447. szám Interjú

– Lakatos Leventével beszélgettünk

By
LoveClub
Lakatos Leventével beszélgettünk

images/photoalbum/lakatoslevente.jpgA fiatal, s igen népszerű Lakatos Levente (író, újságíró) mostanában zsúfolt napokat él. Frissen megjelent regényét nagy érdeklődés övezi, így olvasóival a személyes találkozókon túl az interneten is folyamatosan tartja a kapcsolatot. Ez azért is indokolt, mert regénye, a LoveClub is ezen a fórumon játszódik.
A LoveClub egy virtuális szórakozóhely, ahol mindenki az lehet, aki csak akar. Hamis fotóval és személyazonossággal, felhasználói álnevek mögé rejtőzve kutathatók az új és újabb partnerek. Itt nincsenek tabuk, s a legmerészebb vágyak is bátran megoszthatók a többiekkel. A bizarr nicknevek azonban gyakran olyan kiskorúakat rejtenek, akiket túl korán kísértett meg ez a különös világ. Egy fiatal újságírónő témakutatásai közben arra figyel fel, hogy az utóbbi időkben a fővárosi fiatalok közt megszaporodtak az öngyilkosságok. Gyanúja szerint egy új drog vagy egy szekta állhat a tragédiák hátterében, ám hamar kiderül, hogy sorozatgyilkosságba keveredett, és a saját bőrét viszi a vásárra…

–    Máshogy kommunikálunk arctalanul, mint személyesen?
–    Mivel kezdetben, személyes kontaktus hiányában nincsenek gátlások, sokkal határozottabbaknak tűnhetünk, gyakorlatilag egy új, vágyott személyiséget kreálhatunk magunknak. Az írott szavakkal ráadásul manipulálhatjuk a kiszemelt áldozatot, míg személyesen a tekintetünk mindent elárul. A LoveClub épp az ilyen kreált személyiségekre épít. Mivel soha nem tudhatjuk biztosra, hogy ki lapul egy-egy vonzó fotó vagy figyelemfelkeltő bemutatkozó szöveg mögött. A kockázati tényező megnövekedett, a cybervilágban élő fiatalok azonban ugyanolyan befolyásolhatóak maradtak, mint a való életben. Így aztán bárki behálózhatja őket – akár egy pszichopata is. Nemrég láttam egy filmet, melyben egy pedofil csavarta el egy kislány fejét. Először tizennégy éves fiúnak adta ki magát a chaten, majd az első találkozón a kislány rémülten vette észre, hogy online szerelme a harmincon is túl van. Ám mivel beszélgetéseik közben lelkileg közel kerültek egymáshoz, a lány beadta a derekát. Az internet egy hatalmas csapdává vált.
–    Szerencsére te, és az olvasóid közt nem tátong ekkora korkülönbség. Sőt, úgy tűnik, nagyon is értesz a nyelvükön.
–    Előző regényem, a Barbibébi első fejezeteit még 2008-ban kezdtem el írni. Akkor még én is éretlenebb voltam, azóta az érdeklődési köröm, valamint az ízlésem is finomodott. A LoveClub nyelvezete szintén fiatalos, de már jóval tudatosabban használom az olyan eszközöket, mint például a szókimondás, amit akár első blikkre sokkolónak, felháborítónak vagy botrányosnak tarthatnak az olvasók, de egy fiataloknak szóló regény nem lehet álságos vagy finomkodó. Egyrészt hiteltelenné válnék a szemükben, másrészt beállnék a papolók sorába. A tiltás helyett lényegesen eredményesebb, ha bemutatunk egy-egy kegyetlen életszituációt, az egyén pedig önerőből teszi helyre magában a leírtakat. A LoveClubban például – miközben bemutatom egy teljesen átlagos életű srác világképének torzulását – felhívom a figyelmet a különböző életcsapdákra. A drogkérdéshez sem átlagos módon nyúlok. Nem hangoztatom, hogy rossz, ha tudatmódosító szerekkel élnek az olvasok, inkább felvázolom, mit képes tenni például egy szerelmes kapcsolattal az anyag.
–    Nyílt vagy, és elébe mész a kényesnek tűnő kérdéseknek. Ez ennyire nem lenne jellemző?
–    A fiatal felnőtteket valahogy mindig mindenből kihagyják. Ha csak a könyves piacot nézzük, léteznek gyerek-, illetve tinédzserkönyvek, majd egy hatalmas életkori szakadékot követően a felnőtteknek írt kötetek folytatják a sort. Huszonöt éves vagyok, és nehezen találok olyan írást, mely nekem szól. Vagy nagyon gyermetegek, vagy harminc körüliekről szólnak a történetek. Nincs, illetve nem volt átmenet. Ez a korosztály éppen ezért el is szokott az olvasástól – újra divatba kell hozni náluk. Az utóbbi időben egyre több, a célközönségnek író szerző is felbukkant, ami mindenképpen azt jelzi, hogy szépen-lassan megoldás születik a problémára.   
–    Az interneten több mint 15 000-en csatlakoztak hozzád. Ez előző könyvednek, a Barbibébinek köszönhető?
–    Részben. A közösségi élet számomra nagyon fontos, gyakorlatilag non-stop kapcsolatot tartok az olvasóimmal. Ők is igénylik és nekem is szükségem van a visszajelzésekre. Egy populárisnak manapság koránt sem nevezhető területen minden egyes követőért hálás az ember. A LoveClub kapcsán is egyre többen csatlakoznak, és nagy örömömre, záporoznak a vélemények. Egy igazán jó hangulatú társaság alakult ki, mely ráadásul összetart. Dedikáláson például jó látni, ahogy az olvasóim egymásra találnak, és várakozás közben elbeszélgetnek egymással.
–    Jó, ha van közös téma, hisz szerencsére meglehetősen hosszú sorokban állva várnak rád az olvasóid. Hogyan látod ma azt a korábbi önmagad, akit pár éve – saját megvallásod szerint – még „mindenhonnan elhajtottak” –, noha lelkesedésben nem volt hiány. Ma pedig az egyik legprofibb magyar kiadó szerzője vagy, szép eladásokkal. Mi változott azóta?
–    Alázatosabbá váltam. Ma már látom, hogy a könyvkiadás nem arról szól, hogy a szerző kiírja magából a gondolatait, azt kinyomtatják, és máris sikerkönyvvé válik. Fáradtságos munka van egy-egy könyv megjelentetése és megszerettetése mögött. Főleg manapság, amikor az olvasás lassan luxuskategóriába tartozik. Kevés az emberek pénze, vagy, ha keresnek is, azért jóval többet kell dolgozniuk, ami korábban. Megcsappan a szabadidejük, a maradékot pedig a családjukkal, vagy éppen alvással töltik.   
–    Te már megtanultad, hogy ne szédítsen meg a siker, talán túlságosan is, hiszen ezt ki sem élvezve, máris a következő könyveden dolgozol…
–    A siker borzasztóan mulandó állapot, és rettenetesen bosszant, amikor egy-egy tehetséges ember az elkényelmesedésbe bukik bele. Attól, hogy sikerült egy-két népszerű alkotást letenni az asztalra, még nem a miénk a világ. Akiben nem él ösztönző erő a fejlődésre és a folyamatos bizonyításra, az nagyon könnyen elbukik. Számomra fontos, hogy saját magamnak is megmutassam: tudok jobb lenni. Ehhez természetesen kétségekre és önbizalomhiányra is szükség van – ám meglátásom szerint ez egészséges addig, míg az ember fia nem golyózik bele.

Csomós Éva

You may also like