463. szám Vers

A kínai költészet kincses ládikójából

By


Dombhátak fájdalmas sötétzöldje,
őszi vizek töltik be a napot;
kapumban állok, – botomra dőlve,
öreg tücsök dalára hallgatok.
Elfog a bú: sötét hajam ősz lett,
az üres házamban ülök estig;
gyümölcsök kopognak az esőben,
lámpám alatt két szöcske melegszik.
Megrogytam: erőm fogy, – kinevetnek,
bánom, hogy a sült galambra vártam;
a felhők és fenyők még szeretnek,
engem, ki csak sodródtam az árban.
Csavarogtam: hegyek között fáztam,
a zápor vízesést öntött számba;
volt hogy úgy ágaskodtam vigyázzban,
mint testőr ujjai közt a lándzsa.
A parton lótuszvirágok állnak,
a domb egy kerek árnyék a tóban;
az őszi köd kivisz majd magával
a vízre: többé nem hallasz rólam.

Az üreg házamban ahol lakom,
egymagam ülök az éji ködben;
őszi eső veri az ablakom,
a levegő tejfehér köröttem.
Ha sétálni megyek, magányosabb
vagyok az Úrnál, – vagy akárkinél;
ilyenkor este nem lehet csak az
a vigaszom: hogy a hold elkísér.
Sokszor csak a múltamról álmodok,
amit sohasem látok már újra;
és narancsvirág illatot érzek,
mit a díszes párnáimon hagyott,
az egykor volt szeretőm ingujja.
Dombhátak fájdalmas sötétzöldje,
és az éjjel, mely egyre hidegebb;
sárga selyemköpönyegem fölött,
késő őszi felhőket viselek,
és vastag réteg erdei ködöt.

You may also like