Konok volt, büszke. És fura, talányos.
Géza vagy Béla ő, netalán János?
Már nem is tudom.
Szerették, s ő is tudott szeretni.
Meg akart élni, e szántani, vetni
sosem tudott.
Tékozolt. Halmozott hibát hibára
aminek hamar meglett az ára.
Most fizetgeti.
Büszkeségét az évek befedték,
mint jól lemázolt falat a festék.
Megváltozott.
Az ösztöne súgta: hajolj le szépen
s hajolt – ma kocsmát söpör ki éppen –
fillérekért.
Ha kergetik, elfut. Ám ha kap, örül
és boldog, de manapság bizony, körül
csak borgőz veszi.
Nevén már régóta nem hívja senki.
Magányba zárva a múltját merengi,
nem vár tavaszt.
Türelme már a gyermekek kincse.
Azt se vizsgálja, van-e vagy nincs-e
tarsolyában elég kenyér.
Elnyúlik néha egy foghíjnyi telken,
ha lábából itt-ott a vér már kiserken.
Gondold el:
Kit nem gólya hozott?
