3.
Egy halálfej néz vissza rám
A takarók ötlete azután jött, hogy el kellett engednem Ervint. Tudtam, hogy elutazik, de végig reméltem, hogy hátha mégsem. Persze értelmetlenül reménykedtem, Ervin nem az a hazudozós fajta, és azt, hogy mikor nem jön például, mindig komolyan betartja. Most munkája akadt a földgolyó másik oldalán négy-öt hónapra, a munka pedig nem tűr halasztást, és további megfontolásnak sem tárgya, ellentétben a csacsi érzelmekkel, amelyek bármennyi halasztást tűrnek, igaz, megfontolásnak azok sem tárgyai.
Megfigyeltem, hogy Ervinből az érzések úgy bukkannak ki, mint a cékla a zöldségprésből, gesztenyekrém a passzírozóból: iszonyúan meg kell küzdeni velük, és amikor azt hinném, hogy elindult, ez már egy vallomás kezdete, rá kell jönnöm, hogy valójában régen a vége. Ráadásul az utazás kapcsán még vallomást sem tett, teszem azt, a szerelemről, hiányról, vagy amiről szokás, csak bejelentette, hogy az életemből hirtelen eltűnik a kapcsolatunk nagyjából harmadik hónapjában, amikor az én fogalmaim szerint a szerelmesek, a szerelem természetes menete szerint, éppen hogy keresztbe-kasul-elől-hátul és persze oldalt egyesülnek, és nem tudják elkülöníteni magukat egymástól ebben a rémületes, de akkor még tökéletes egységben, mi viszont rosszul járunk, ha ez így igaz, a csaknem tízezer kilométer ilyen egyesülést nem fog éppen lehetővé tenni. Azt hittem, előre érzem a hiányát – ebben tévedtem: előre érezni jobb volt, mint valóságosan érezni – és persze sírtam. Egyszer, amikor megtudtam, egyszer, amikor elvitt vacsorázni meg most. Undorító ez a sírás.
A vacsora előtt ráadásul még a tükörbe is belenéztem, és megijedtem a saját nyakam látványától. A harisnyámat húztam fel éppen, a fürdőkád peremére támasztottam a lábamat, derékban kissé meghajolva, így lelógott a vékony ezüstlánc, és amikor a tükörben véletlenül megpillantottam ezt a láncot, a képről hirtelen a nagymamám jutott eszembe. Az egész a bőröm miatt lehetett. A nyakamon a bőr nem olyan volt, mint amilyenre emlékeztem, mint amilyennek képzeltem magam mindig, nem az a feszes fiatal lány-bőr, hanem inkább, mint a nagyié annak idején kisgyerek koromban: kellemesen puha, az ezüst láncsor kicsit belevágott, óvatosan és otthonosan belesüppedt, persze egyáltalán nem zavaróan, különösen egy gyereknek nem zavaró ez, aki ebben a bőrben a megnyugtató lágyságot érzékeli csak, a nagyi kedves közelségét uborkasalátával, rántott hússal és hétvégi diós-habossal.
Ijedten bámultam magam, Istenem, mi történt velem hirtelen, amit nem vettem észre? Hova tűnt a magától értetődő fiatalság a testemből? Hova lett az, amiről azt hittem, hogy nem múlhat el? Hogy történhetett meg velem az, ami mindenki mással is meg szokott? Én nem ilyennek látom magam, jöttem rá a nyakamba süppedő ezüstláncot bámulva, de mások már igen.
És ha már itt tartunk, folytattam a magam kellemetlen tanulmányozását a tükörben: egy halálfej néz vissza rám. Kirajzolódik az arccsont, ráfeszül a bőr, mint egy itt felejtett papír 1986-ból, sárgán, érdesen, keményen, és alatta jól látszik a koponya, nem takarják már puha kis párnácskák, hogy puszilnivaló orcát csináljanak nekem. Látom, milyen leszek majd, ha lerágják a bőrt rólam a kedves kis férgek. Egyre kevesebb a tér a testem és a halál között. Ebben vajon mi a vonzó egyáltalán? Ervin és Emil szólni fog majd, ha nagymamaszagom lesz?
Nem mintha lett volna választásom: rá kellett húznom valamit a testemben terjeszkedni kezdő halálra, rákenni a vakolatnak tűnő alapozót az arcomra, és izgató ruhadarabokkal elterelni a figyelmet a már meginduló sorvadásról, felhívni a figyelmet a szerelemre, amelyik a költemények szerint mégiscsak az élet, és szerintem is, bár éppen beledögleni készülök, és még az is a probléma vele, hogy a szerelem sok esetben egyáltalán nem szexi, egy icipicit sem, hiszen semmilyen határt nem szab, amit át kellene lépni, amit meg kellene ostromolni, a szerelem, az mindent ad, és attól féltem, ez végtelenül unalmas tud lenni.
Szerencse, hogy Ervin mégsem unatkozott velem annyira, mert amikor átnyúlt az asztalon az üveg borstartóért, és hozzáért a kezemhez valószínűleg véletlenül, akkor egy pillanatra megremegett, és belebonyolódott a mondatába is – „ez pontosan jellemzi a demokrácia helyzetét Kelet-Európában és Magyarországon egyaránt, de most persze arra a konkrét tapasztalatra gondolok, amellyel mindketten rendelkezünk, hogy… hogy… teljesen megzavartál a borstartóval… éppen a csuklód mellett van, és eszembe jutott… mindegy”, ezen pedig mindketten nevetni kezdtünk, a demokrácia helyzete, az meg kit érdekelt egyébként is, engem csak annyiban, hogy Ervin még ehhez is ért, még a demokráciához is ért valamennyire, hát, nem végtelenül megdöbbentő és csodálatos?, lehet, hogy a pulykatenyésztéshez meg a deriváláshoz is, ahhoz biztosan, nem borzasztóan okos az az aranyos feje?, de a lényeg mégiscsak az volt, hogy a zöldeskék szeme kinyílt, ráncok futottak végig az arcán, mert elengedte magát néhány másodpercre, ráncok, amelyek soha máskor nem látszanak, és kacagtunk, hogy már egy vacsorát sem tudunk végigenni, mint a felnőtt emberek, egy mondatot sem végigmondani közbeékelt remegés nélkül, és boldog lettem a ráncait nézve és a boldogság feltöltötte a papírrá sorvadó arcbőrömet is.
Persze nem tartott sokáig. Egészen addig a látszólag véletlenül elejtett mondatig, hogy „lehet, hogy hét hónap lesz a hatból, most derült ki. Tovább maradunk.” Átsuhant az arcán egy árnyék, majd mintha semmi sem történt volna, megkérdezte, nekem mik a terveim. Intett a pincérnek is, aki ezután kétezer forintért töltött ki egy deci bort a kristálypoharamba, mintha megvásárolható volna a válaszom, mert Ervin flancos és drága helyet választott búcsúvacsorára, talán mert előre tudta, mi várható, talán, mert úgy gondolta, hogy egy damasztterítő fölött kisebb hisztit lehet csapni, mint egy olajszagú kockás fölött. És igaza volt: nekem a plusz egy hónap, vagy ha már itt tartunk: kettő, úgy hangzott, mint egy év. Vagy évszázad. Mintha nem tudná, hogy egy napot, egy estét is alig bírok nélküle. „Egyáltalán vissza fogtok jönni?”, kérdeztem selyem szalvétával az ölemben, könyökömet az asztalra támasztva, csakhogy közelebb legyen a kezem az arcához, amit persze nem érinthettem meg nyilvánosan. „Nem tudom. Szerintem, igen”, és lesütötte a szemét, és mégis a kezem után nyúlt. Csenge szorított így négyévesen, amikor nem akart ottmaradni az óvodában: Ervin hosszú ujjai fogták az én ujjaimat, majd a csuklómat is, de kicsit későn, mert én akkor már tényleg úgy éreztem, hogy ez a hely csak egy drága díszlet a „talán sohá”-ra és a dráma elkerülésére, hogy ne tudjak rendesen sírni sem, mert mindenki néz, és elképzeltem, hogy hét hónapig nem látom, de lehet, hogy esetleg soha, őt, aki olyan csodálatos, mint a Combino villamos, amelyik időben érkezik, és olyan félelmetes, mint a zászlós tábor, hirtelen ki akart jönni belőlem a nem egészen sauté kacsa, amelyet korábban ő ajánlott nekem, meg a méregdrága bor. „Te most szakítani akarsz velem?”, úgy kérdeztem, mint egy kislány, akinek elköltözik az apukája. A kezemet a két tenyere közé vette, és simogatni kezdte, alig mert felnézni. „Dehogy. Csak… csak elmondom, hogy mi van, el kell mondanom”, és a vonásai régen visszarendeződtek szétszórt ráncosból komoly feszültté, csak a kissé bátor kéztartása mutatta, hogy baj van, ő is érzi, ez a vakmerőség – Úristen, kézfogás! – mások előtt szokatlan, nekem viszont rettentően elegem volt a nagyon igaz és kegyetlen „igazságokból”, abból, „ami van”, a „van” pont nem kellett, kirángattam a kezem Ervinéből, a nyomott mintás selyemszalvétát az ölemből felemelve az előttem levő maradék crème au chocolat-ra ejtettem, majd fogtam magam, és elhagytam az éttermet. Amikor a ruhatárból kiráncigáltam a kabátomat, Ervin még megpróbált visszatartani, kedvesen megfogta a karomat, és győzködött, hogy: „Kati, ne viccelj, beszéljük meg, kérlek”, és én szerettem volna rendes lenni, megbeszélni és kibékülni, igazából leginkább ezt szerettem volna, de mégis elindultam a metró felé, ő pedig nem is tudott utánam futni, hiszen még fizetnie is kellett.
A mozgólépcsőn lebotorkáltam a magas sarkú csizmámban, amit a haláltakargatás mellett csak azért fényesítettem ilyen szépre, hogy Ervin ne gondolja, hogy igénytelen vagyok, és megfeleljek bármilyen étteremben, mellesleg felvettem egy harisnyakötőt nagy igyekezetemben, húzott a pántja, és nem nyúlhattam a lábamhoz, hogy megigazítsam, hogy nézett volna ki, és még idegesebb lettem attól, hogy ezért a szarért egy rohadék bonyolult fehérneműt is magamra applikáltam, hogy lehetek ennyire nevetséges, és a metrókocsiban ülve előre hajoltam, a kezembe temettem az arcomat, és valószínűleg rázkódni kezdtem a sírástól, a tenyerem és a szemembe lógó hajam is taknyos lett, de csak tovább kentem magamon, az állomásokról megfeledkeztem, míg meg nem bökött valaki óvatosan, és egy pillanatra a hátamra nem tette a kezét, és ilyesmit nem dünnyögött, „kislány… nem kell annyira sírni, akkora baj nem lehet”, én lassan felé fordítottam a taknyos arcomat, mire az enyhén büdös, kissé alkoholszagú férfi egy pillanatra hátrahőkölt, nem fogom megtudni, hogy a homlokomra kent takony, vagy simán csak a látványom ijesztette meg éppen őt a borostás, vörös, puffadt arcával, de végül a zsebében kezdett kotorászni, előhúzott egy borszagú papírzsebkendőt, és felém nyújtotta, közben zavartan a torkát köszörülte, „hölgyem, ne aggódjon, nem kell sírni. Hamarosan minden rendbe jön… asszonyom. Tetszik látni, én is úgy volt, hogy hajléktalan leszek, de az Isten megsegített, három hónapig van még lakásom.” És egyáltalán nem úgy mosolygott, mint egy hajléktalan, a mélyen bizalmatlan vigyorral, amivel a kéregetők felém szoktak fordulni a villamoson, hanem őszintén, mint aki még mindig hisz az Istenben, főleg mondjuk, hogy két óra múlva tök részeg lesz. Elővettem a saját zsebkendőmet, és végigtöröltem magam. Kifújtam az orrom, „ez nagyon jó, örülök, hogy van lakása”, mondtam, „jaj, ugye nem halt meg senkije, hölgyem?”, bizalmaskodott tovább a férfi mellettem, én meg ingattam a fejem, „hát beteg valaki?”, észrevettem, hogy mindenki elült mellőlünk, valószínűleg a szomszédom szaga miatt, a metrókocsi szinte teljesen kiürült, a harisnyakötőm pántja most csak irritálta a bőröm, és én megint nemet intettem. „Elmegy. Elutazik. Kész, vége”, suttogtam drámaian magam elé, újból folyt a könnyem, ő pedig göcögve nevetni kezdett, kezével megcsapkodta legalább tizenöt éves, világos, kordbársony nadrágját, mármint azzal a kezével, amelyikkel nem fogta a maga mellé helyezett, teletömött szövetszatyrot. „Elmegy? Elmegy?”, kezdett még jobban kacagni, „de hát mindig mindenki elmegy. Ezen sírni? Kedves hölgy. Hehehe”, igazán csúnyán nevetett és igazán őszintén. „Anyám mindig azt mondta, hogy a nők szörnyűek. Csak a férfiak rosszabbak náluk. Hehehehe”, és mintha egyre részegebb lett volna, holott nem is láttam inni. „Tőlem az Ica ment el. Jóvan. Menjen. Szaladjon, amerre lát, na…”, mondta tovább göcögve, csak elbizonytalanodtam, hogy még mindig nevetni akar-e. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy megölelem – csak úgy, vagy az Ica miatt, vagy magamért, de rájöttem, hogy iszonyú büdös, büdös, csúnya és nagyon öreg embereket pedig nem szoktunk ölelgetni, vagy ritkábban, így inkább zsebre tettem az ő gyanús zsebkendőjét, majd a saját taknyosomat. „Lehet, hogy visszajön, nem?”, kérdeztem bizonytalanul. „Mi? Az Ica? Azt próbálja meg. Visszajöhet, de megjárja”, vörösödött el az arca. De jó neki, el tudja küldeni az Icát, legalábbis azt hiszi, gondoltam irigykedve, míg a metró lassított, és megállt, az ajtóban buliba készülő fiatalok tolongtak büdös energiaitalszagot árasztva, én pedig észrevettem, hogy megérkeztem, így gyorsan elköszöntem a borszagú férfitől, és a táskámmal a kezemben kitopogtam a kényelmetlen csizmámban, „kezicsókolom, hölgyem”, kiáltott még utánam lelkesen, és ettől a kezicsókolomtól a majdnem sauté kacsa mintha megint moccant volna a gyomromban, majd a mozgólépcsőn úgy éreztem, hogy elhagy minden erőm, és mindjárt elesek. Görcsösen kapaszkodtam a fekete, piszkos szalagba, mert a mocskos peronon vagy a jegykezelő mellett még a szerelmemben sem akartam összeesni.
Kalligram, 2022, ISBN: 9789634683339
