegényekről és a hajléktalan emberekről az önálló költségvetéssel és helyi rendeletalkotási joggal bíró helyhatóságoknak, mai szóval a helyi önkormányzatoknak kellett gondoskodniuk. Budapest abban az időben rohamosan fejlődött, lakossága robbanásszerűen növekedett, hallatlan beruházási, építkezési láz uralkodott a városban, ehhez számos munkáskézre volt szükség, a lakásépítés azonban nem tudott lépést tartani a népességnövekedéssel. Ezért nagyon sokan túlzsúfolt lakásokban, illegális tömegszállásokon kellett, hogy meghúzzák magukat. Akik innen is kiszorultak, vagy éppen kilakoltatta őket a magántulajdonos, azok hajléktalanként jelentek meg a város közterein.
A tehetősebb és felvilágosultabb polgárok egy része ezen egy idő után változtatni szeretett volna, így került sor néhány lelkes ember kezdeményezésére a Hajléktalanok Menhelye Egylet létrehozására. Ebben olyan jelentős személyiségek is példamutató részt vállaltak, mint Podmaniczky Frigyes („a főváros vőlegénye”), Neuschloss Ödön faárugyáros, Gundel János vendéglős, Rózsavölgyi Manó zene- és könyvkereskedő, Feszty Adolf és Quittner Zsigmond építész-vállalkozók. Nos, ez az egylet már szervezett formában vállalta nagyobb hajléktalan szállások, menhelyek építését és működtetését.
Így épült meg 1883-ban a 130 férőhelyes Rottenbiller utcai menhely (később kollégium, ma üresen áll), 1888-ban az Alföldi utcai menhely (ma is hajléktalan szállás), 1892-ben a budai Szegényház utcai 180 férőhelyes menhely (később kollégium), 1894-ben az Angyalföld utcai 400 férőhelyes(!) menhely (később szintén kollégium).
Ezeket mind a Hajléktalanok Menhelye Egylet építette és működtette közadakozásból?
Kitartó szervezéssel és sok-sok önkéntes munkával – ingyen építészeti tervekkel, vagy akár önkéntes éjszakai ügyeletekkel – ezeket mind ez a civil szervezet építette és működtette éveken, évtizedeken keresztül, azonban ehhez már a közadakozás kevés lett volna. E tehetős polgárok befolyásának, céltudatos lobbizásának is köszönhető, hogy a finanszírozást itt már a város vállalta magára. A közadakozás ezt már „csak” kiegészítette. Ebben az időben az uralkodó nézet az volt, hogy a közhatalom, legyen az akár az állam, akár a helyi önkormányzat maga ne építsen és ne működtessen ilyen szolgáltatásokat, legfeljebb anyagilag valamilyen formában támogassa ezek megvalósulását. Így fordulhatott elő, hogy amikor már nagyon megerősödött az a nézet is, hogy hát nem csak hajléktalan menhelyekre, hanem végre olcsó lakások építésére is szükség lenne, akkor Budapesten először szintén ezzel a Hajléktalanok Menhelye Egylettel kötöttek szerződést, hogy a főváros anyagi támogatásával építsen és üzemeltessen egy ilyen „projektet”. Így került sor a négy egyemeletes, 24-24 szoba-konyhás lakást tartalmazó – Kén utcai „minta munkásházak”, az első szociális bérlakások megépítésére 1898-ban. Nem véletlen az elnevezés, mert azt gondolták, hogy ha az egylet megmutatja, hogy hogyan lehet úgy felépíteni a kornak megfelelő színvonalú, egészséges és olcsó bérű lakásokat, hogy az aztán veszteség nélkül üzemeltethető, akkor majd a magánbefektetők is követik ezt a példát.
És követték e jó példát a piaci szereplők?
Nem, egyáltalán nem. Pontosabban, az igazán nagy vállalatok, részben tőkeerejüknél fogva, részben felvilágosultabb vezetésüknek köszönhetően, s persze önérdeküket is követve egyre több ilyen munkáskolóniát, munkáslakótelepet építettek – kizárólag a saját dolgozóik számára.
Közben azonban folyamatosan dúltak az ádáz viták, hogy még mindig rengetegen laknak túlzsúfolt lakásokban, illegális tömegszállásokon, nem is beszélve a több százezer(!) albérlőről és ágyrajáróról, mert egyszerűen nincs, nem épül elég olcsó bérlakás. Ezek a viták odáig fajultak, hogy amikor a 20. század első éveiben egyes bérbeadók még az addig is csak alighogy megfizethető lakbéreket is elkezdték fölemelni, bérlősztrájkok törtek ki a városban.
Hogyan tudtak a lakásbérlők sztrájkolni?
Egy-egy ház lakói összefogtak és megtagadták a lakbérfizetést. Ha a bérbeadó tulajdonosnak volt másik bérháza is, akkor odamentek és agitáltak, hogy ott se fizessék ki a lakbért. Felvonultak, tüntettek az utcákon, ahol már komoly, olykor véres összecsapásokra is sor került a rendfenntartókkal. A szociáldemokrata párt – mely ekkorra már jócskán megerősödött – hogy úgy mondjam, fölkarolta ezeket a furcsa sztrájkokat, szóval meglehetősen nagy feszültség támadt a városban. Ez már több volt, mint az addigi viták végeláthatatlan folyamata. Lépni kellett.
Nem mertek, vagy nem akartak inkább rendészeti eszközöket bevetni a köznyugalom érdekében?
Jaj, dehogyisnem. Már évtizedek óta működtettek úgynevezett lakásrendészetet, hogy tiltásokkal, pénzbüntetéssel sújtsák a túlzsúfolt lakások, tömegszállások bérbeadóit, felszámolják a „lakbér-uzsorát”, azonban ezek mit sem értek. A tömegdemonstrációkat pedig egy idő után a rend őrei már nem voltak képesek megakadályozni. Be kellett látni, rendészeti úton a lakáskérdést nem lehet megnyugtatóan megoldani.
A korábbi uralkodó nézet mellett megerősödtek azok az álláspontok, hogy igenis a közhatalomnak közvetlenül is aktív részt kell vállalni az alapvető közszolgáltatások és a lakhatás megnyugtató biztosításában. Ilyen körülmények között választották meg a főváros polgármesterének 1906-ban Bárczy Istvánt, aki rögvest meghirdette az – addig magánkézben lévő – főbb közszolgáltatások (tömegközlekedés, áram-, gáz-, vízszolgáltatás) önkormányzati kézbe vételének programját, a máig jelentős kórházépítési, iskolaépítési és önkormányzati lakásépítési programot. E program keretében sokezer olcsó bérű kislakás épült egészen az első világháborúig – a Népszálló, a mai Dózsa György úti szálló is ekkor épült –, háború azonban véget vetett e folyamatnak, s egy egészen más világ következett.
Gondolom, az ilyen szocialista eszméket valló Bárczynak nagy jövője nem lehetett a Tanácsköztársaság leverése és az első világháború után.
Na nem, lassítsunk! Bárczy István egyáltalán nem volt szocialista, inkább liberálisnak mondanám, abból a fajtából való, aki a józan eszére és az általa vallott humánus értékekre hallgat. Gyakorlatias ember volt, a város „építő polgármestere”. Az első világháború után még hosszú ideig országgyűlési képviselő is volt, meglehetősen nagy tiszteletnek örvendett. És persze azt sem felejthetjük el, hogy a két világháború között is folytak önkormányzati, majd állami lakásépítések is, akkor épültek a mára már többségében lebontott nagy állami szükség-lakótelepek, mint a Zita, az Auguszta, a Mária-Valéria telep (csupa Habsburg főhercegnőről elnevezve), a pestlőrinci Állami lakótelep, a Gubacsi úti, Vágóhíd úti, Pongrácz úti telepek és a sort még folytathatnánk. Ezek meglehetőse n alacsony színvonalon nyújtottak lakhatást a legszegényebb családoknak, az akkori felfogás szerint, a hajléktalan családoknak. De azért a Trianon utáni korszak, az 1929-es nagy világgazdasági válság és az ország elszigeteltsége, a tőketulajdonok konzervativizmusa megtette a hatását: mérhetetlenül sokan mérhetetlenül nagy nyomorban voltak kénytelenek élni Budapesten is, nem is beszélve a vidékről…
Ha most ugorhatnánk egy nagyot az időben, hogyan lett ebből mégis tömeges lakásépítés és azután annak megszűnése?
Ahhoz legalább két évtizedet, a 40-es és az 50-es éveket át kellene most ugrani. Mert ezekben az években ugye, a második világháború és az azt követő időszak alatt inkább még az is le lett rombolva, ami addig épült. A lakásnyomor a korábbiaknál is súlyosabb lett, lakásépítés helyett pedig inkább a hadiiparra, vasgyárakra költötték azt a kevés pénzt, ami volt. Úgyhogy építés helyett inkább államosították a bérházakban lévő magánlakásokat, központilag szabták meg az állam tulajdonába került lakások lakbérét (az akkori fizetésekből ezt is elég nehéz volt megfizetni), s elkezdték különböző – hosszú évekig nem szociális, hanem politikai szempontok szerint – kiutalni a meglévő megüresedő lakásokat az új bérlőknek. Ekkor alakultak ki az úgynevezett társbérletek, amikor egy-egy nagyobb lakást egyszerre több családnak utaltak ki. És persze folytak a meglehetősen erőszakos lakáskiürítések is, vidékre internálások – hogy ennél erőszakosabbakat most ne is említsek –, legyen mit kiutalni az új rendszer kedvezményezettjeinek. Szóval a tömeges lakásépítésre még igencsak várni kellett.
Mégis, meddig kellett várni? Meddig tartottak ezek a nagyon szűkös évek?
Lényegében az 1956-os forradalom hozott ezen a területen is változást. Sokat beszélnek, írnak a forradalom néhány napjáról, a bukásáról és az azt követő megtorlásokról, de akárhogyan is, az 50-es évek politikáját Magyarországon 56’ után már nem lehetett folytatni. A „Kádár-konszolidáció” egyik legfontosabb eleme az első 15 éves lakásépítési program 1960-ban történő meghirdetése volt, nem kevesebb, mint egymillió új lakás felépítéséről döntöttek. Ezt követően épültek meg a szovjet típusú házgyárak, s kezdtek kinőni a földből a paneles lakótelepek Budapesten is és az ország nagyobb városaiban is. Nem kell mondanom, hatalmas építkezések vették kezdetüket, s valóban 1975-re felépült egymillió új lakás! Igaz, ez a szám csak úgy volt igaz, hogy beleszámolták a családok százezreinek önerőből, kalákában megépített családi házait, a „kádár kockákat” is. Ezt követően – az igazság az, hogy a gazdasági szempontokat „némileg” sutba dobva, az országot jócskán eladósítva – meghirdették a második 15 éves lakásépítési programot is, s ha csökkenő ütemben is, de egészen az 1990-es rendszerváltásig tovább folyt a tömeges lakásépítés.
Ezért lehetett annak idején mindenkinek könnyen és olcsón lakáshoz jutni?
Húú, ez azért nem ilyen egyszerű! Bár a kollektív emlékezet – ha van ilyen egyáltalán – erre hajaz. Mondjuk a falvakban, akár a nagyobbakban is nem épültek ilyen lakások. A városokban pedig előnyt élveztek a „fontos emberek”, a párt- és KISZ-tagok, a sok éve helyben lakók és dolgozók a többiek rovására. De kétségtelenül, az utolsó években előtérbe kerültek a demográfiai szempontok, a gyerekszám, s ezzel azért a nehezebb helyzetben élők. Így teltek meg sokgyerekes családokkal a 90-es évek előtt átadott káposztásmegyeri, békásmegyeri lakótelepek, a Havanna lakótelep. Amikor a rendszerváltás után megszűnt a lakásigénylési rendszer, Budapesten százezer lakásra várakozó család igénylését vitték a kukába. Az ország rettentően eladósodott, a lakásépítés hosszú évekre a szinte teljesen megszűnt. Ráadásul az addigi állami/tanácsi bérlakásokat is néhány év alatt nagyon kedvezményes feltételekkel eladták a bennük lakóknak.
Emiatt lettek olyan sokan hajléktalanok 1990 után?
Erről esetleg máskor beszélgethetünk, ez egy igen hosszú történet. 1990 előtt is voltak hajléktalanok, de erről nem szabadott beszélni és a csövezőket be is zárták rövidebb-hosszabb időre, kitiltották őket a városokból, szóval eltüntették őket a szem elől. Amikor ez az üldözés megszűnt, vagy enyhült, akkor mindenki láthatta, hogy mennyi ember kerül ilyen helyzetbe.
1990 után viszont ismét az a nézet vált uralkodóvá Magyarországon, hogy sem az államnak, sem az önkormányzatoknak nem dolguk, hogy olcsó bérlakásokat építsenek, a lakhatás kinek-kinek a magánügye, mindenki boldoguljon maga, ahogy tud. Ezzel visszajutottunk a 150 évvel ezelőtti elképzelésekhez. A történelem megismétli önmagát? Nekem úgy tűnik, hogy nem egészen: a rendszerváltás óta eltelt már 34 év és Bárczy István nem született újjá, nem jött létre nagy tömegbázissal egy szociáldemokrata, vagy baloldali párt, a szakszervezetekről már nem is beszélve, s hiányzik az az erős polgárság is, mely oly sokat tett azért, hogy valóban élhetőbb legyen a város mindannyiunk számára. Meglátjuk, mit hoz a jövő.
Köszönöm az elgondolkodtató beszélgetést.
dödölle
Fotó: Csanádi Gábor
