Nagy megtiszteltetés, hogy Szélyes Imrével beszélgethetek. A bőség zavarával küzdök, hiszen ha csak az eddigi színházi és filmszerepeit, rendezéseit, szinkronjait, tanári tevékenységét sorolnám föl, akkor betelne az egész oldal. Igyekszem röviden kérdezni, és Önre bízni, mit tart fontosnak elmondani a Fedél Nélkül olvasóinak. Ön tehát színész, rendező, tanár, több díj birtokosa. Kérem, mondja el, mit mond a tanítványainak az első órán és mivel engedi őket útnak az Akadémia elvégzése után?
A vándorutamat közel hét évtizede Erdélyben kezdtem. És most nyugdíjaztatásom után én is „fedél nélkülinek” érzem magam, mert eddig minden pillanatomat társulatban és közösségben töltöttem. Hosszú út vezetett egy Isten háta mögötti falucskából a Magyar Színház közösségéig, hisz 1992-től a Nemzeti tagja lettem. 2000-ben „A hatalom fura ura” egy államtitkár személyében, akinek nevére már senki sem emlékszik, Magyar Színházra keresztelte a Hevesi Sándor téri épületet, megfosztván kiemelt státuszától azt a Színtársulatot, amelyben (bocsánat a profán hasonlatért) az egy négyzetméterre eső Kossuth-díjasok száma, magasan az országos átlag fölött volt. A mostani nyugdíjazással lassan eltűntek az utolsó mohikánok a régi nemzeti társulatából (Kubik Anna kivételével), és ezzel egyenes arányban két emeletnyi irodahelyiséget töltenek meg a gazdasági és pénzügyi „szakemberek”, és mindez a takarékosság jegyében. Ennyit erről. Színészpedagógusként, színészként és rendezőként, aktív részese voltam a színház életének és ezt olyan ajándéknak érzem, ami nem adatik meg mindenkinek, aki színházban dolgozik. Nem véletlenül használom a dolgozik szót, mert a mi hivatásunk mindenekelőtt munka, hihetetlenül sok munka, amely munka a nemes borhoz hasonlóan lassan kiforr és megmutatja magát a nagyérdeműnek. Mindez tapasztalattá sűrűsödik az évtizedek folyamán, és mindenekelőtt arról beszélek a felvételi vizsga után a növendékeimnek, hogy a színészi hivatás mellé szerezzenek még egy diplomát, azaz mesterséget, ami anyagi biztonságot jelenthet számukra. A biztonságosnak mondott három esztendő után, amit az intézmény falai között töltenek, mindenkinek adok még útravalóként egy búcsúmondatot és ennyi. A többi mind-mind a szerencse dolga.
Pályájának kezdete Marosvásárhelyen, a Szentgyörgyi Színművészeti Intézet diplomája ‘66-ban, s ottani munkái után 1982-ben Magyarországra települt. Kecskemét, Veszprém után több budapesti színház tagja lett, és 2000 óta a Pesti Magyar Színházé. Nagyon érdekel, hogy például Sütő András darabjában vagy a Csíksomlyói Passióban játszani más hangsúlyokat hoz-e felszínre, ha Erdélyben vagy Budapesten kerül színre? Nem politikai vonatkozásokra gondolok, hanem belső, emberi indíttatásokra, érzésekre.
Úgy gondolom, hogy a mi kötelességünk igazat mondani, igazat játszani a mi anyanyelvünkön, magyarul. A nézőtérről a színpad felé áramló visszajelzés meghatározó erejű lehet, de csak abban a művészi megfogalmazásban, amit a rendezővel alakítottunk ki közösen. Természetesen teljesen más a hatása erdélyi közönség előtt a megmaradásról szóló mondatnak, mint a hazai tájakon. Mindez érthető, hiszen helyzetükből adódik. Bármennyire is próbáljuk elkerülni a politikai helyzet okozta hatást, nem vonatkoztathatunk el tőle. A Bánk bán 1848. március 18-ai előadása, vagy az István, a Király Kádár-kori bemutatója politikai háttér nélkül nem szólalhatott volna meg olyan elementáris háttérrel, mint ott és akkor.
A darabok, amelyekben jelenleg szerepel, alkalmat adnak a széles skálán való játékra: István, a király, Arzén és levendula, Macska a forró tetőn. Mi a következő darab, amire készül?
Három előadásban játszom pillanatnyilag. Két kisebb feladat és egy embert próbáló szerep a Macska a forró tetőn című darabban. Erre az előadásra szívesen hívom el ismerőseimet és barátaimat és természetesen, azokat a nézőket is, akiket nincs szerencsém személyesen ismerni, mert úgy érzem, remek kollégákkal igazi színházi élményt tudunk nyújtani. A következő évad feladatairól szívesen beszélnék, de amint említettem nyugdíjaztatásunk után nincs miről.
A szinkron-feladatai között felfedeztem, hogy többször adta hangját Christopher Plummernek és Peter Cullennek. Van-e ma a mozivilágban még olyan színész, akinek játékával szívesen azonosul és szinkronizálná?
A szinkronszínészetnek is megvannak a maga szépségei és annak a legizgalmasabb pillanatai azok, amíg megismerjük a filmben játszó kolléga belső ritmusát. Ezután már könnyebb a dolgunk, csak színváltásaink, csak a tempóérzék, csak a hanglejtésünk, csak a helyes hangsúlyozási érzékünk, és még nagyon sok csak. Mindezek mellé még két jó láb, erős szemek egy jó rendező és egy jó hangmérnök szükséges… ennyi.
Kitüntetései: Jászai Mari-díj, a legjobb férfialakítás díja (még Erdélyben), kétszer is megkapta a Főnix-díjat, és birtokában van a Sík Ferenc-emlékplakett is. Ezek közül melyik érte a legváratlanabbul és miért? (Feltételezve, hogy az előadások után a tapsviharok jelentik az igazi előadóművésznek a legnagyobb díjat).
A kitüntetések, azért fontosak, hogy elhitessük magunkkal, hogy figyelnek ránk, hogy a kultúráért felelős valaki pazarolt ránk egy pillantást. Igazán, azok a díjak a fontosak, amiket munkatársainktól kapunk, persze ez csak az általam megfogalmazott fontossági sorrend.
És akkor térjünk rá arra a márciusi két estére, amikor is az ön végzősei a hajléktalan írók-költők műveiből válogatott műsorral álltak színpadra. Nekünk, szerzőknek hatalmas élmény volt nemcsak az, hogy a saját alkotásainkat színművészek előadásában hallhattuk, de szívet melengető a fiatalok empátiája, átélése, lelkesedése, ami – ugye – a Nagy Közvéleményben nem található meg, sajnos. Nyilvánvaló az Ön hatalmas szerepe ebben a vállalkozásban. Elmondaná, hogyan született meg Önben, a tanárban az ötlet?
Hosszú éveken át a Dembinszky utca felől jártam személygépkocsival. A Rottenbiller–Dembinszky sarkon, esőben, hóban, napsütésben ott állt mindig egy öregúr és a Fedél Nélkül című lapot kínálta. Néhány alkalommal én is vásároltam tőle. Rövid fejbiccentéssel köszönte meg, de akkor is mozdult a karakteres férfifej, ha elutasítás volt a válasz. Soha nem láttam tolakodónak és sohasem láttam alázatosnak. Az említett tulajdonságaiért magamban dacosnak neveztem, a tőle vásárolt lapokban olvasott prózai írások szülték az ötletet, hogy a végzős növendékekkel ebből az anyagból vizsgázhatnánk. A gyerekeknek tetszett az ötlet, de feledésbe merült, majd hónapokkal később számon kérték ígéretemet. Örömmel mondtam igent, és figura lesre küldtem őket, ahonnan számtalan történettel és tapasztalattal tértek vissza. A Nagy Közvéleménnyel ellentétben lelkesen mesélték élményeiket, hisz egy új világ, egy felszínesen ismert idegen világ mutatta meg igazi arcát. Megpróbáltam egységes anyagot szerkeszteni belőle és néhány ötlettel színpadszerűvé tenni. Alkotótársakra leltem tanítványaimban. Hogy kicsodák Ők? A Pesti Magyar Színiakadémia 2012-ben végzős növendékei: Babócsai Réka; Görgényi Fruzsina; Habóczki Máté; Illés Alexa; Illés Olivér; Illésy Éva; Kozma Gábor Viktor; Papp István Tamás; Szemerédi Bernadett; Vajai Flóra.
Nagyon köszönöm az interjút és valamennyiünk nevében azt, hogy megerősödhetett bennünk az a hit, hogy a jövő nemzedék, s ezen belül a jövő nagy színészei másképp tekintenek majd a – sajnos csak hosszútávon megoldható – hajléktalanságra, a hajléktalan, otthontalan , de az életre, a jobbításra, a művészetekre igenis nyitott embertársaikra.
