642. szám Széppróza

Lóci

By

Még nincs nyolc óra, de már huszonhét fok meleg van, még ha élénk is a levegő. A fuvallat mindig a folyó felől érkezik, hozza az ártér ősi illatát, a sárgarigó rövid ritmusú, túláradó énekét és a kakukk kihívó szavát. Tavaly még megőrjített bennünket az égő műanyag mérgező bűze, idén azonban a hatóság fellépése nyomán a helybéliek nem élnek a szemét megsemmisítésének ezen ocsmány módjával. Ezért aztán friss a nyári lég.
A veréb kölykök már felnőttek, de még rezgetik a szárnyukat: dolgozz csak öreg, hozd a betevőt! – mama hotel csuli módra. Az eresz alatt ők laknak, nem fecskék – bánatunkra –, de megszoktuk, sőt mármár megszerettük ezeket a bohém kis jószágokat, még ha össze is piszkítják a teraszt. Fészkükből kilóg a kóc, nejlon és mindenféle szemét. Lám, a falusi verebek sem különbek városi rokonaiknál! Rájuk kontráz a macskabagoly, aki eltévedt a napfényben, zömök kis alakja megpihen a vadszőlő mankójául szolgáló lécen. Mosolyognom kell, és megint Szent Ferencre gondolok, akit irigylek, hogy tudott madárul.
A három nagy kutya bezzeg most pihen, miután hajnalban minden neszre fölugattak, felverve a fél megye békésen szundító lakosságát, köztük persze bennünket. De jobb, mint Újbuda kocsilármája. Rákönyöklök a kapura, várom a szippantóst, aki korareggelre ígérte, hogy megszabadít a háztartás salakjától. Három éve lelkendezve mondták a faluban, hogy „bevezetik a szennyvizet” (még jó, hogy nem tették, de annál rosszabb, hogy ki sem), mert megvan rá a „junijós” vagy milyen forrás, de a pénz elillant, és tovább virágzik a pöcegödrök kora, mélyen a huszonegyedik században.
Ismerős zörej, bicikli közeleg, felismerem Lócit. A kerékpárján bizonytalanul inog a hatalmas kasza.
– Adj’ Isten! Csak nem a temetőben kaszáltál megint, Lóci?
– De, ott voltam. Jó mindig az asszony és a gyerek közelében.
Lóci hébe-hóba nálunk is kisegít. Nem szereti a damilos fűkaszát, csak a fenni valót. Kitanult kőműves és ács ő, de jó ideje a falunak dolgozik, meg napszámba szegődik, ha van rá módja. Cserzett bőre miatt öregebbnek néz ki, mint valójában. Alig hatvan, alacsony, vékony, de erős, olyan, mint az az egyötven magas, ötven kilós ápoló, aki szülés után úgy tette a hordágyra a feleségemet, mint ha pehelypaplant emelt volna. Szívósak a helybéliek, sokat tapasztalt túlélők, az Alföld Herkulesei, fizikailag és lélekben is.
– Van reményem pesti munkára, kőműveseket keresnek, talán már holnapután indulhatok. – Ezt már a szellős verandán mondja, miután beinvitálom egy e helyütt nem is annyira rendhagyó, korai fröccsre. Mert Lóci fröccs ivó, nem kedveli a sört, és csak néha engedi meg magának a gyümölcsöt soha nem látott felest.
Lócit jó pár éve ismerem. Különleges, szép vonású ember, aki mintha egy tizenhatodik századi spanyol festményről lépett volna le éppen. Mindig megöleljük egymást, amikor találkozunk, s hogy miért, nem is tudjuk, de mint bátyok mégis, mert van valami erős szimpátia, kötelék köztünk, aminek nem is kéne lennie, mert ma nem a szimpátia korát éljük, hanem a vicsorgó előítéletét.
– Hogy bírod a gyászt, Lóci?
– Nagyon nehéz. – Mondja, és könnybe lábad a szeme. – Még mindig nem hiszem el, hogy tavalyelőtt elvesztettem Marikát. Kurva infarktus! De nem tudtam meggyászolni, mert ott volt Lacika. Hogy lehet egy harmincöt éves, erős gyerek rákos? Két évig ápoltuk. Az orvosok azt mondták, ez is csoda. Végig otthon, de az utolsó hónapot már nem bírta szegény. Kellettek a csövek, gyógyszerek, kórház. Ott voltam mellette, amikor feladta. Azt hittem, megbolondulok. Szerencse, hogy Marika nem élte meg. Még jó, hogy van a többi, meg az unokák. De akkor is.
Senki nem mondhatja meg, hogyan készüljünk föl egy gyerek halálára. Nincs erre magyarázat, csak düh és végtelen fájdalom. Soha, soha! És hit. Talán. Hosszú percekig nem szólok, csak nézem barátomat, ezt a ráncos, barna embert, aki tud valamit, amit én nem, és nem is akarom megtudni. De belőle is olyan erő és életösztön árad, amit fel nem foghatok. És a nap még el sem indult igazán…

You may also like