Kiss Judit Ágnes sokoldalú tehetség. Költő, író, pedagógus, aki magyar- és drámatanári szakot is végzett, de a zene, a tánc és az éneklés is közel áll hozzá. Babaróka mesesorozatát imádják a kicsik és a szüleik egyaránt. Legújabb verseskötetéről és regényeiről beszélgettünk.
Legutóbbi regényed a Bűbájoskönyv, amelyben egy ma élő boszorkány elbeszéléséből ismerheti meg az olvasó a hagyományt és tudást, ami évezredeken át szállt anyáról leányra. Mi ez a könyv, egy izgalmas játék, vagy te magad vagy a boszorkány?
Bevallom, nem vagyok boszorkány. Pedig az eladásokra jó hatással lenne, ha igazi boszorkány volnék, és rólam szólna. A könyv valójában nagyjából húsz évnyi folklorisztikai tanulmány, olvasás eredménye. Pár évig a néprajz szakra is bejártam. A Veszprémi Egyetemen hagyományismeretet tanítottam. Az egyik tanítványom megállapította, hogy olyan élvezettel adom elő a bájitalok elkészítési módját, hogy írnom kellene egy szakácskönyvet. Rájöttem, hogy annyi receptet nem ismerek, amennyiből szakácskönyvet lehetne írni, ezért a receptek közötti hézagot valamivel ki kellett tölteni. A szövet, ami összefogja a jó kis recepteket egyrészt gyűjtések anyaga, de egy csomó helyen – mint Thaly Kálmán a kuruc nótákba – „beledisznólkodtam” a saját írói szövegemet. Családregény lett, ami végighalad a huszadik századi történelmi eseményeken is.
Mindig azt tanítottam, hogy amit nagyon egyformának őrzünk, mint hagyományt, amit kitettünk a vitrinbe, az már nem él. Ami él, az változik. Azt próbáltam körbejárni, hogyan tudja a nagyon régi hagyományt megőrizni valaki, aki itt él a mai Budapesten. A regény végigviszi az olvasót a női lét főbb állomásain, a születéstől a felnőtté váláson, szülésen, gyereknevelésen át a halálig. A halálba kísérés tudományáról például, azokat írtam meg, amit most is tanítanak a hospice-ban, de benne vannak a folklorisztikai hagyományok is, hogy meg kell állítani az órát, le kell takarni a tükröt, hogyan kell siratni, hogy meddig van ott a lélek.
Nagyon erősen női történet, annyira, hogy a férjem azt mondta: Ne haragudj, de nem tudok elolvasni egy olyan könyvet, ami arról szól, hogy a nők mennyivel magasabb rendűek a férfiaknál. Azt válaszoltam neki, hogy gondold el, én hány olyan könyvet olvastam, ami ennek az ellenkezőjéről szólt, kezdve a Bibliával. Pál apostolnak van az a mondata, hogy a nő a gyengébb edény, akinek meg kell adni a tiszteletet. Beleírtam, hogy a férfi a gyengébb edény és meg kell adni neki a tiszteletet. Vártam, hogy ki fog ezen felhorkanni, de valószínűleg kevés férfi olvasóm van.
A regény egyik tragikus fejezete, amikor a boszorkány az angyalcsinálókról mesél az 1945-ös események kapcsán, de ‘56 is, és más történelmi események is megjelennek a könyvben.
Nagyon megrázó történetek, amelyek miatt a boszorkányok magzatelhajtókká váltak, a háborús erőszak történetei. Ezekből született az Aurora Borealis című film is. Egy-egy településen többször is átment a front. A szovjet katonák rengeteg nőt megerőszakoltak. Sokan megsérültek, kórházba kerültek, még többen estek teherbe. Rengeteget olvastam a témában, az alap Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve volt, de jelentek meg tanulmányok is erről. Még a katolikus egyház is elfogadta hallgatólagosan, hogy nem lehetett rákényszeríteni nők tömegeit a háború után, minden megszállt országban, hogy vállalják ezeket a gyerekeket.
A feminizmushoz szorosan kapcsolódik a testi önrendelkezés, az abortuszhoz való jog.
Értem persze az életvédőket is, hiszen az abortusz megöl egy magzatot, de nem mondhatja senki azt, hogy szüld meg az erőszakból fogant gyermeket. És az ember kizárólag a saját testéről dönthet, nem máséról.
Fontos volt, hogy a történelmi eseményekre valamiképpen reagáljon az, aki ilyen tudásnak, hatalomnak van a birtokában. Például az egyik boszorkány nagymama rontással elveszi a TSZ teheneinek a tejét, hogy a férje visszakapja a közösbe kényszerített lovait.
Úgy tűnik, nem áll messze tőled a történelem, hiszen írtál egy ifjúsági történelmi regényt is. Az ‘56-ban játszódó történet felkerült a Merítés díj tízes listájára az ifjúsági kategóriában.
Az ifjúsági regény a Pagony kiadó Abszolút töri sorozatának része. A lényege, hogy ma élő fiatalok, osztálytársak, időutazással jutnak el a különböző történelmi korokba, ahol bekapcsolódnak az eseményekbe, így az olvasó megismeri az adott kor történelmét. Volt egy találkozó, ahova meghívtak néhány írót, ott raktuk össze a kereteket. Az első regényhez valamiképpen kapcsolódnia kell a következő történeteknek, amit az előző részben megírtak, ahhoz a következőnek muszáj magát tartani, mint a színházi improvizációban. Sok minden azonban nincs rögzítve. Játszottam például azzal, hogy olyan valakit emeltem fel főszereplőnek, aki az előző regényben mellékszereplő volt.
Boldogan vetettem fel, hogy megírom az ‘56-ot, merthogy tanárként három egymást követő évben kellett ‘56-os műsort csinálnom. Ehhez elolvastam az összes akkor megjelent napilapot. Gondoltam, megúszhatom a sok kutatást. Hát nem sikerült megúszni. Semmit sem tudtam arról, hogy a forradalmárok hova jártak wc-re, hol aludtak, hogy jutottak élelemhez. A szereplők mozgatásához meg kellett tudnom például, hogy meddig járt a villamos, létezett-e az a járat, mennyibe került egy villamosjegy. Rengeteg visszaemlékezést olvastam el. Nem a történelmi kutatásokat, hanem a nagyon személyes visszaemlékezéseket, gyerekkori naplókat tudtam jól használni, például Pongrátz Gergely Corvin köz című könyvét. A történészek szerint sok benne a fikció, de mivel fikciót írtam én is, erre volt szükségem. Akkor kezdtem írni, amikor teljesen lezárták az országot a pandémia miatt, és esélyem sem volt könyvtári, levéltári kutatásra. Ami a neten megtalálható volt, azt tudtam használni. Ennek ellenére írtam meg viszonylag gyorsan a regényt, mert minden zárva volt, otthon ült mindenki.
A jelölés a díjra mutatja, hogy a szakma jól fogadta a regényedet, de a fiatal kamasz olvasók mit szóltak?
Viszonylag kevés visszajelzésem van, de azok jók. Nagyon érdekes volt, hogy egy könyvtári foglalkozáson odajött hozzám két hetedikes-nyolcadikos lány és megkérdezték, hogy „a regényben a Hanna, ugye transznemű?”
A regény egyik szereplője egy lány, aki amikor megérkezik ebbe az ‘56-os időbe, nyomban fiú ruhát vesz, levágatja a haját, fiúnéven szólítják, és végig fiúnak hiszik, mert ő harcolni akar a felkelőkkel. Már előtte is felmerül a gyanú, hogy a legjobb barátnőjébe talán szerelmes, de a regényben ez nincs kimondva. Gondolkodtam, hogy én a regényben addig merek elmenni, hogy mi van, ha van egy leszbikus szereplőm? Érdekes visszajelzés volt, hogy ami a felnőtteknek fura, a mostani fiatalok olvasatában mennyivel természetesebben megvan.
A járvány alatt sok család költözött az agglomerációba. Nemrég ti is Szentendrére költöztetek. Itt nyugodtabban tudsz írni?
Amiatt költöztünk Szentendrére, hogy a gyerekem, aki most volt elsős, ott kezdhesse a sulit, hogy olyan iskolába járhasson, ami a legmesszebb van a közoktatástól. Ez azért is szomorú, mert magam is a közoktatásban dolgozom.
Az egész oktatási rendszer olyan gyerekképre épül, amit a tudomány rég meghaladott. Arra épül, hogy a felnőtt okos, a gyerek meg hülye, és majd az oktatástól egyre kevésbé lesz az. Mintha a gyerek nem lenne érdekelt se a saját fejlődésében, se abban, hogy hogyan képes valamit megtanulni. Eleve nem járható út a 30 ember 45 perc, mert lehetetlen megadni az egyéni figyelmet.
Az egyetemen minimális tantárgyi metodikát tanultunk, de azt nem, hogy mit csinálhatok például egy diszlexiás gyerekkel. Ha egy valaki figyelemkereső magatartást tanúsít, mi lesz a többi huszonkilenccel? Nem működik a nagyméretű csoport, mert csak személyes kapcsolattal tudom a gyerekeket motiválni.
Vásárhelyi Mária posztolta nemrég a facebookra, hogy tök jó, hogy megvertük fociban az angolokat, de számára ez arról szól, hogy ha egy kormány nagyon akar valamit, és iszonyatosan sok pénzt tol bele, akkor egy idő után megjelennek az eredmények. Ha ez a kormány ugyanezt az akaratot és pénzt az egészségügyre és az oktatásra fordította volna, ott is megjelentek volna ugyanennyi idő alatt az eredmények.
A választások után jöttem rá, hogy nem arról van szó, hogy kevés a pénz vagy politikai akarat arra, hogy egy jó közoktatást hozzanak létre, hanem kifejezetten arra van politikai akarat, hogy az oktatás ne hozzon létre átjárható, nyitott társadalmat és sok intelligens, tanult embert. Törekvésük minél több lexikális tudást nyomni a gyerek fejébe, essen ki az, aki másképp képes csak tanulni, legyen még kisebb a gimnáziumba, egyetemre járók aránya, végezzenek sokan szakiskolát, legyen sok melós, mert ebben a modern feudalizmusban baromira kéne a jobbágy.
A kisebbek és szüleik számára készül a Babaróka-sorozatod, amely hétköznapi kalandok által segít megérteni a gyerekeknek a világot. Miben rejlik a Babaróka-könyvek fantasztikus népszerűsége, talán terápiás hatása is lehet?
A Babaróka-könyveket a lányomnak mesélt történetekből írtam, a mi megélt élményeink vannak benne alapvetően. Annyira, hogy a férjem az első könyvet olvasva meg is kérdezte, hogy mi ebben a mese?
Terápiás haszna a több ezer éves tündérmeséknek van, azoknak a szimbólumrendszere működik így. A mesék, amik arról szólnak, hogy milyenek a mi hétköznapjaink, azok sokkal felszínesebben, az önreflexió szintjén hatnak. A gyerek szembesül azzal, hogy össze lehet veszni, ki lehet békülni, lehet barátokat szerezni. Nevesítve vannak az érzések. A szülők nem tökéletesek. Valaki megírta, hogy nem merte felolvasni gyerekének azt a jelenetet, amikor anya és apa veszekednek, és apa elrohan. Ezzel ellentétben, nagyon sok olyan visszajelzést kaptam szülőktől, hogy nekik mennyire nagy feloldás, hogy a történetekben nem egy tökéletes család szerepel, hibáznak a szülők a gyerekkel való kapcsolatukban, de egymással is vannak konfliktusaik. Fontos tudás, hogy a konfliktusba hogyan lehet belemenni anélkül, hogy elnyomnánk a másikat. Sajnos az is teljesen hiányzik az oktatásból, hogy hogyan legyünk asszertívek.
Szlalom címmel jelent meg legutóbb versesköteted a Kalligram kiadónál. Számomra úgy tűnik, mintha hét különböző költő kötete lenne.
Nagyjából hét év anyaga ez a kötet, 2012 és 2019 között időről időre felmerültek bennem alterego figurák, akiket kitaláltam. Már az első verseskötetem az Irgalmasvérnő is szerepjáték volt. Vannak olyan versek, amiknél akkor lesz a szöveg hiteles, ha mögé állítok egy személyt, aki így gondolkodik, így szólal meg. Annyira szerteágazó dolgok jöttek össze, a címe is azért Szlalom, mert kerülgetni lehet egyik figurától a másikig. Például azokhoz a versekhez, amik az országról, a hazaszeretetről szólnak, nagyon kellett a bujdosó kuruc figurája. Amikor kuruc dalokat és szövegeket nézegettem, láttam, hogy iszonyú nagy keserűség van bennük, de nagyon erős a kötődés is a hazához, közben mégiscsak el kell bujdosni, mert itt nem lehet már élni.
Az egyes figurák az adott tematikára rá tudtak szervülni, így izgalmasabban, sokféle hangon tudok megszólalni.
Min dolgozol most?
Most is egy szerepjátékos verseskötetem készül, A vén fegyverkovácsné plasztikai sebészhez fordul, de következő regényemnek is kész a vázlatos anyaga. Életem első realista regénye lesz, a korábbiakban, nemcsak a Bűbájoskönyvben, hanem A Halál milongát táncol vagy A keresztanya fejezeteiben is mindig ott volt a mágia, a csoda vagy a varázslat, ebben meg nagyon kevéssé. Egy gyerekkori abúzustörténettel indul. Lényege annak vizsgálata, hogy akit gyermekkorában ilyen módon bántalmaztak, milyen felnőttkort tud megélni? Hogyan ismétli meg önkéntelenül a kiszolgáltatott vagy bántalmazott állapotot a párkapcsolatában? Ki tud-e ebből törni? A családon belüli erőszak témához társul még a fundamentalista, keresztény közegben megélt intézményi bántalmazás. Amikor azt tanítják neked, hogy te kevesebbet érsz, mert nő vagy. Fogadj szót és tűrj! Az áldozat szerepbe még ideologikusan is belenyomnak.
A pályád kezdetén rengeteg mindennel foglalkoztál. Például a zene, a tánc, a színház érdekes kísérletezés volt mielőtt végleg az írást választottad?
Mindennel próbálkoztam: tánccal, zenéléssel, színházzal, és jöttek a visszajelzések, hogy ez igazán jó lehetne, ha semmi mással nem foglalkoznék, hanem ráállnék erre. Az írás volt az, amivel kapcsolatban feltételes mód nélkül, egyértelműen olyan vélemények jöttek, hogy ez így jó. Hallgattam a visszajelzésekre. Táncolni persze, most is nagyon szeretek, eljárok néha kortárstánc órákra. A zene is megmaradt, bár inkább kóruséneklés keretein belül, a színházhoz pedig egyrészt drámatanárként, másrészt szerzőként maradtam közel.
Fridrich Piroska
