Beszélgetés Lázár Katival
Lázár Kati ötven éve végzett a Színház-és Filmművészeti Főiskolán. Csodálatos művészi pályája fontos állomásairól, felejthetetlen kollégákról, előadásokról, színházakról beszélgettünk.
Édesanyád nagy álma volt, hogy színész legyél. A te álmod is ez volt?
Egyke gyerek voltam, mindig nagyon hatottak rám a szüleim. Édesanyám álma a sajátom lett. Az életem nagyon összefügg a színházzal. 48-ban születtem, gyerekkoromban sok időt töltöttem kórházban, szomorú, félős kislány voltam. Négy évesen léptem először színpadra a Nagyváradi Állami Színházban, ahol édesanyám súgónő volt. A megváltást jelentette nekem, a színház az életem lett. Minden érzésemet a színpadon éltem meg, a magánélet helyett is, és ez boldoggá tett.
Ma már szívesebben élnék egy döngölt padlójú kicsi házban, leginkább Indiában, nagyon egyszerű, nyitott lelkű, bizakodó emberek között, hétköznapi, apró dolgok csodáival.
Hogy érezted magad a főiskolán?
A főiskolára harmadszorra vettek föl, de isteni volt, hogy közben a Nemzeti Színház stúdiójába járhattam, amely egy olyan különleges felkészítő műhely volt, ahol megalapozták az egész színészi életemet. Jó osztályba kerültem, sok barátom lett.
A pályádat a ma már legendás, de akkor nagyon újszerű 25. Színházban kezdted.
Két évet töltöttem csodálatos szellemiségű és világnézetű emberek között, sokuknak a barátja lehettem. Csoda volt az egész csapat. Györgyfalvay Katalin táncművész- koreográfus, Jancsó Miklós, Iglódi István, Berek Kati, Zala Márk és Galkó Balázs, akivel mellesleg együtt rock and rolloztunk a zongorán. Mondta is a portás bácsi, hogy Iglódi úr, legyen szíves szóljon a Lázár Katikának, hogy szálljon le a zongoráról. Különleges, rendhagyó előadásokat csináltunk. Bennem, aki a „nagy Nemzetiből” jöttem, volt valamiféle kétely: jó -e ez az avantgarde, a bátor, elemző megközelítés? Rengetegen kritizálták. Két év után elmentem Miskolcra, majd újabb két év múlva a szolnoki Szigligeti Színházhoz. Ez a színház, Székely Gábor vezetésével, meghatározta a színészi életemet. Olyan csodálatos művészekkel játszhattam ott, mint Csomós Mari, Falvai Klári, Pirók Gyula, Papp Zoli, Koós Olga és a színész-rendező Horváth Jenő, aki a gonosz előnevet kapta, annyira kínzott minket. Akkor meg akartam veretni. Jordánnak panaszkodtam, hogy nem fogom elviselni, nem bírom. Ma már persze hálás vagyok neki. Köszönöm azt a sok kínzást.
Azután újra a Nemzeti Színház, majd két év múlva a kaposvári Csiky Gergely színház következett.
A Nemzetibe Székely Gáborral mentünk. Pogány Juditék is odajöttek Zsámbéki Gáborral. Judittal közös öltözőnk volt. Mesélte, hogy ők visszamennek Kaposvárra, mert gyönyörű a vidék, mókusok ugrálnak a fákon, és nekik ott jobb lesz. Hazamentem, mondtam Tamásnak hogy én elmegyek vidékre. Akkor már együtt éltünk Jordán Tamással. Azt mondta: jó, akkor megyek én is. Elmentünk és Szolnok után megkaptam a második csodát, Kaposvárt.
Kritikusaid írják, hogy a művészeted Kaposváron teljesedett ki. Így van szerinted is?
Azt kell mondanom, hogy Isten vagy a sors, ami beleszólt az életembe, mindig jó, nemes művészi közegbe vezetett engem. Csodálatos igazgatóm volt Babarczy László. Egy gyűlésen, amikor a kellékes azt mondta: de direktor úr, én nem fogok így jól járni – valami anyagi vita volt – sosem felejtem el, Babarczy azt válaszolta: Dini, nem kell mindig jól járni. Erős, nagy mondat. Nekünk írt Eörsi Pista, Spiró György. Csodálatos mondatok, szövegek születtek és hihetetlen jó dolgok. Fantasztikus volt benne lenni. Babarczy átdolgozta A Mester és Margaritát. Kicsi szerepem volt, de imádtam. Praszkovja Fjodorovna vagyok, ápolónő a kórházban. Spindler Béla mint Hontalan Iván ott ámuldozik, kétségbe van esve, akkor már hason fekszik, én meg fogom a fecskendőt, kinyomom belőle a vizet és azt mondom: jól van galambocskám, úgy lesz minden, ahogy lennie kell! És beleszúrom a tűt a seggibe. A hangszóróból megszólal: noovaalja lééta. Függöny! Hevesi Bandi a zenei vezető minden előadásban, akár zenés darab volt, akár prózai, készen állt, hogy segítsen és együtt gondolkozzunk. Együtt! A legfontosabb fogalom itt érvényesült.
Kaposváron rendeztél is. A Bernarda Alba háza című Federico García Lorca előadással díjat nyertetek Spanyolországban.
Annyira imádta a spanyol közönség, hogy kérésükre meg kellett ismételni az előadást éjjel egykor. A magyar delegáció tagjai, Székely Gábor, Ács János díszletezték újra a színpadot, de mindenki segített. Jordán Tamás volt a Bernarda Alba, ami elég rendhagyó volt, de állati jól játszotta. Tamás nem egy drabális férfi, de megszállott, pont megfelelő alkat Bernardának. Egy inspektornő. Kapott egy fekete kosztümöt, amit egyből fölvett és tökéletes lett a szerep. Pengeéles volt és állati határozott, méltó ellenfele a lányoknak, akiket Nagy Mari, Németh Judit, Tóth Eleonóra, Vizsnyiczai Erzsi, Kristóf Kati játszottak. Egészen fiatal színésznők voltak, de fergeteges előadás alakult ki, boldogság és siker.
Szerettem rendezni, olyan hályogkovács módon, érzésből. Játszottam már a darabot Szolnokon, a gonosz Horváth rendezésében. Babarczy és Ascher az irodában ültek amikor bementem, és elmondtam, hogy rendezni szeretnék. Igen Bogárkám, és mit? – kérdezte Babarczy. Mondtam, hogy a Bernarda Albát. – Az jó, jó. És kikkel? – kérdezte. Elsoroltam. – És ki a Bernarda? Mondtam, hogy Jordán Tamás. Akkorát nevetett Babarczy! Majd ránézett Ascherre és úgy mondta: Lázár rendez! Volt bennük türelem, kíváncsiság és elfogadás.
91-ben eljöttetek Kaposvárról és megalakítottátok a Merlint.
Nem volt jó ötlet Kaposvárról eljönni, nekem a Merlin nem igazán jött be. A tanodás gyerekekre jó szívvel gondolok, sok tehetséges növendék volt közöttük, olyan is, aki azóta nagy színházban vezető színész lett. Sajnálom, hogy nem tudtam jó tanáruk lenni.
A Új Színházba mentél, újra Székely Gáborral dolgozhattál együtt, majd 98-tól szabadúszó lettél. Vendégként játszottál több színházban, például a Katonában.
Nem volt már színház, amely nekem fészkem lehetett volna. A Katonát imádtam, jó volt ott játszani, de szerettem eljárni vidékre is. Bepakoltam a két kutyámat a kocsiba és mentünk Kaposvárra.
A Jászai Mariról szóló nagyszerű élőadásod is ebben az időszakban született.
Egyszer nem volt már olvasnivaló otthon, amikor felfedeztem a vastag, bézs színű könyvet, a Jászai életrajzot a polcon. Kétkedve vettem le, de nagyon meglepődtem. Jászai Mari életéből nem a siker, hanem a gubanc érdekelt, nem a díva, hanem a nyomorúsága fogott meg, ami hajtotta őt, hogy színész legyen, a kisebbrendűségi érzés, a zavar, a nőiességében érzett bizonytalansága. Megcsináltuk az előadást, Kripli Mari lett a címe, így csúfolták Jászait, mert az eredeti neve Krippel Mária volt. Kapásból jött nekem a szerep, éreztem ez vagyok.
Kritikusok szerint nagyszerűen tudod megformálni a nehéz sorsú nőket. Párhuzamot érzel a saját életeddel?
Apám vezető orvos volt Erdélyben, anyám a doktorné. Tisztelet övezte a családunkat, nem volt nekem problémám. Ezek az érzések valahonnan régebbről származnak. Hiszem, hogy nem csak annyi van, hogy megszületünk csecsemőként, hanem itt vannak bennünk előző életek hozadékai is.
Meghatározó színházi élményem Háy János darabja a Nehéz. Csendben ülsz, csak a végén szólalsz meg, de átütő a jelenléted.
Nagyon szerettem a szavak nélküli szerepeket. Fizikailag fárasztó volt, a legnehezebb ülni egy helyben. Végig figyeltem és koncentráltam, meg kellett találnom az indokát, hogy ez a nő ott ül. A kellékes Töllei Juci megcsinálta nekem a kis konyhámat. A fiam iszik és beszél, beszél, én hallgatom, és minden átmegy rajtam. Tudom közvetíteni. Imádtam. Ott ismertem meg a rendező Bérczes Lacit, és nagyon megszerettem. Jó volt dolgozni Kapával. Háy Jánost meg azóta is olvasom, hallgatom hangoskönyvként, és a zenéjét is imádom a Rájátszásban, ami amúgy is a szívem csücske.
Közben rengeteg filmben is játszottál kisebb, nagyobb szerepeket.
Igazán nagy rendezőkkel dolgozhattam, közülük is kiemelném Gothár Pétert. Méltánytalannak érzem, hogy nem dolgozhat. Ki tudja mit hozhatott volna még létre életének ebben a szakaszában.
Hamarosan itt a karácsony. Szereted ezt az ünnepet?
Nincs igazán közöm a karácsonyhoz, de van egy történetem. Tizenöt éve kezdődött, amikor egészen magányos lettem, meghalt több barátom is, és kezdtem befelé fordulni. A két kutyám határozta meg az életemet. Elindultunk sétálni egy karácsony előtti délután. Sütött a napocska, hullott a hó, a kutyák rohantak előre, szabadságot éreztem, boldogságot, és hála töltött el. Mentünk felfelé, és megláttam a padot, egy ember ült ott magába roskadva, akár egy kőtömb.
Leültem mellé, de nem volt hajlandó beszélni velem. Nem nagyon forszíroztam, nekem se esne jól. Másnap is mentünk föl a kutyákkal, akkor is ott ült. Mellé ültem megint, és megkérdeztem, hozzak-e valamit, itt lakom nem messze. Nem mintha annyira aranyos lennék, de rossz volt látni. Azt sem tudtam, hogy éjjelre el tudott-e menni valahova. Morogva válaszolt, hogy nem kell neki semmi. Hazamentem. Majd eljött a szép idő, újra sétáltunk amikor láttam, hogy két mankóra támaszkodva jött ő is fölfelé. Nagyon megörültem neki. Kérdeztem, jaj, hogy vészelte át ezt a telet? Ahogyan Ön asszonyom! Válaszolta.
Akkor már nem hagytam békén, beszélgettünk. Kitaláltam, hogy forró teát és meleg pirítós kenyeret hozok, zsírral. Megette. Tizenöt év alatt összebarátkoztunk. Csaba nehezen jár, nálunk a kapucsengőhöz is kilenc dög régi lépcső vezet, nem bír följönni. Megbeszéltük, hogy ő fütyül, én jövök. Számíthatott rám, nekem pedig végtelenül sokat jelentett, amikor a nyitott ablakon át meghallottam a füttyszót. Ment a padjához, jöttem én is. Mindig elmesélte, hogy mi van vele, akkor is, amikor már jobb élete lett. Szép évek voltak. Sajnos, úgy fél éve eltűnt, nem tudom mi lehet vele.
Akkoriban gyakran jött valami, akadtak hajléktalanok vagy talált kutyák, mindig volt feladatom. Nem tudom, hogy jött ez az életembe, nem azért mert én jó vagyok, isten őrizz, hogy ezt mondjam, inkább az van, ami a Schindler listája végén: csak ennyit tettem, pedig mennyit tehettem volna!
Kaposváron a kollégám Kovács Zsolt, azzal viccelődött, hogy a Lázár Kati elköt minden kutyát a bolt elől és hazaviszi őket. Szinte háromhavonta lett új kutyám, akiknek jó otthont kellett szerezni. Itt szaladgált egy németjuhász keverék zavarodottan, rettegve. Hoztam neki kaját, befalta. Ültünk a fa alatt, a fejét a kezembe hajtotta, úgy aludt el. Annyira fáradt volt már, de nem akart velem jönni. Hazamentem, fentről hallottam, hogy vonyít, újra lementem, nem tudtam mit csináljak vele. Ez így ment két napig. Végül a Szarvas étterem szakácsa hozott rántott húst, ami nagyon ízlett Kóbornak. Így neveztük el. Minden lépcsőfokra tettünk húsit, úgy csalogattuk fokról fokra, huszonegy lépcsőn keresztül. Az ajtó már nyitva volt, benyomtuk őt, és bezártuk. Kóbor lefeküdt és elaludt. Most már Pátyon él, jó helyre került.
Embernél, kutyánál hasonló lelkiállapot a kiszolgáltatottság és a félelem. Ez egy kemény világ. Cselekednünk kell. „Jót, s jól!” – de együtt! Csak így lehet még remény.
Fridrich Piroska
Fotó: Csanádi Gábor
