465. szám Interjú

Köszönöm-díj 2011 – beszélgetés Markocsán Sándorral

By


Mi az, amit tudnunk kellene rólad, azon túlmenően, hogy pár nappal
ezelőtt tüntettek ki a Menhely Alapítvány Köszönöm-díjával, amihez
mindenekelőtt gratulálni szeretnék!

Sokat mesélhetnék… Ami igazából ehhez kapcsolódik: a Nike Futóklub
edzője vagyok a Margitszigeten. Ez egy nyitott közösség, amibe bárki
lejárhat – életkortól függetlenül. Itt ismertem meg Janit, s ekkor
kezdődött az a történet, aminek kapcsán ezt a megtisztelő díjat kaptam.

Hogyan kerültél először kapcsolatba Janival?
Rendszeresen lejárt hozzánk edzeni, mint sokan mások. Nem volt semmi
szokatlan benne, kivéve talán ruházata, mely kissé viseltesnek tűnt.
Jani próbált beintegrálódni a futóközösségbe: rendszeresen lejárt
hozzánk, részt vett az edzéseken, néha még szóba is elegyedett más
futókkal, de nem volt a társaság középpontja. Egyszer volt egy
beszélgetésünk, amiből felszínre került, hogy ő milyen mostoha
körülmények között éli az életét.

Te felkaroltad Janit, és ez egészen nagyméretű „mozgalommá” nőtte ki magát. Hogyan kezdődött mindez?
Beszélgetéseink alatt megismertem Jani körülményeit, viszontagságos
életútját és a sporthoz való viszonyát és kötődését. Jani eddigi
teljesítménye mindezek ismeretében emberfelettinek tekinthető, hiszen
nincs meg az a háttere, ami ahhoz szükséges, hogy valaki ilyen
eredményeket érjen el. Gondolok itt a kielégítő táplálkozásra, valamint
vitaminok és ásványi anyagok elégséges bevitelére. Bámulatosnak tartom,
hogy valakinek ilyen körülmények között van arra ereje, hogy plusz
fizikai erőfeszítést tegyen, ösztönözze magát arra, hogy jó
sportteljesítményt érjen el és vannak kitűzött céljai. E mellett nem
tudtunk szó nélkül elmenni; úgy éreztük, tennünk kell valamit.

Milyen jellegű segítség volt ez: anyagi elsősorban?
Szerencsénk volt. Ez a találkozás időben egybe esett Budapest egyik
legnagyobb futóversenyével, a Nike Félmaratonnal, ahol több tízezer
ember van jelen. Mivel Janival előző nap megjelent a futo.blog-on – a
futók egyik legnagyobb közösségi oldalán – egy interjú, sokan
megismerték az ő történetét. Már a versenyen ki volt téve egy cipős
doboz adományok számára, amire egyszerűen csak annyit írtunk: „Janinak”.
Jani ettől kezdve fogalommá vált; ő lett a mi Janink.
Úgy vélem, példaértékű az összefogás, mely ezt a futóközösséget
jellemzi: mindenki a maga módján és eszközeivel igyekezett segíteni
neki. Sportcégektől cipőt és ruházatot kapott, egy órás cégtől sport
órát, de a legfontosabb segítség Jani számára egy munkalehetőség volt. A
Budapest Sportiroda felajánlotta neki, hogy idén bármelyik versenyen
indulhat nevezési díj fizetése nélkül. Ez egy több tízezer forintos
támogatás, hiszen egy versenyen való indulás 6.000-7.000 forintba is
kerülhet.

Visszatérve a cipősdoboz akcióra, mekkora támogatás gyűlt össze akkor?
Megható volt látni az együttérzést, melynek köszönhetően több tízezer
forint gyűlt össze a dobozkában – ha jól emlékszem, 68000 forint.
Az eseményt követően nyitottam Janinak egy bankszámlát, melyre betettük a
befolyt összeget. Hogy a kísértést elkerülje, Jani megkért, kezeljem én
a pénzét. Bár már fél év telt el az adománygyűjtés kezdete óta, még
most is érkezik utalás a számlára.
A munkába állás kapcsán Janinak egy másik álma is valóra vált: egy saját
bejáratú dombornyomott kártya boldog tulajdonosa lett – erre kapja
fizetését.

Ha jól értettem, a támogatások sorozatának mai napig nem lett vége.
Nagy szerepe volt a történetben a kereskedelmi médiának is, ami –
bár nyilván a bulvársztori lehetőségét látva – ebben segítségünkre volt.
Felkapták és ismertté tették az általam adott címet: „a leggyorsabb
hajléktalan”. Így vált lehetővé, hogy a futók közösségén kívülről is
odafigyelő támogatást kapjunk.
A legnagyobb segítség mégis a munkába állás lehetősége volt Jani
számára. Nagyon érdekes, hogy ő egy mosogatói állást szeretett volna,
hogy a konyhán összegyűlt maradékot hazavigye családjának, 11
macskájának. Sikerült mindezt egy olyan munkahelyen megvalósítani, ahol
4-5-szörös volt a túljelentkezés. Ezúton is köszönet annak a Jani
történetét olvasó barátunknak, akinek a közbenjárása nélkül ez nem
valósulhatott volna meg.

Jani a munka mellett is folytatja a sportolást?
Persze. Idén is komoly céljai vannak a futással: egyre többet és többet
szeretne elérni. Gyakran azonban elégedetlen magával, hajlamos magasra
tenni a mércét.

Eredendően maximalista…
Igen, abszolút. De ez talán nem is baj. Ez a maximalizmus az, ami hajtja, előreviszi őt. Ez mindenképp dicséretes.

Jani támogatását önkéntesen vállaltad. Miből merítesz energiát, és hogyan szakítasz időt erre?
Az ember a jó dolgokra szívesen szakít időt. Plusz erőfeszítés pedig
nem kell hozzá, mert belülről jön. Sokat segít központi szerepem a futó
társadalomban; edzőként tisztelnek és odafigyelnek arra, amit teszek,
amit mondok. Így alakulhatott ki az, hogy a kezdeményezés szélesebb
körben elterjedt, nagyobb méreteket öltött. Még egy meglepetés
születésnapot is szerveztünk neki, ahol tűzijátékos tortával
köszöntöttük. Jani úgy állt az ajándéka előtt, mint egy megilletődött
kisdobos, könnyeivel küszködve. Talán ennyi idős lehetett akkor, amikor
utoljára felköszöntötték. Ezek a pillanatok nem csak az ő, hanem a mi
számunkra is felejthetetlenek voltak és lesznek.

Sokszor hallani arról, hogy az önkéntes segítők maguk is rengeteget
kapnak, épülnek a mások megsegítése által. Te hogy élted ezt meg?
Úgy fogtam fel ezt a történetet, mintha lenne egy 48 éves fiam.
Éreztem, hogy Jani egyre inkább kötődik hozzám – ha szüksége volt
valamire, mindig nekem szólt. Ő elszokott már attól, hogy önzetlen
segítséget kapjon emberektől.

Ezek szerint ő teljesen egyedül volt, amíg kapcsolatba nem került veletek.
Igen, teljesen egyedül. Ő nem kereste a hasonló helyzetben lévők
társaságát; nem tud azonosulni azokkal a hajléktalanokkal, akik sorsukba
beletörődve az italozásba menekülnek.
Persze azt senki nem várja el, hogy ők is kezdjenek el futni. Viszont –
amint azt egyszer a rádióban is említettem – mindenkiben van valami, ami
megkülönbözteti őt a többiektől. Jani megtalálta ezt magában; ő a futás
által teljesedik ki. Ha ezt nem fedezzük fel magunkban, ha nem
próbálunk meg kitörni, akkor a reménytelenség süllyesztőjébe
kerülhetünk, ahonnan gyakran már nincs visszaút.

Kanyarodjunk vissza a díjhoz. Mi volt a reakciód, amikor tudomást
szereztél arról, hogy te kapod? Tudtál egyáltalán a létezéséről?
Nem. Mindaddig nem hallottam erről a díjról, amíg Réka fel nem
hívott a Menhely Alapítványtól, és nem mesélt róla. Tőle tudtam meg,
hogy minden évben átadják ezt a díjat az arra érdemes magánszemélynek, s
hogy ez a személy idén én leszek. Nagyon megilletődtem és nagyon jól
esett a megtiszteltetés.

Úgy gondolom, hogy ez a díj, amelett, hogy kitüntetés, bizonyos mértékű felelősséggel is jár.
Természetesen. Ezzel az elismeréssel egy kitüntetett figyelem is
irányul felém, ezáltal nem közömbös, hogy mit teszek, milyen példát
mutatok. Egyben egy lehetőség is arra, hogy felhívjam a figyelmet: egy
kis odafigyeléssel egy ember egész sorsát megfordíthatjuk, jobbá, szebbé
tehetjük.

Bucse Júlia

You may also like