696. szám blog Mirjam

Egy szocmunkás naplója 27. rész

By

Egy éve már, sőt egy kicsivel több is, hogy teljesült egy álom, rovatom lett itt. Jól kifundáltam akkor, hogy majd naplószerűen beszámolok minden jelentős eseményről, persze leginkább a szociális munkás oldalamra helyezve a fókuszt.

Aztán egy kényszer és világjárvány-szülte kispolgári létben találtam magam, amin belül persze történik egy s más, de valahogy eltakarja a kezembe kövesedett lázmérő a lényeget, vagyis most inkább ez a lényeg, Maslow-i alapok korona-ritmusban, fiziológiai szükségletek másfél méteres távolságból, biztonság és védettség szükséglete covid keretben.

Az alsó két alap pipa, néha kényszeredett vigyorral kérdezem magamtól, vajon menne-e még máshogy, amolyan normálisan, fokról-fokra, maszk nélkül, nem összerezzenve egy 37.5-től? Talán lesz módom megválaszolni ezt magamnak. És persze közben ment az élet valahogy, olyan dolgokat is bepörgetve, amik még egy viszonylag életközelibb időszakban is meglepnének, mondjuk az Örkény Színházas, világomat rengető kaland épp ilyen, de erről majd máskor, máshogy írok. Meg hát persze mi lehet életközelibb annál, amikor a puszta létért harcolunk, ugye. Tudom, háborúban is születtek gyerekek, szövődtek szerelmek, jól ki van ez találva, mindig győznie kell azért az életnek, meggyőznie leginkább, hogy nem áll meg. És mindeközben anya is vagyok, ami a legfontosabb, a mindent leuraló prioritás, kétség nem fér hozzá. Az élet ilyetén módon olyannyira nem állt meg, hogy egy fejjel fölém magasodik a maga 180 centis teljességében. A középiskola első évébe épphogy belekóstolni tudó fiam épp ma 15 éves lett.

Amikor én voltam ennyi, nem volt világjárvány, ennek ellenére így utólag, felnőtt fejjel belesápadok néha, hogy miket éltem túl. Na erről sem beszélnék, pláne, hogy a fiam az egyik olvasóm. Vannak dolgok, amik jó helyen vannak ott, a múlt homályában.

Arra emlékszem viszont, amikor az anyukám végső kétségbeesésében azt kívánta nekem, hogy legyen olyan gyerekem majd, mint én vagyok, tudjam csak meg, mi a magyarok Istene. Aztán nagyobb córesz történt, a gyerek pont olyan lett mint ő, ennek az értékelése bennem viszonylag változó, de hát így van az ember azokkal, akiket a világon a legjobban szeret. Viccelek, csak persze nem látják az arcomat közben, imádnivaló mindkettő, olyanok vagyunk így, mint valami sorminta, a két hasonlót megtöri a másféle, de így lesz teljes értékű a sorminta, sehogy máshogy, erősítjük egymás ragyogását, mi így, együtt.

A bakancslistám tehát átíródott 15 éve már más a fontos, mint nem anyaként és a járvány új, addig természetesnek gondolt pontokat is beleírt. De nagyon szeretnék majd (majd!majd! Andor, majd!)a nagymamája lenni a sorminta következő tagjának. Akkor is, ha lehet, hogy olyan lesz, mint én. Kedves, öreg szomszédasszony is szeretnék lenni, aki almáspitével kedveskedik a fiatal szomszédoknak és közben képeket mutogat az unokákról. Leginkább azt szeretném azonban, hogy 20-30 év múlva hiánytalanul itt legyünk és megbeszéljük, hogy még mik szeretnénk lenni. Aztán leírom, Önök meg elolvassák, jó? Mert annyi mindenek nem voltunk még.

Isten éltessen mindenkit nagyon sokáig, boldogságban, egészségben. Téged, kisfiam, ma különösen. Minden nap megköszönlek a Jóistennek.

Nuszer Mirjam Johanna

You may also like